Blogolj!

MARADJ OTTHON ÉS OLVASS 5.


Bram Stoker: A Bíró Háza

Vizsgái közeledtével Malcolm Malcolmson úgy határozott, hogy elvonul valahová, ahol magányosan és zavartalanul készülhet fel. Félt a tengerpart vonzerejétől, hasonlóképpen kerülte a vidéki magányt is, mert még gyermekkorából emlékezett a táj varázsos szépségére; úgy döntött tehát, hogy egy jelentéktelen kisvárost keres, ahol semmi sem vonhatja el figyelmét a tanulmányaitól. Óvakodott tehát, hogy barátaitól kérjen tanácsot; azzal érvelt önmagának, hogy mind olyan helyet ajánlanának, amelyet ismernek, és ahol ismerőseik is vannak. Minthogy Malcolmson el akarta kerülni saját barátait, s nem óhajtotta magát a barátok barátaival sem terhelni, ezért arra az elhatározásra jutott, hogy egyedül keres megfelelő helyet. Becsomagolt hát egy bőröndbe néhány ruhadarabot és a szükséges könyveket, majd a menetrendből kinézte az első városkát, amelynek még a nevét sem hallotta, és jegyet váltott. Amikor háromórás utazás után kiszállt Benchurchben, elégedetten gondolt rá, hogy eddig minden nyomot sikerült eltüntetnie maga mögött, és biztos lehet afelől, hogy tanulmányait háborítatlan magányban folytathatja. Egyenesen az álmos kisváros fogadójába hajtatott, és megszállt éjszakára. Benchurch mezővároska volt, mely minden harmadik héten, piacnapon, zsúfolásig megtelt, de a maradék húsz napon olyan elhagyatott volt, akár a sivatag. Malcolmson már a megérkezését követő napon körülnézett, hogy még a "Derék Utasemberhez" címzett csendes fogadónál is elhagyatottabb lakhelyet keressen. Egyetlen olyan helyet talált, amely kielégítette a zavartalan nyugalomról való legmerészebb elképzeléseit; tulajdonképpen a "nyugalom" szó nem is illett igazában a helyhez - a "sivárság" az egyetlen megfelelő kifejezés arra, hogy a hely magányosságát jellemezze. Tizenhetedik századbeli stílusban épült, zegzugos, vastag falú ház volt, súlyos oromzattal; feltűnően kisméretű ablakait magasabban helyezték el, mint az ilyen házakban szokásos, s a házat magas, tömör téglafal vette körül. Közelebbről megvizsgálva sokkal inkább látszott erődítménynek, mint lakóháznak. Mindez azonban tetszett Malcolmsonnak. "Ilyen hely kell nekem - gondolta -, és ha kibérelhetem, meg leszek elégedve." Öröme csak fokozódott, amikor észrevette, hogy a ház lakatlan.A postahivatalban megtudakolta az ingatlanközvetítő nevét, akit ugyancsak meglepett, hogy az öreg háznak bérlője akad. Mr. Cranford, a városka ügyvédje és ingatlanügynöke szívélyes öregúr volt, és őszinte örömének adott kifejezést, amikor megtudta, hogy hajlandó valaki beköltözni a házba. - Az igazat megvallva - mondta -, a tulajdonosok nevében még annak is örülnék, ha valaki, akár ingyen is néhány évre beköltözne a házba, csak azért, hogy az ittenieket hozzászoktassa ahhoz, hogy a ház lakott. Oly régen áll üresen, hogy valami nevetséges előítélet alakult ki körülötte, ezt pedig legjobban azzal szüntethetjük meg, ha valaki beköltözik, még akkor is - tette hozzá, ravasz pillantást vetve Malcolmsonra -, ha az illető diák, mint ön, és a ház nyugalmát csak egy rövid ideig óhajtja élvezni. Malcolmson szükségtelennek tartotta, hogy behatóbban érdeklődjék az ügynöknél a "nevetséges előítélet" iránt; tudta jól, hogy más oldalról több felvilágosítást kaphat, ha akar. Kifizetett háromhavi bért, megkapta a nyugtát, és egy öregasszony nevét, aki hajlandó lenne elvállalni nála a takarítást; majd a kulcsokkal a zsebében eltávozott. Ezután elment a fogadóméhoz, egy igen kedves, vidám teremtéshez, és tanácsát kérte, hogy milyen élelmiszer- és egyéb készleteket szerezzen be. Az asszony összecsapta a kezét meglepetésében, amikor a diák megmondta, hová költözik.

- Csak nem a Bíró Házába! - kiáltotta elsápadva. Malcolmson elmagyarázta a ház fekvését, de közölte, hogy a nevét nem tudja. Amikor befejezte, az asszony így folytatta: - Igen, persze-persze... egészen biztos, hogy az a ház lesz! Az bizony, a Bíró Háza. A diák megkérte, hogy beszéljen a házról, mondja el, miért hívják így, és mi szól ellene. Az asszony erre elmesélte, hogy a házat így nevezik városszerte, mert sok évvel ezelőtt - ő maga sem tudja, mennyi ideje, mert más vidékről származik, de úgy véli, már legalább száz éve, vagy talán több is - egy bíró lakott benne, akitől mindenki rettegett kegyetlen ítéletei és a vádlottak iránt tanúsított ellenséges magatartása miatt. Hogy mi a panasz a házra, azt ő sem tudja megmondani. Sokszor érdeklődött már, de senki sem tudta; az általános vélemény szerint azonban valami van ott, és ami őt illeti, a Drinkwater Bank minden pénzéért sem töltene egyedül egyetlen órát sem a házban. - Nem helyes dolog ez, uram - folytatta a fogadósné -, és ön, mint fiatal úriember, ha megbocsát, hogy így fejezem ki magam, nem jól teszi, hogy odaköltözik, egyes-egyedül. Ha az én fiam lenne, elnézést, hogy ezt mondom, egyetlen éjszakát sem aludna ott, még akkor sem, ha magamnak kellene odamennem megkongatni a tetőn levő vészharangot! A jó lélek olyan nyilvánvalóan komolyan vette, amit elmondott, és olyan jóindulatról tett tanúságot, hogy Malcolmson, noha megmosolyogta, meghatódott. Barátságosan biztosította a fogadómét afelől, hogy méltányolta a vele való együttérzését, azután hozzátette: - De, kedves Mrs. Witham, igazán nincsen semmi ok arra, hogy ennyire aggódjék miattam! Egy diáknak, aki matematikai vizsgára készül a Cambridge-i egyetemen, túl sok a gondja, hogysem ilyen titokzatos "valamiken" törje a fejét, s a munkája túlságosan precíz és prózai természetű ahhoz, hogy agyának akár csak egy kicsiny zugában is, titokzatos kísértethistóriák kaphassanak helyet. Elég titokzatosak számomra a harmonikus sor, a permutáció, a kombináció és az elliptikus függvények! Mrs. Witham szívélyesen utánajárt Malcolmson megbízásainak, ő maga pedig felkereste az öregasszonyt, akit ajánlottak neki. Amikor néhány óra elteltével vele együtt visszatért a Bíró Házába, magát Mrs. Withamet találta ott, amint felügyelt a csomagokat szállító emberekre, és egy kárpitoslegényre, aki kocsiján egy ágyat hozott, mert, ahogyan a jó asszonyság mondta, az ott levő székek meg asztalok megteszik ugyan, de fiatal test nem pihenhet olyan ágyban, amelyet vagy ötven esztendeje ki sem szellőztettek. Látszott, hogy nagyon kíváncsi a ház belsejére, és noha láthatóan rémüldözött attól a "valamitől", és minden legcsekélyebb zörejre Malcolmsonba kapaszkodott, addig nem tágított mellőle, míg végig nem járták együtt az egész házat. Miután Malcolmson alaposan körülnézett, úgy döntött, hogy a nagy ebédlőben fog letanyázni, amely