Blogolj!

MARADJ OTTHON ÉS OLVASS 10.


Ma a Poeta Doctus egy csodálatos novelláját ajánlom önöknek.

BABITS MIHÁLY

KARÁCSONYI MADONNA

(Regényes legenda 1907)

1.

Hármat fordult a nagy kulcs visszafelé s a fakófájú vasas kapu a kőapostolok alatt meg se rengett; a kecskearcú sekrestyés elbicegett a téren. Gyönyörű éjszaka volt; a csillagok azzal a hideg tisztasággal lobogtak, mellyel csak télen tudnak. A nagy góttorony kíváncsian nyujtotta nyakát, mintha tekintetével követné a belőle távozó kucsmás alakokat a szűk mellékutcákba.

A levegő üvegből volt és minden átlátszó s az óraütés hangja mint a kristály csengett.

Karácsony éjjele volt.

2.

Artur lovag házából tivornya zaja hallatszott, döngött a hordó, céda lányok sikolya, duzzadt potrohok nevető rengése. Ezüst serlegek csengése karcolta az éji levegő hűvös üvegét.

De a szent percek egyházi illata bejárta a részeg lelkeket és a lármás csarnokban teológiai vita folyt.

- Mi történhetik most a zárt egyházban és mi érheti, ha ki azt meglesné?

- No ott most öregapád táncolhat halottas gunyában, ha ugyan felnyomhatja levéznult karjával az ormótlan követ, amire Gerhardus mester olyan hülyének véste rá az arcát.

- Addig igyál hát, míg téged is a kő alá nem dugnak, - ordít egy kicsattanó hatorrú levente.

- Bizonyosan tudom, - mondta Páter Lucentius, a házi pap, és megtágította cingulusát - bizonyosan tudom, hogy ilyenkor asszonyunk, Mária jár egyedül a dómban és a kis fiát viszi fényes karján és mennyei világosság tölti be a hajót. Párisban, ahol az isteni tudományt hallgattam, a halhatatlan Abelardus mester a legmélyebb titkokba is beavatott.

Szűz Mária jár a templomban, ilyenkor, egyedül.

3.

Borfoltok a vastag asztalon, hányásfoltok a lócákon és padlón.

- Én, - mondta Artur lovag - én szeretném látni Miasszonyunkat, amint a templomban járkál, egyedül.

- Azt pedig, aki látja, - mondta Páter Lucentius - azt pedig, aki látja, élve nem marad.

- Majd jön öregapád, - szólt egy másik vitéz - majd jön öregapád és magával hív.

- Most azértis elmegyek - felelt Artur lovag - elmegyek s megnézem. Mert csüggednek a gyertyák és homály szövi be pókhálóval a boltozatot. Ott azonban most égi fény ragyog, azt mondja a barát. Ti pedig disznók vagytok és nem méltók, hogy veletek legyek. És én nem félek semmitől, az öregapámtól legkevésbbé, mert ő pipogya volt addig is amíg élt.

- Részeg vagy öcsém - szólt egy nagybajuszú.

- De nem fog bejutni - bizonyítgatta fontosan Bor vitéz. - Nincs ember, aki e szent éjszakán megint kinyissa a templom ajtaját; nincs ember, aki ne félne Istentől.

- A rossz lélek száll bele - jegyezte meg Páter Lucentius.

Jöttek a szolgák lobogó fáklyákkal. S a lankadt vendégsereg Artur nyomában, kivonult a hűs levegőre. A lányok sikoltoztak és fáztak. Az izzadt lovagok támolyogtak és félrementek.

Csak Kádár vitéz, aki már nem tudott járni, maradt a teremben. Nem lelte az ajtót s a falnál befogózott egy ős üres fegyverzetébe; azt hitte, hogypajtás. A rozsdás vassal falbaékelt vasbábu nem bírta a részeg ember súlyát s vele együtt zajjal a földre terült. Kádár csókolgatta s homlokát hűtötte a hűs vason s berondította rondaságaival s fetrengtek, mint két disznó. S a koppantatlan gyertyák hanyatló világa hosszú, rémes fénysávokban táncolt ez idilli képen.

A nagy feszület elborult a falon.

4.

- Hé sánta ördög, pokol sekrestyése, szakadna rád az öregpillér, tudom felébrednél.

- Nem, nem tehetem, uraim, nem tehetem, elkárhoznék. Az uraknak mindegy; szegény ember legalább a másvilágon üdvözüljön.