elég tágas volt ahhoz, hogy minden igényét kielégítse. Mrs. Witham meg a takarítóasszony, Mrs. Dempster mindent elrendezett. Amikor behozták és kicsomagolták a nagy kosarakat, Malcolmson észrevette, hogy Mrs. Witham nagy gonddal és előrelátással a saját konyhájáról küldött megfelelő mennyiségű élelmiszert, hogy a diákot néhány napra ellássa. Búcsúzáskor a fogadómé különféle jó kívánságokkal halmozta el Malcolmsont, és az ajtóban visszafordulva még hozzátette: - És talán, uram, minthogy a szoba igen nagy és huzatos, jó volna, ha éjszakára az egyik spanyolfalat az ágy köré állítaná, bár, az igazat megvallva, jómagam meghalnék a félelemtől, ha ezzel a mindenféle "dologgal", ami a spanyolfal tetején és oldalán kidugja a fejét, és engem bámul, egyedül lennék itt bezárva! A kép, amelyet felidézett, túlságosan felizgatta, és eszeveszetten menekült kifelé. Amikor a fogadósné távozott, Mrs. Dempster gúnyos fintort vágott, és megjegyezte, hogy kísértet legyen a talpán, aki őt megijeszti. - Megmondom én, uram, hogy mi az igazság szólt az öregasszony. - A kísértet mindenféle lehet, csak kísértet nem! Patkány, egér, svábbogár, nyikorgó ajtó és meglazult tetőcserép, kitört ablaküveg és beragadt fiókfogantyú, ami meglazul, ha meghúzzák, és aztán, az éjszaka kellős közepén leesik. Nézze csak meg a falburkolatot! Régi már - több száz éves. Azt hiszi, hogy a mögött nincs patkány vagy svábbogár? Azt mondom én, hogy a patkány kísértet, és a kísértet patkány; nehogy valami más bolondság jusson az eszébe! - Mrs. Dempster - szólt most Malcolmson komolyan, és udvariasan meghajolt -, ön többet tud, mint a Cambridge-i egyetem matematikaprofesszorai. Engedje meg, hogy az ön józan eszének és bátorságának elismeréséül elutazásomkor átadjam önnek a házat, hogy a fennmaradó és kifizetett két hónapot itt töltse, mert úgy látom, céljaimnak négy hét is elegendő lesz. - Nagyon köszönöm, uram - felelte az asszony -, de én egyetlen éjszakát sem tölthetek házon kívül. A Greenhow Szeretetházban élek, és ha egyetlen éjszakát is távol töltenék, elveszteném teljes megélhetésemet. A szabályok nagyon szigorúak; azonkívül túl sokan lesnek már üresedésre, és ezért nem merek semmiféle szabálytalanságot megkockáztatni. Ez az oka, uram, nem más, hogy nem jöhetek, egyébiránt nagyon szívesen költöznék ide, és gondoskodnék önről itt-tartózkodása alatt. - Kedves Mrs. Dempster - szólt Malcolmson sietve -, én azért jöttem ide, hogy teljes magányban éljek, és higgye el, hálás vagyok a , megboldogult Greenhow úrnak, amiért így szervezte meg nagyszerű jótékonysági intézményét - bármi legyen is az -, hogy nem ád lehetőséget ilyenfajta kísértésre.

Az öregasszony érdes hangon felnevetett: - Ejnye, fiatalúr, maga semmitől sem fél? No, itt aztán alighanem megtalálja azt a csudálatos magányt. - Aztán nekilátott a takarításnak. Estére, amikor Malcolmson visszatért sétájáról mindig volt nála könyv, amiből séta közben is tanult - a szobát rendben találta, égett a tűz az öreg kandallóban, a lámpát az öregasszony meggyújtotta, és az asztalon Mrs. Witham kitűnő vacsorája várta. - Ez aztán a kényelem - mondta a diák, kezét dörzsölgetve. Amikor elköltötte a vacsorát, és a tálcát a hatalmas tölgyfa ebédlőasztal túlsó végére tette, ismét elővette könyveit, jól megrakta a tüzet, lecsípte a lámpa kanócát, és komoly munkába fogott. Szünet nélkül tanult vagy tizenegy óráig; akkor egy kis pihenőt tartott; felélesztette a tüzet, megigazította a lámpát, és teát főzött magának. Nagy barátja volt a teának, az egyetemen megszokta, hogy késő éjszakáig dolgozott, és későn fogyasztotta el utolsó csésze teáját is. Ez a kis pihenő fényűzésszámba ment, és Malcolmson felséges, szinte kéjes gyönyörűséggel élvezte minden percét. A megrakott tűz ragyogóan lobogott, és különös árnyékot vetett a hatalmas öreg szobára; Malcolmsont, míg a teát iszogatta, elszórakoztatta a gondolat, hogy ennyire elszigetelődött a többiektől. Ekkor lett először figyelmes a patkányok zajára. "Az biztos - gondolta -, hogy amíg olvastam, nem zajonghattak ennyire. Különben bizonyára észrevettem volna." A patkányok nyilván először féltek az idegen jelenlététől, a tűz és a lámpa fényétől, de amint múlt az idő, felbátorodtak, és most már tökéletesen fesztelenül viselkedtek. És hogy nyüzsögtek! Hallga csak a furcsa zajokat! Fel-alá a régi falburkolat mögött; kergetőztek, rágtak, kaparásztak a mennyezet fölött és a padló alatt! Malcolmson elmosolyodott, amikor felidézte Mrs. Dempster szavait: "A patkány kísértet és a kísértet patkány." A tea kezdte kifejteni jótékony ösztönző hatását az agyra és az idegekre, és a diák örömmel gondolt a hosszú munkára, melyet még hajnal beállta előtt elvégezhet, és ezzel a megnyugtató érzéssel eltelve megengedte magának azt a fényűzést, hogy alaposan körülnézzen a szobában. Kezébe vette a lámpát, és körüljárt; s azon tűnődött, vajon mért hanyagolták el már olyan régóta ezt az eredeti és szép régi házat. A falburkolat tölgyfából készült, ritka és értékes faragás borította. Látott néhány régi festményt a falakon, de olyan vastagon borította őket a por és a piszok, hogy semmi sem látszott rajtuk, noha a lámpát olyan magasan tartotta, ahogyan csak tudta. Ahogy körbejárt, a résekben itt-ott patkányok bukkantak fel egy pillanatra, szemük csillogott a lámpa fényében; de azonnal el is tűntek, majd a cincogás és a szaladgálás ismét elkezdődött. Malcolmsont azonban leginkább a tetőn levő vészharang kötele döbbentette meg, mely a kandalló jobb oldalán, a szoba sarkában lógott. Magas hátú, faragott tölgyfa karosszéket húzott a tűz elé, leült, és felhörpintette az utolsó csésze teáját. Amikor a csésze kiürült, a diák ismét rakott a tűzre, és nekifogott a munkának. Az asztal sarkánál foglalt helyet, a kandalló balra állt tőle. Egy darabig még zavarta a patkányok szaladgálásának zaja, később azonban úgy hozzászokott a lármához, ahogy az ember megszokja az óra ketyegését vagy a háborgó víz bömbölését. Úgy belemerült a munkába, hogy a megoldandó problémán kívül minden egyébről a világon megfeledkezett. Hirtelen fölpillantott. A példát még nem oldotta meg, de a levegőben érezhető volt, hogy közeledik az a hajnal előtti óra, melytől a kilobbanó élet annyira retteg. A patkányok zaja elült. A diák úgy gondolta, nemrégen hagyták abba, és hogy éppen a hirtelen beállt csönd zavarhatta meg. A tűz alig lángolt, de még sötétvörösen izzott. Mikor odanézett, hidegvére ellenére összerezzent. A kandalló jobb oldalán, a magas hátú, faragott tölgy karosszékben egy hatalmas patkány ült, és mereven, vészjósló tekintettel bámulta őt. A diák olyan mozdulatot tett, mintha el akarná kergetni, de az állat nem mozdult. Akkor úgy tett, mintha oda akarna hajítani valamit. A patkány ekkor is nyugodtan ült, de dühösen vicsorította nagy, fehér fogait, s kegyetlen szeme bosszúállóan villogott a lámpa fényében. Malcolmson megdöbbent, és fölkapta a kandalló elől a piszkavasat, hogy agyoncsapja a bestiát. Mielőtt azonban lesújthatott volna, a patkány undok vinnyogással leugrott a padlóra, felszaladt a harangkötélen, majd eltűnt a sötétségben. Furcsa módon, a patkányok szaladgálásának zaja azon nyomban újra elkezdődött. Ekkorra Malcolmson gondolatai már messze kalandoztak a példától, és amikor éles kakaskukorékolás jelezte a hajnal közeledtét, lefeküdt és elaludt. Olyan mélyen aludt, hogy még akkor sem ébredt fel, amikor Mrs. Dempster megérkezett, hogy kitakarítsa a szobát. Akkor ébredt csak fel, amikor Mrs. Dempster már rendbe rakta a szobát, és elkészítette a reggelijét, s kopogtatott az ágyat körülvevő spanyolfalon. A diák még fáradt volt az éjszakai kimerítő munkájától, de egy csésze erős tea hamarosan felfrissítette. Fogta a könyvét, és elindult napi sétájára; harapnivalót is csomagolt arra az esetre, ha estebédig nem térne vissza. Csendes sétahelyet talált a városon kívül, magas szilfák árnyékában, és a nap legnagyobb részét Laplace tanulmányozásával töltötte. Hazafelé benézett Mrs. Withamhez, hogy megköszönje a kedvességét. A fogadósné kutató pillantással nézett a diák arcába, majd megcsóválta fejét, és így szólt: - Ne vigye túlzásba a dolgot, fiatalúr! Hisz olyan az arca, mint a kréta! Késői lefekvés és túl kemény munka nem tesz jót az ember agyának! Hanem mondja csak, uram, hogyan töltötte az éjszakát? Mondhatom, boldogvoltam, amikor Mrs. Dempster ma délelőtt bejött, és elmesélte, hogy ön jól van, és mélyen aludt, amikor ő reggel megérkezett. - Ó, nagyon jól vagyok - felelte Malcolmson mosolyogva -, a "valamik" eddig még nem zavartak meg. Csak a patkányok; hogy micsoda ribilliót csaptak az egész házban! Egy különösen gonosz, vén ördög odatelepedett a karosszékbe, a tűz elé, és addig nem volt hajlandó elkotródni, amíg a tűzpiszkálóval neki nem mentem. Akkor aztán felszaladt a vészharang kötelén valahova a falra, vagy a mennyezetre... azt már nem láttam, mert igen sötét volt. - Irgalmas Isten! - sopánkodott Mrs. Witham. Még hogy egy vén ördög! S hogy a tűz mellett ült a széken! Vigyázzon, uram! Vigyázzon! A tréfában is sok az igaz szó! - Miről beszél, asszonyság? Szavamra, egy szót sem értek.- Egy vén ördög! Talán maga a Sátán! Az ám, uram, csak ne nevessen - mondta az asszony, mert Malcolmsonból szívbéli kacagás tört ki. - Maguk, fiatalok, könnyen kacagnak olyasmin, amitől az öregek hátán a hideg szaladgál. Szívemből kívánom, hogy ne múljon el a nevethetnékje! Ezen az estén a patkányok szaladgálása korábban kezdődött. Vacsora után Malcolmson leült a tűz elé, és rágyújtott, majd miután letakarította az asztalt, ismét nekifogott a munkának. Most jobban zavarták a patkányok, mint előző este. Micsoda lármával futkároztak fel-alá! Hogyan vinnyogtak, kaparásztak, rágcsáltak! Lassacskán felbátorodtak, és meg is jelentek odúik bejáratánál, és a falburkolat réseiben, repedéseiben, hasadékaiban; csak úgy csillogott a szemük a tűz fel-fellobbanó fényében. A legbátrabbak néha-néha kitörtek, és a padlón, párkányokon vagy a burkolaton szaladgáltak. Egyszer-másszor, hogy elijessze őket, Malcolmson rácsapott az asztalra, vagy rájuk kiáltott, hogy visszakergesse őket odújukba. Így telt el az éjszaka első fele, és a zaj ellenére Malcolmson egyre jobban belemerült a tanulásba. Egyszerre, mint ahogyan az előző éjszakán is, hirtelen csönd támadt. Megszűnt a rágcsálás, kaparászás, vinnyogás. Síri csend honolt a szobában. A diák önkéntelenül a tűz előtt álló karosszékre pillantott. És akkor különös érzés lett rajta úrrá. A magas hátú, faragott karosszékben, a tűz előtt, ugyanaz a hatalmas patkány ült, és vészjósló szemével mereven a diákot bámulta. Malcolmson ösztönösen az első keze ügyébe akadó tárgy után nyúlt - történetesen egy logaritmuskönyv volt az -, és a patkányhoz vágta. Rosszul célzott azonban, és az állat nem mozdult; így ismét a piszkavashoz folyamodott, és a patkány a veszély közeledtére ismét felszaladt a hangkötélen. Ami még különösebb volt, a vén patkány eltűnését nyomban az egész patkánytársadalom újult zajongása követte. Az előző alkalomhoz hasonlóan Malcolmson most sem látta, hogy a szoba mely pontján tűnt el a patkány, mert a lámpa zöld ernyője csak kis fénykört vetett, az alsóbb régiókra, és a tűz sem lobogott már elég erősen. Amikor az órára nézett, látta, hogy közeleg az éjfél; feledte ezt a kis közjátékot, felpiszkálta a tüzet, és elkészítette az éjszakai csésze teáját. Hatalmas anyagon rágta már át magát, úgy érezte hát, hogy megszolgált egy cigarettát; leült a tűz előtt álló nagy tölgyfa karosszékbe, és nagy élvezettel leszívta a füstöt. Dohányzás közben eszébe jutott, hogy érdekelné, hová tűnik el a patkány, mert elhatározta, hogy másnap feltétlenül beszerez egy patkányfogót. Ezért meggyújtott égy másik lámpát is, és úgy helyezte el, hogy jól megvilágítsa a kandalló körülötti falfelületet. Azután valamennyi könyvét a keze ügyében helyezte el, hogy adott pillanatban azokkal bombázhassa a nyomorult férget. Végül felemelte a harangkötelet, az asztalra tette, és a végét a lámpa alá erősítette. Eközben önkéntelenül is föltűnt neki, hogy milyen hajlékony a kötél, ahhoz képpest, hogy milyen vastag, és milyen régen nem használták. "Erre még egy embert is fel lehet akasztani" - gondolta magában. Amikor végzett az előkészületekkel, körülnézett, és elégedetten mondta: - Na; kedves barátom, azt hiszem, ezúttal megtudunk rólad valamit! - Újra munkához látott, és noha most is zavarta egy kissé a patkányok zajongása, nemsokára teljesen belemélyedt példáiba és tételeibe. Csakhamar azonban megragadta valami a figyelmét: ezúttal nemcsak hogy váratlan csönd támadt - a kötél kissé megmozdult, és vele együtt a lámpa is. A diák nem mozdult, csak megnézte, hogy a könyvhalom kéznél van-e, majd fölpillantott a kötélre. Látta, hogy a hatalmas patkány a kötélről leereszkedik a karosszékbe, és gonoszul rámered. A diák jobb kezébe vett egy könyvet, gondosan célzott, és hozzávágta a patkányhoz. Az állat azonban félreugrott a lövedék elől. A diák egy második, majd egy harmadik könyvel is megcélozta a patkányt, de egyszer sem talált. Végül, amikor újabb könyvet egyensúlyozva kezében ismét dobásra készen állt, a patkány riadtan felvinnyogott. Ez