- Ne bántsátok, nem vesszük el tőle a kulcsokat, bűn lenne. Az éj gyönyörű, a tél csodálatos. Nézzétek azt a sok fene párkányt, árkádot, rozettát. Van ám itt mibe kapaszkodni. Az Isten is mászásra teremtette a frankusok templomait.

- Az emberek nem mernek kinézni oduikból, mert hallanak, hahaha! Ki mulathat karácsony éjjelén? Gonosz rémek lehetnek! hahaha. Pedig most pompás ám idekint és jobb a levegő a bornál: hűvös, csillapító.

- Vaj, alszik-e a pap?

- A gonosz lélek szállt meg benneteket - ismételgeté Páter Lucentius.

- Részeg vagy öcsém és magasan vannak az ablakok. Az első párkányról levisz az ördög és kitöröd a nyakadat.

- De nem igen ivott.

- Nem volt nála jobb tornász a vajda udvarában. Zára várát megmászta egy ostromon.

- Látni akarom Máriát. Milyen lehet? Olyan-e, mint festik?

- Hogy jutsz fel? Hogy jutsz be? Hogy jutsz le?

- Istentelenség. Ne kísértse kegyelmed az Istent.

- Quintus Curius, - vagy Curtius - vagy Sestercius - fránya verje a nevét - megleste az asszonyok sacrificiumát és belecsapott a mennykő. Olvastam a Románusok históriájában.

- A diákok religióját az ördög találta ki. De én nem félek az ördögtől sem. A Jézuska megszentelte Antoniust, aki színről-színre akarta őt látni. Én nem riadok semmitől, hogy a szent Szűzet lássam.

- Mindig ilyen volt. Bolond. - Szólt a nagybajuszú.

- De Antoniusról igazat mond - morogta Lucentius. - Asszonyunk, kegyelmezz! Belészállt a Szentlélek úristen.

A lányok vastag keszkenőket terítettek a sekrestyés háza előtti padra és ráültek. »Cseppet sincs hideg - mondogatták. - Nagyszerű a fekete karácsony.« Egy részeg ember az utca mellé dőlt.

- Ez a templom olyan, mint a bábeli torony. Ne mászd meg, ne kisértsed az Istent!

- Az Isten velem van. Milyen tiszta az ég!

5.

A keze egészen áthűlt, amint a márvány tűkbe és kőrózsákba kapaszkodott. Végre fenn volt az első párkányon.

- Bim! bam! - az óriási óra ütött a feje fölött. Állt már nagyobb magasságokon, de most szédült. Nem csoda. Nem baj.

Szétnézett. Az ablakok már mind sötétek voltak. A messze dombon látta várát. Lenn a téren az emberek... Istenem! az emberek!

Mindehhez semmi köze. Benn, a kövek mögött más világot sejtett.

A hold élesen sütött és besárgította a köveket.

A kövek egész jó lépcsőt csináltak. A párkányok egymást érték. Az árkádokba megkapaszkodhatott. A rozetták réseibe bedughatta a csizmája hegyét. A kis kőobeliszkekbe meg lehetett támaszkodni.

A félpillérek fejére rá-ráült. A lapos ormokon végigsétált. Ágaskodva fogózott párkánytól párkányig. Nem félt semmit. A meredek támaszkövön nyugodtan imádkozott.

A hold bevonta őt. Messziről tán egy mozgó dísznek látszott, mint egy fali gyík. Mint a dóm zergéje, nem félt semmit.

Egyre azon bámult mily nagy itt ami alul nézve kicsi. A filigrán cifraságok közelről ormótlan kolosszusoknak tetszettek.

Még egy lökés és az ablakot éri. Ó, itt vigyázni kell. A párkány oly keskeny, hogy alig lehet megfogózni. Az ablak vastag festett üveg. Egyetlen kis táblája volt tárva, szellőztetés végett. De azon nem fért be. Az ablak vastag, festett üveg.

Szent Erzsébet volt ráfestve a rózsákkal. Igy visszafelé, haloványan látszottak az éles, színes vonalak. Artur alig tudott megkapaszkodni.

Harci csákánya mindig az övén volt. Az egyik kezével kapaszkodott, a másikkal kivette a csákányt. A keze didergett, meredt. Ingott. Visszakapaszkodott csákányos kezével. A csákányt leejtette.

A csákány nagyot koppant. Zengett, visszazengett.

Lemászott a csákányért. Nem nézett a mélységre. Vigyázva visszamászott. Teljesen józan volt és számító.