a körülmény Malcolmsont még vadabb támadásra késztette; repült a könyv, és hangos csattanással ütődött a patkánynak. Az állat rémült vinnyogást hallatott, majd vérfagyasztóan gonosz pillantást vetett üldözőjére, felkapaszkodott a szék támlájára, egyetlen ugrással elérte a harang kötelét, és villámgyorsan felszaladt rajta. A hirtelen rántástól a lámpa is megbillent, de szerencsére nem dőlt fel. Malcolmson tekintetével követte a patkányt, és látta, hogy a falburkolat párkánya fölött tűnik el, az egyik nagyméretű festményen tátongó lyukon. - Majd reggel alaposabban megvizsgálom barátom rejtekhelyét - mondta a diák, miközben összeszedegette könyveit. - A kandallótól a harmadik kép; nem felejtem el. Egyenként szedte fel a könyveket, és közben mondogatta: - A Kúpszeletekre rá sem hederít, sem a Cikloid rezgésekre, sem az Alapelvekre, sem a Kvaterniókra, még a Termodinamikára sem. Most nézzük, vajon melyik könyv találta el! - Malcolmson azt is fölemelte, és megnézte. Amikor meglátta, hirtelen megremegett, és elsápadt. Nyugtalanul körülnézett, megborzongott, majd így morfondírozott magában:

- A Biblia, amit anyámtól kaptam. Micsoda furcsa véletlen! - Leült, hogy folytassa a munkáját, a falburkolat mögött a patkányok pedig ismét rákezdték a szaladgálást. Most azonban nem zavarták; mintha jelenlétük enyhítette volna a magányát. De a munkájára nem tudott figyelni, és miután hosszasan próbálkozott, hogy a kitűzött feladattal megbirkózzék, elkeseredve feladta a harcot, és a keleti ablakon belopakodó első hajnali fénysugárnál lefeküdt. Mélyen, de nyugtalanul aludt, és sokat álmodott. Mikor Mrs. Dempster késő délelőtt felébresztette, zavart volt, és néhány pillanatig azt sem tudta, hol van. Első kérése nagyon meg is lepte a takarítóasszonyt. - Kérem, Mrs. Dempster, amíg nem vagyok itthon, szedje elő a létrát, és porolja vagy mossa le azokat a festményeket - különösen a kandallótól számított harmadikat -; látni szeretném, mit ábrázolnak. Késő délután Malcolmson még mindig az árnyas sétányon tanulmányozta könyveit, és ahogyan az est közeledett, egyre inkább visszatért előző napi vidámsága, különösen, mert úgy találta, hogy jól halad tanulmányaival. Valamennyi, eddig talányos problémáját sikerült megoldania, és diadalittasan látogatott el a "Derék Utasemberhez" címzett fogadóba, Mrs. Withamhez. A barátságos nappaliban a fogadómé társaságában egy idegent talált, aki dr. Thornhill néven mutatkozott be. Az asszony zavara, valamint a doktor, minden bevezetés nélkül nyomban meginduló kérdésözöne Malcolmsont arra a következtetésre juttatta, hogy a doktor jelenléte nem véletlen. Ezért ő is azonnal a tárgyra tért: - Kedves doktor úr, örömmel válaszolok önnek bármely kérdésére, ha előbb ön is válaszol nekem. Az orvos meglepődött, de mosolyogva felelte: Rendben van. Nos, mi a kérdése? - Mrs. Witham kérte meg önt, hogy idejöjjön, és tanácsokkal lásson el? Dr. Thornhill meghökkent, Mrs. Witham pedig lángvörösre gyúlt arccal elfordult; de a doktor őszinte és nyílt ember volt, és habozás nélkül felelte: - Ő kért meg erre, de nem akarta, hogy ön ezt megtudja. Úgy hiszem, ügyetlen sietségem keltette fel az öngyanúját. Mrs. Witham elmondta nekem: nyugtalanítja, hogy ön magányosan tartózkodik abban a házban, és az is aggasztja, hogy ön túlságosan sok erős teát fogyaszt. Az igazság az, hogy Mrs. Witham azt szeretné, ha ön elfogadná tanácsomat: kevesebb teát inna, és többet pihenne. Magam is szorgalmas diák voltam valaha, ezért bátorkodom mint hajdani egyetemi ember, nem teljes idegenként, és minden sértő szándék nélkül, tanácsot adni önnek. Malcolmson sugárzó mosollyal nyújtotta a kezét: - Itt a kezem, nem disznóláb! Köszönetet kell mondanom önnek és Mrs. Withamnek a kedvességükért, és hálából megígérek valamit: nem iszom több erős teát, sőt, amíg ön meg nem engedi, egyáltalán semmilyet, és legkésőbb egy órakor lefekszem. Rendben van? - Nagyszerű - mondta a doktor. - Most pedig mindent meséljen el, amit abban az öreg házban tapasztalt. Erre aztán Malcolmson azon nyomban, a legapróbb részletekig elmesélt mindent, ami az elmúlt két éjszakán történt. Elbeszélését időnként Mrs. Witham felkiáltásai szakították félbe, míg végül, amikor a Biblia-epizódra is kitért, a háziasszony éles sikoltásban engedte szabadjára felgyülemlett érzelmeit, és csak amikor egy jó adag pálinkát sikerült belé erőszakolniuk, akkor nyugodott meg végre. Dr. Thornhill is egyre jobban elkomoruló arccal hallgatta Malcolmson történetét; s amikor befejezte, és Mrs. Withamet is magához térítették, megkérdezte: - A patkány mindig a harangkötélen szaladt fel? - Mindig. - Gondolom, tudja, hogy az milyen kötél? - Nem én! - Az bizony szakasztott az a kötél - folytatta a doktor kissé vontatottan -, amellyel a hóhér végrehajtotta a gonosz bíró áldozatain az ítéletet! - Beszédét ismét Mrs. Witham sikolya szakította félbe, s ezután egy darabig újra azon igyekeztek, hogy magához térítsék a derék hölgyet. Malcolmson órájára nézett, és látva, hogy közeleg a vacsora ideje, hazament, még mielőtt az asszonyság magához tért volna. Amikor Mrs. Withambe visszatért az élet, szinte elárasztotta a doktort dühös kérdéseivel: vajon mi késztette arra, hogy ilyen hátborzongató gondolatokat ültessen a szegény diák fejébe?! - Van már ott úgyis elég dolog, ami feldúlhatja! tette hozzá. Dr. Thornhill azonban így felelt: - Kedves asszonyom, mindezzel határozott célom volt! Fel akartam hívni a fiú figyelmét a harangkötélre, méghozzá nyomatékosan. Lehet, hogy túlságosan kifárasztotta az idegeit, és túl sokat tanult, bár kijelenthetem, hogy a fiatalember testben-lélekben teljesen egészségesnek látszik... de gondoljon a patkányokra, meg arra, hogy az ördögöt emlegette. A doktor a fejét csóválta, majd így folytatta: - Felajánlhattam volna, hogy vele tartok, és ott töltöm az éjszakát a házban, de arra gondoltam, hogy ezt bizonyára sértésnek tekintené. Lehet azonban, hogy az éjszaka folyamán megrémül, vagy hallucinálni kezd. Akkor pedig bizonyára meghúzza azt a kötelet, bennünket pedig figyelmeztet a harangszó, és idejében odaérkezhetünk, hogy a segítségére siessünk. Ma éjjel soká fennmaradok, és gondosan fülelek. Ne ijedjen meg, ha még hajnal előtt Benchurch-öt meglepetés éri. - Jaj, doktor úr, hogy érti ezt? Mire gondol? - Arra gondolok, hogy lehetséges... nem, inkább valószínű, hogy ma éjszaka hallani fogjuk a Bíró Házának vészharangját! - És ezzel a doktor, mint aki jól végezte dolgát, eltávozott. Amikor Malcolmson hazaért, látta, hogy a szokásos időnél későbbre jár, és Mrs. Dempster már eltávozott.

A diák örült, hogy a szoba tiszta és barátságos; lobogva égett a tűz, és a lámpabelet is gondosan lecsípték. Az este, áprilishoz képest hűvös volt; a szél növekvő erővel fújt, s éjszakára viharra lehetett számítani. Malcolmson belépése után néhány percig szünetelt a patkányok zaja, de amint hozzászoktak a fiú jelenlétéhez, újra rákezdték. Csak az olvasólámpa égett, a zöld lámpaernyő a mennyezetet és a szoba felső részét árnyékban tartotta, a tűz barátságos fénye, mely megvilágította a padlót és a hófehér abrosszal megterített asztal végét, meleg volt és derűs. Malcolmson jó étvággyal és jó kedvvel látott neki a vacsorának. Utána elszívott még egy cigarettát, majd azzal a szilárd elhatározással ült le a munkájához, hogy semmitől sem hagyja magát zavartatni. Emlékezett az orvosnak tett ígéretére, és szerette volna a rendelkezésére álló időt minél jobban kihasználni. Vagy egy óra hosszat zavartalanul dolgozott, de aztán kezdtek a gondolatai elkalandozni. A szél viharrá erősödött, a vihar orkánná fajult. Az öreg ház megremegett alapjaiban, az orkán süvöltve tört utat a sok-sok kéményen át, és ijesztő, kísérteties hangokat hallatott az üres szobákban és a kongó folyosókon. Még a tetőn levővészharang is megérezhette a vihar erejét, mert a rugalmas kötél kezdetben fel-alá mozgott, majd kemény, tompa koppanással a tölgyfa padlóra esett. Amikor Malcolmson meghallotta, eszébe jutottak a doktor szavai: "Az bizony szakasztott az a kötél, amellyel a hóhér végrehajtotta a gonosz bíró áldozatain az ítéletet!" Odament a kandalló sarkához, és felemelte a kötelet. Beteges érdeklődéssel egy percig azon töprengett, vajon kik lehettek ezek az áldozatok, és hogy milyen különös kegyetlenség késztethette a bírót arra, hogy ezt az irtózatos ereklyét mindig a szeme előtt tartsa. A tetőn levőharang ringása meg-megemelte a kötelet; majd egy idő múlva Malcolmson új jelenséget tapasztalt - a kötél megremegett, mintha mászna rajta valami. Ösztönösen fölfelé fordította a tekintetét, és látta, hogy a hatalmas patkány lassan ereszkedik a kötélen lefelé; s merev pillantását egy pillanatra sem veszi le róla. A diák elengedte a kötelet, és halk káromkodással visszahőkölt; a patkány megfordult, és futva igyekezett fel a kötélen, majd ismét eltűnt, s ugyanabban a pillanatban Malcolmson meghallotta a patkányok zajongását, ami egy időre elült, s most újrakezdődött. Hirtelen eszébe jutott, hogy nem vizsgálta még meg a patkány odúját, és a festményeket sem nézte meg. Meggyújtotta a másik lámpát, magasra tartotta, s megállt a kandallótól jobbra, a harmadik képnél, ott, ahol előzőeste a patkányt eltűnni látta. Első pillantásra visszahőkölt, oly hirtelen, hogy majdnem elejtette a lámpát; s arca halottfehér lett. Reszketett a térde; homlokán gyöngyözve tört elő a veríték. De minthogy fiatal volt és bátor, összeszedte magát, és néhány pillanat múlva ismét előrelépett, felemelte a lámpát, és szemügyre vette a festményt, amely most, hogy letisztogatták, világosan láthatóvá vált. Egy bírót ábrázolt, skarlátvörös, hermelinnel díszített talárban. Arca kemény volt, és kegyetlen, gonosz, ravasz és bosszúálló; érzéki ajkakkal, bíborszínű horgas orral, amely egy ragadozó madár csőrére emlékeztetett. Maga az arc hullaszerűen sápadt volt. Szeme különösen fénylett, és hátborzongatóan gonosz indulatot sugárzott. A bíró szemét látva Malcolmson ereiben megfagyott a vér, mert az a hatalmas patkány szemének szakasztott mása volt. Majdnem elejtette a lámpát, amikor meglátta, hogy a gonosz tekintetű patkány a kép sarkán levő lyukból néz kifelé, és észrevette, hogy ezzel egyidejűleg a többi patkány zajongása hirtelen megszűnt. A diák újra erőt gyűjtött, és tovább vizsgálgatta a képet. A bíró magas hátú, faragott tölgy karosszékben ült egy nagy kőkandalló jobb oldalán; az egyik sarokban kötél lógott a mennyezetről, a vége a földön tekeredett össze. Borzadály futott végig Malcolmsonon, amikor felismerte, hogy a kép háttere pontos mása az ő mostani szobájának, és rémülten nézett körül, mintha arra számítana, hogy a háta mögött egy idegen van jelen. Odanézett a kandalló felé - és hangos kiáltással elejtette a lámpát. A bíró karosszéke mögött ott lógott a kötél, s a székben ült a patkány, és a bíróéhoz hasonló kegyetlen szemével kihívó, sátáni pillantást vetett a diákra. A kinti orkán bömbölésén kívül teljes volt a csend. - A leeső lámpa zaja magához térítette Malcolmsont. Felemelte; szerencsére fémből volt, és az olaj nem ömlött ki belőle. Mikor rendbe tette a lámpát, megtörölte a homlokát, és egy pillanatig gondolkodott. - Ez így nem lesz jó - mondta magának. - Ha így folytatom, beleőrülök. Ebből elég volt! Megígértem a doktornak, hogy nem iszom teát. Hitemre, igaza volt. Az idegeim különös játékot űznek velem. Furcsa, hogy ez eddig fel sem tűnt nekem. Pedig soha életemben nem éreztem magam egészségesebbnek. No de most már jól vagyok, és nem leszek többet ilyen bolond. Ezután kevert magának egy jó adag konyakot, vízzel, és elszántan munkához látott. Közel egy órája dolgozott már, amikor a hirtelen beállt csend megzavarta, és felnézett a könyvből. Odakint a szél hangosabban bömbölt, mint valaha, az eső pásztákban söpört végig az ablaktáblán, úgy kopogott rajta, mint a jégeső: de bent egyetlen hang sem volt hallható, csak a szél süvöltése visszhangzott a nagy kéményben, egyszer-másszor sistergő hang tört elő belőle, amikor néhány kósza esőcsepp hullott bele a vihar pillanatnyi szünetében. A tűz sem lángolt már, csak pislákolt, és vörös, izzó fényt vetett a kandallóból. Malcolmson feszülten figyelt, és egy idő múlva gyenge, nyikorgó hangot hallott. A szoba sarkából jött, onnan, ahol a kötél lógott, s a diák azt hitte, hogy a kötél vége csikorog a padlón, ahogyan a himbálódzó harang ide-oda húzza. De amikor felpillantott, a félhomályban látta, hogy a hatalmas patkány kapaszkodik a kötélbe és rágja. Már majdnem keresztülrágta - a diák látta a kikoptatott sodrat világosabb színét. A patkány csakhamar végzett is a munkával, és a kötél leválasztott vége nagy csattanással hullott a tölgyfa padlóra, a patkány pedig úgy csüngött a megkurtított kötélről, mint valami bojt, és lassan himbálózott rajta. Malcolmson, amikor látta, hogy a külvilág segítségül hívásának minden lehetőségétől megfosztották, egy pillanatra megdermedt a rémülettől, ijedtségét azonban csakhamar rettenetes düh váltotta fel, megragadta a könyvet, amelyből addig olvasott, és a patkányhoz vágta. Jól célzott, de még mielőtt a lövedék elérhette volna, a patkány elengedte a kötelet, és tompa puffanással a padlóra huppant. Malcolmson azonnal utána vetette magát, de az állat szökkent egy nagyot, és eltűnt a szoba árnyékba borult, sötét sarkában. Malcolmson érezte, hogy éjszakai munkájának befellegzett, elhatározta hát, hogy az események egyhangúságát megtöri, és a patkányra fog vadászni. Levette a lámpa zöld ernyőjét, hogy kitágítva a fénykörét jobb világítást biztosítson. A szoba felső részéből sikerült ezáltal elűznie a sötétséget, a korábbi homályt valóságos fényáradat váltotta fel, amely a festményeket is élesen