Jól megkapaszkodott, hátravetette a csákányt, és számítva, nagy lendülettel ütött. Szent Erzsébet zuhanva, csörömpölve széthullott.

Rá is hullott fejére; behúnyta a szemét. Mit tesz az?

Bedugta a fejét: sötét volt. Csak a hold szűrődött át a színes ablakokon, kísértetiesen.

Semmi.

Szédítő mélység és magasság. Belép a belső párkányra. Járt-e itt már ember? S ilyenkor? A fínoman szőtt félhomály elfogja a lelkét. A fenyőforma kőívek egymásra borulnak. A fekete pillérek dús lába ködbe vész. Rejtelem, rejtelem. Az oszlopok árnyai új oszlopok, elfeküdt oszlopok. A kőerdő nesztelen. Mily kicsiny az ember. Ime egy befalazott végtelenség. A legszebb, amit földi kéz alkotott...

Ah, szűz Mária, segíts! Nem volt ő már így egyszer? Ült ő már egyszer ezen a párkányon, nézett a homályba. Álmában. Ült ő már itt. Borzasztó, borzasztó.

Ha innen lebukna!

Most feláll, lassan jár, támaszkodik a falhoz. Ott csillár: a párkányszögletről át lehet lépni a csillárra. Onnan majd látni a hajót, egészen.

Szűz Mária, ne hagyj el! Szent Erzsébet, bocsáss meg!

Milyen por mindenütt.

Miért is jött ide? Valamit látni akart.

A távolban, lent, rezgőn izzik az örök mécs.

Most... egy nagy lépés... A nagy csillár meging... hintáz... Ráül a csillárra, szétveti a combját, mint a paripán. Lelógatja a lábát a homályba. Az aranyzsinórba kapaszkodik; az aranyzsinór nem szakad el. Hintáz.

6.

Halk zene, finom fény.

Mária, aranyvirág, megindul az óriás hajóban. Ki tudja, honnan jött, s hová megy? Ki meri kérdeni? Amint közelebb, közelebb jön, a középre árad a fény. Nem éles fény, csak gyönge és édes s az Ő isteni alakjából árad. A sarkok, a szögletek homályban maradnak. Halk, távoli zene hallatszik, gyermekhangok, s a homályból apró angyalfejek ütik ki magukat, alig észrevehetően, szárnyas gyermekfejek.

Artur szíve dobog s a nagy csillár hintáz.

Az angyalok királynéja jön, jön. Nem a lábával lép, csak leng, tova, leng a holdsarlón. Ez egy fényes fénysarló, fényből a lába alatt. Halkan, halkan leng az isteni alak. Magas és karcsú és szép, olyan, mint egy elefántcsonttorony. Halkan, halkan suhan. A ruhája sötét és mégis fénylő és hosszú és lengő, eloszló. Sötét haja lágyan elomlik. Enyhe dicsfény köríti fehér homlokát.

A holdsugár keresztül-kasul szövi a belsőteret, de ki látja? Az izmos pillérek árnyai eltűnnek.

Mária, tenger csillaga, libeg a lapuló sötétség tengerén. Halkan libeg a pillérerdőn, a színes, íves ablakok között. Felhőbe borult fent az óriási bolt. A padsorok titkos angyalkákkal telnek. A magas kóruson, az orgona sípjai között angyalfejek röpködve játszanak bujósdit. Az orgona fehér billentyűin szent Cecília átlátszó ujjai suhannak.

Dalol az angyalnép.

Mária, mennyországnak kapuja, méltóságosan száll. Nagy, fényes keszkenő símán födi Asszonyunk vállait. Áldó szemei ragyogó ablakok, melyeken a mennyországba látni. Hét tőr döfi szívét. Mária, Magyarország védasszonya, szeretettel mosolyog.

Ah, a szószék galambja szárnyait rezzenti, halkan csobban a keresztmedence, megelevenedik a szegények bibliája, a kőszentek hódolni jönnek Máriának.

Mária, Istennek anyja, karján tartja fiát. Fiát viszi és fiára néz a fájdalmas anya. Szívében hét tőr. De az isteni gyermek fényes arca mosolyog. Mária halkan, halkan előbbre száll.

7.

Artur lovagot másnap a kecskearcú, sánta sekrestyés összezúzva találta a kövön, a nagy csillár alatt.

https://badog.blogstar.hu/./pages/badog/contents/blog/92576/pics/lead_800x600.jpg
 

Ezeket a cikkeket olvastad már?