megvilágította. Onnan, ahol állt, a diák, éppen rálátott a kandalló jobb oldalától számított harmadik képre. Meglepetésében a szemét dörzsölte, majd lassan hideg rémület kúszott végig a hátgerincén. A festmény közepét szabálytalan folt foglalta el, ahol a barnás vászon olyan frissnek tűnt, mintha éppen akkor rakták volna föl a festőállványra. A háttér változatlanul rajta volt: a szék, a kandalló sarka és a kötél - de a bíró alakja eltűnt! Malcolmson, a borzalomtól megdermedve lassan megfordult, és akkor, egyszerre csak egész testében megremegett. Mintha minden ereje elhagyta volna, teljesen megbénult, cselekvésre, mozgásra, de még gondolkodásra sem volt képes. De látott és hallott mindent. A magas hátú, faragott tölgy karosszékben, skarlátszín, hermelinnel szegélyezett talárjában ült a bíró. Vészjósló, gonosz szemében bosszúálló tekintet villogott, kemény, kegyetlen ajkán diadalmas mosoly játszott, s kezében tartotta fekete bírói fövegét. Malcolmson úgy érezte, minden csepp vér kifut a szívéből; csak állt-állt, végtelennek tetsző ideig. Zúgott a füle. Hallotta odakintről a vihar őrjöngő tombolását, de a szél bömbölésén is áthallatszott, amint a piactéren a toronyóra éjfélt kongat. A bíró arcán minden egyes óraütésre egyre diadalmasabb lett a mosoly, és amikor az utolsó ütés is elhangzott, fejére tette a fekete föveget. Ezután lassan, kimérten fölállt a székből, fölvette a földről a harangkötél lerágott darabját, végigsimított rajta, mintha élvezné a tapintását, aztán megfontolt mozdulattal megcsomózta, hurkot formált belőle, jól megerősítette, még a lábával is kipróbálta. Addig húzta, amíg kielégítőnek nem találta a csomó tartósságát, majd siklóhurkot formált a kötélből, és a kezébe fogta. Lassan megkerülte az asztalt, szemét mereven Malcolmsonra szögezve, elhaladt mellette, majd egyetlen gyors mozdulattal elállta a bejárati ajtót. Malcolmson ekkor ébredt rá, hogy tőrbe csalták, és lázasan törte a fejét, hogy mit tegyen. A bíró szemében, amelyet egy pillanatra sem vett le Malcolmsonról, volt valami lenyűgöző, és a diák nem tudta levenni róla a tekintetét. Látta, hogy a bíró közeledik óvatosan közte és az ajtó között maradva -, fölemeli a hurkot, és feléje dobja, mintha lasszót vetne. A diák nagy erőfeszítéssel oldalt ugrott; a kötél mellette esett le, hallotta, amint a padlóhoz csapódik. A bíró ismét fölemelte a hurkot, és megpróbálta a diákra vetni, továbbra is mereven bámulva őt vészjósló szemével, és Malcolmson megint csak nagy erőfeszítés árán tudta kikerülni a kötelet. Ez a művelet sokszor ismétlődött, a bírót sikertelensége azonban sem elbátortalanítani, sem bosszantani nem látszott; úgy játszott a diákkal, mint macska az egérrel. Végsőelkeseredésében Malcolmson gyors pillantást vetett maga köré. A lámpa nagy lánggal égett, és jól megvilágította a szobát. A patkánylyukakban, és a falburkolat számtalan résében meglátta a patkányszemeket; ez a nagyon is valóságos látvány kissé megvigasztalta. Felnézett, és észrevette, hogy a vészharang kötelén fürtökben lógnak a patkányok. A kötélből már semmi sem látszott, és egyre több és több patkány özönlött elő a mennyezeten levőlyukból, míg végül a patkányok súlyától megmozdult a kötél és vele együtt odakint a harang is. Hallga csak! addig himbált, míg a nyelv a harang oldalához nem ütődött. Most még csak halkan szól, de hiszen a harang csak most kezd mozogni - később majd erősebb lesz a hangja. A bíró, aki szemével állandóan a diákot követte, erre a hangra felkapta a fejét, és arcát sátáni düh öntötte el. Úgy égett a szeme, mint az izzó szén, és olyat dobbantott, hogy szinte belérázkódott a ház. Amikor ismét fölemelte a kötelet, rettenetes dörgés rázkódtatta meg az eget odakint, a patkányok fel-alá rohangáltak a kötélen, mintha meg akarnák állítani az időt. A bíró ezúttal nem dobta el a kötelet, hanem közeledni kezdett a diákhoz, s eközben kitágította a hurkot. Amikor közelebb ért, Malcolmson úgy érezte, hogy a bíró puszta jelenléte is bénítólag hat rá; olyan mereven állt ott, mintha nem is élne. Érezte, hogy a bíró jeges ujjai a nyakához érnek, amikor a kötelet ráillesztette. Szorult a hurok - egyre jobban szorult. Akkor aztán a bíró karjába vette a diák megmerevedett testét, és a tölgy karosszékbe állította, majd föllépett mellé, felnyúlt, és elkapta a himbálódzó harangkötél végét. Felemelt keze láttán a patkányok vinnyogva menekültek vissza a mennyezeten levő odúba. A bíró megfogta a Malcolmson nyakára illesztett hurok végét, hozzákötötte a lecsüngő ha rangkötélhez, majd leszállt, és kihúzta a széket a diák alól. Amikor megkondult a Bíró Házának vészharangja, hirtelen összeszaladtak az emberek. Lámpák és fáklyák fénye jelent meg az éjszakában, és hamarosan néma tömeg sietett a helyszínre. Hangosan kopogtak, de válasz nem érkezett. Akkor betörték az ajtót, és beözönlöttek a hatalmas ebédlőbe, a doktorral az élen. A harangkötél végén ott lógott a diák élettelen teste, és a bíró a festményen gonoszul mosolygott.Bram Stoker: A Bíró Háza

Vizsgái közeledtével Malcolm Malcolmson úgy határozott, hogy elvonul valahová, ahol magányosan és zavartalanul készülhet fel. Félt a tengerpart vonzerejétől, hasonlóképpen kerülte a vidéki magányt is, mert még gyermekkorából emlékezett a táj varázsos szépségére; úgy döntött tehát, hogy egy jelentéktelen kisvárost keres, ahol semmi sem vonhatja el figyelmét a tanulmányaitól. Óvakodott tehát, hogy barátaitól kérjen tanácsot; azzal érvelt önmagának, hogy mind olyan helyet ajánlanának, amelyet ismernek, és ahol ismerőseik is vannak. Minthogy Malcolmson el akarta kerülni saját barátait, s nem óhajtotta magát a barátok barátaival sem terhelni, ezért arra az elhatározásra jutott, hogy egyedül keres megfelelő helyet. Becsomagolt hát egy bőröndbe néhány ruhadarabot és a szükséges könyveket, majd a menetrendből kinézte az első városkát, amelynek még a nevét sem hallotta, és jegyet váltott. Amikor háromórás utazás után kiszállt Benchurchben, elégedetten gondolt rá, hogy eddig minden nyomot sikerült eltüntetnie maga mögött, és biztos lehet afelől, hogy tanulmányait háborítatlan magányban folytathatja. Egyenesen az álmos kisváros fogadójába hajtatott, és megszállt éjszakára. Benchurch mezővároska volt, mely minden harmadik héten, piacnapon, zsúfolásig megtelt, de a maradék húsz napon olyan elhagyatott volt, akár a sivatag. Malcolmson már a megérkezését követő napon körülnézett, hogy még a "Derék Utasemberhez" címzett csendes fogadónál is elhagyatottabb lakhelyet keressen. Egyetlen olyan helyet talált, amely kielégítette a zavartalan nyugalomról való legmerészebb elképzeléseit; tulajdonképpen a "nyugalom" szó nem is illett igazában a helyhez - a "sivárság" az egyetlen megfelelő kifejezés arra, hogy a hely magányosságát jellemezze. Tizenhetedik századbeli stílusban épült, zegzugos, vastag falú ház volt, súlyos oromzattal; feltűnően kisméretű ablakait magasabban helyezték el, mint az ilyen házakban szokásos, s a házat magas, tömör téglafal vette körül. Közelebbről megvizsgálva sokkal inkább látszott erődítménynek, mint lakóháznak. Mindez azonban tetszett Malcolmsonnak. "Ilyen hely kell nekem - gondolta -, és ha kibérelhetem, meg leszek elégedve." Öröme csak fokozódott, amikor észrevette, hogy a ház lakatlan.A postahivatalban megtudakolta az ingatlanközvetítő nevét, akit ugyancsak meglepett, hogy az öreg háznak bérlője akad. Mr. Cranford, a városka ügyvédje és ingatlanügynöke szívélyes öregúr volt, és őszinte örömének adott kifejezést, amikor megtudta, hogy hajlandó valaki beköltözni a házba. - Az igazat megvallva - mondta -, a tulajdonosok nevében még annak is örülnék, ha valaki, akár ingyen is néhány évre beköltözne a házba, csak azért, hogy az ittenieket hozzászoktassa ahhoz, hogy a ház lakott. Oly régen áll üresen, hogy valami nevetséges előítélet alakult ki körülötte, ezt pedig legjobban azzal szüntethetjük meg, ha valaki beköltözik, még akkor is - tette hozzá, ravasz pillantást vetve Malcolmsonra -, ha az illető diák, mint ön, és a ház nyugalmát csak egy rövid ideig óhajtja élvezni. Malcolmson szükségtelennek tartotta, hogy behatóbban érdeklődjék az ügynöknél a "nevetséges előítélet" iránt; tudta jól, hogy más oldalról több felvilágosítást kaphat, ha akar. Kifizetett háromhavi bért, megkapta a nyugtát, és egy öregasszony nevét, aki hajlandó lenne elvállalni nála a takarítást; majd a kulcsokkal a zsebében eltávozott. Ezután elment a fogadóméhoz, egy igen kedves, vidám teremtéshez, és tanácsát kérte, hogy milyen élelmiszer- és egyéb készleteket szerezzen be. Az asszony összecsapta a kezét meglepetésében, amikor a diák megmondta, hová költözik.

- Csak nem a Bíró Házába! - kiáltotta elsápadva. Malcolmson elmagyarázta a ház fekvését, de közölte, hogy a nevét nem tudja. Amikor befejezte, az asszony így folytatta: - Igen, persze-persze... egészen biztos, hogy az a ház lesz! Az bizony, a Bíró Háza. A diák megkérte, hogy beszéljen a házról, mondja el, miért hívják így, és mi szól ellene. Az asszony erre elmesélte, hogy a házat így nevezik városszerte, mert sok évvel ezelőtt - ő maga sem tudja, mennyi ideje, mert más vidékről származik, de úgy véli, már legalább száz éve, vagy talán több is - egy bíró lakott benne, akitől mindenki rettegett kegyetlen ítéletei és a vádlottak iránt tanúsított ellenséges magatartása miatt. Hogy mi a panasz a házra, azt ő sem tudja megmondani. Sokszor érdeklődött már, de senki sem tudta; az általános vélemény szerint azonban valami van ott, és ami őt illeti, a Drinkwater Bank minden pénzéért sem töltene egyedül egyetlen órát sem a házban. - Nem helyes dolog ez, uram - folytatta a fogadósné -, és ön, mint fiatal úriember, ha megbocsát, hogy így fejezem ki magam, nem jól teszi, hogy odaköltözik, egyes-egyedül. Ha az én fiam lenne, elnézést, hogy ezt mondom, egyetlen éjszakát sem aludna ott, még akkor sem, ha magamnak kellene odamennem megkongatni a tetőn levő vészharangot! A jó lélek olyan nyilvánvalóan komolyan vette, amit elmondott, és olyan jóindulatról tett tanúságot, hogy Malcolmson, noha megmosolyogta, meghatódott. Barátságosan biztosította a fogadómét afelől, hogy méltányolta a vele való együttérzését, azután hozzátette: - De, kedves Mrs. Witham, igazán nincsen semmi ok arra, hogy ennyire aggódjék miattam! Egy diáknak, aki matematikai vizsgára készül a Cambridge-i egyetemen, túl sok a gondja, hogysem ilyen titokzatos "valamiken" törje a fejét, s a munkája túlságosan precíz és prózai természetű ahhoz, hogy agyának akár csak egy kicsiny zugában is, titokzatos kísértethistóriák kaphassanak helyet. Elég titokzatosak számomra a harmonikus sor, a permutáció, a kombináció és az elliptikus függvények! Mrs. Witham szívélyesen utánajárt Malcolmson megbízásainak, ő maga pedig felkereste az öregasszonyt, akit ajánlottak neki. Amikor néhány óra elteltével vele együtt visszatért a Bíró Házába, magát Mrs. Withamet találta ott, amint felügyelt a csomagokat szállító emberekre, és egy kárpitoslegényre, aki kocsiján egy ágyat hozott, mert, ahogyan a jó asszonyság mondta, az ott levő székek meg asztalok megteszik ugyan, de fiatal test nem pihenhet olyan ágyban, amelyet vagy ötven esztendeje ki sem szellőztettek. Látszott, hogy nagyon kíváncsi a ház belsejére, és noha láthatóan rémüldözött attól a "valamitől", és minden legcsekélyebb zörejre Malcolmsonba kapaszkodott, addig nem tágított mellőle, míg végig nem járták együtt az egész házat. Miután Malcolmson alaposan körülnézett, úgy döntött, hogy a nagy ebédlőben fog letanyázni, amely elég tágas volt ahhoz, hogy minden igényét kielégítse. Mrs. Witham meg a takarítóasszony, Mrs. Dempster mindent elrendezett. Amikor behozták és kicsomagolták a nagy kosarakat, Malcolmson észrevette, hogy Mrs. Witham nagy gonddal és előrelátással a saját konyhájáról küldött megfelelő mennyiségű élelmiszert, hogy a diákot néhány napra ellássa. Búcsúzáskor a fogadómé különféle jó kívánságokkal halmozta el Malcolmsont, és az ajtóban visszafordulva még hozzátette: - És talán, uram, minthogy a szoba igen nagy és huzatos, jó volna, ha éjszakára az egyik spanyolfalat az ágy köré állítaná, bár, az igazat megvallva, jómagam meghalnék a félelemtől, ha ezzel a mindenféle "dologgal", ami a spanyolfal tetején és oldalán kidugja a fejét, és engem bámul, egyedül lennék itt bezárva! A kép, amelyet felidézett, túlságosan felizgatta, és eszeveszetten menekült kifelé. Amikor a fogadósné távozott, Mrs. Dempster gúnyos fintort vágott, és megjegyezte, hogy kísértet legyen a talpán, aki őt megijeszti. - Megmondom én, uram, hogy mi az igazság szólt az öregasszony. - A kísértet mindenféle lehet, csak kísértet nem! Patkány, egér, svábbogár, nyikorgó ajtó és meglazult tetőcserép, kitört ablaküveg és beragadt fiókfogantyú, ami meglazul, ha meghúzzák, és aztán, az éjszaka kellős közepén leesik. Nézze csak meg a falburkolatot! Régi már - több száz éves. Azt hiszi, hogy a mögött nincs patkány vagy svábbogár? Azt mondom én, hogy a patkány kísértet, és a kísértet patkány; nehogy valami más bolondság jusson az eszébe! - Mrs. Dempster - szólt most Malcolmson komolyan, és udvariasan meghajolt -, ön többet tud, mint a Cambridge-i egyetem matematikaprofesszorai. Engedje meg, hogy az ön józan eszének és bátorságának elismeréséül elutazásomkor átadjam önnek a házat, hogy a fennmaradó és kifizetett két hónapot itt töltse, mert úgy látom, céljaimnak négy hét is elegendő lesz. - Nagyon köszönöm, uram - felelte az asszony -, de én egyetlen éjszakát sem tölthetek házon kívül. A Greenhow Szeretetházban élek, és ha egyetlen éjszakát is távol töltenék, elveszteném teljes megélhetésemet. A szabályok nagyon szigorúak; azonkívül túl sokan lesnek már üresedésre, és ezért nem merek semmiféle szabálytalanságot megkockáztatni. Ez az oka, uram, nem más, hogy nem jöhetek, egyébiránt nagyon szívesen költöznék ide, és gondoskodnék önről itt-tartózkodása alatt. - Kedves Mrs. Dempster - szólt Malcolmson sietve -, én azért jöttem ide, hogy teljes magányban éljek, és higgye el, hálás vagyok a , megboldogult Greenhow úrnak, amiért így szervezte meg nagyszerű jótékonysági intézményét - bármi legyen is az -, hogy nem ád lehetőséget ilyenfajta kísértésre.

Az öregasszony érdes hangon felnevetett: - Ejnye, fiatalúr, maga semmitől sem fél? No, itt aztán alighanem megtalálja azt a csudálatos magányt. - Aztán nekilátott a takarításnak. Estére, amikor Malcolmson visszatért sétájáról mindig volt nála könyv, amiből séta közben is tanult - a szobát rendben találta, égett a tűz az öreg kandallóban, a lámpát az öregasszony meggyújtotta, és az asztalon Mrs. Witham kitűnő vacsorája várta. - Ez aztán a kényelem - mondta a diák, kezét dörzsölgetve. Amikor elköltötte a vacsorát, és a tálcát a hatalmas tölgyfa ebédlőasztal túlsó végére tette, ismét elővette könyveit, jól megrakta a tüzet, lecsípte a lámpa kanócát, és komoly munkába fogott. Szünet nélkül tanult vagy tizenegy óráig; akkor egy kis pihenőt tartott; felélesztette a tüzet, megigazította a lámpát, és teát főzött magának. Nagy barátja volt a teának, az egyetemen megszokta, hogy késő éjszakáig dolgozott, és későn fogyasztotta el utolsó csésze teáját is. Ez a kis pihenő fényűzésszámba ment, és Malcolmson felséges, szinte kéjes gyönyörűséggel élvezte minden percét. A megrakott tűz ragyogóan lobogott, és különös árnyékot vetett a hatalmas öreg szobára; Malcolmsont, míg a teát iszogatta, elszórakoztatta a gondolat, hogy ennyire elszigetelődött a többiektől. Ekkor lett először figyelmes a patkányok zajára. "Az biztos - gondolta -, hogy amíg olvastam, nem zajonghattak ennyire. Különben bizonyára észrevettem volna." A patkányok nyilván először féltek az idegen jelenlététől, a tűz és a lámpa fényétől, de amint múlt az idő, felbátorodtak, és most már tökéletesen fesztelenül viselkedtek. És hogy nyüzsögtek! Hallga csak a furcsa zajokat! Fel-alá a régi falburkolat mögött; kergetőztek, rágtak, kaparásztak a mennyezet fölött és a padló alatt! Malcolmson elmosolyodott, amikor felidézte Mrs. Dempster szavait: "A patkány kísértet és a kísértet patkány." A tea kezdte kifejteni jótékony ösztönző hatását az agyra és az idegekre, és a diák örömmel gondolt a hosszú munkára, melyet még hajnal beállta előtt elvégezhet, és ezzel a megnyugtató érzéssel eltelve megengedte magának azt a fényűzést, hogy alaposan körülnézzen a szobában. Kezébe vette a lámpát, és körüljárt; s azon tűnődött, vajon mért hanyagolták el már olyan régóta ezt az eredeti és szép régi házat. A falburkolat tölgyfából készült, ritka és értékes faragás borította. Látott néhány régi festményt a falakon, de olyan vastagon borította őket a por és a piszok, hogy semmi sem látszott rajtuk, noha a lámpát olyan magasan tartotta, ahogyan csak tudta. Ahogy körbejárt, a résekben itt-ott patkányok bukkantak fel egy pillanatra, szemük csillogott a lámpa fényében; de azonnal el is tűntek, majd a cincogás és a szaladgálás ismét elkezdődött. Malcolmsont azonban leginkább a tetőn levő vészharang kötele döbbentette meg, mely a kandalló jobb oldalán, a szoba sarkában lógott. Magas hátú, faragott tölgyfa karosszéket húzott a tűz elé, leült, és felhörpintette az utolsó csésze teáját. Amikor a csésze kiürült, a diák ismét rakott a tűzre, és nekifogott a munkának. Az asztal sarkánál foglalt helyet, a kandalló balra állt tőle. Egy darabig még zavarta a patkányok szaladgálásának zaja, később azonban úgy hozzászokott a lármához, ahogy az ember megszokja az óra ketyegését vagy a háborgó víz bömbölését. Úgy belemerült a munkába, hogy a megoldandó problémán kívül minden egyébről a világon megfeledkezett. Hirtelen fölpillantott. A példát még nem oldotta meg, de a levegőben érezhető volt, hogy közeledik az a hajnal előtti óra, melytől a kilobbanó élet annyira retteg. A patkányok zaja elült. A diák úgy gondolta, nemrégen hagyták abba, és hogy éppen a hirtelen beállt csönd zavarhatta meg. A tűz alig lángolt, de még sötétvörösen izzott. Mikor odanézett, hidegvére ellenére összerezzent. A kandalló jobb oldalán, a magas hátú, faragott tölgy karosszékben egy hatalmas patkány ült, és mereven, vészjósló tekintettel bámulta őt. A diák olyan mozdulatot tett, mintha el akarná kergetni, de az állat nem mozdult. Akkor úgy tett, mintha oda akarna hajítani valamit. A patkány ekkor is nyugodtan ült, de dühösen vicsorította nagy, fehér fogait, s kegyetlen szeme bosszúállóan villogott a lámpa fényében. Malcolmson megdöbbent, és fölkapta a kandalló elől a piszkavasat, hogy agyoncsapja a bestiát. Mielőtt azonban lesújthatott volna, a patkány undok vinnyogással leugrott a padlóra, felszaladt a harangkötélen, majd eltűnt a sötétségben. Furcsa módon, a patkányok szaladgálásának zaja azon nyomban újra elkezdődött. Ekkorra Malcolmson gondolatai már messze kalandoztak a példától, és amikor éles kakaskukorékolás jelezte a hajnal közeledtét, lefeküdt és elaludt. Olyan mélyen aludt, hogy még akkor sem ébredt fel, amikor Mrs. Dempster megérkezett, hogy kitakarítsa a szobát. Akkor ébredt csak fel, amikor Mrs. Dempster már rendbe rakta a szobát, és elkészítette a reggelijét, s kopogtatott az ágyat körülvevő spanyolfalon. A diák még fáradt volt az éjszakai kimerítő munkájától, de egy csésze erős tea hamarosan felfrissítette. Fogta a könyvét, és elindult napi sétájára; harapnivalót is csomagolt arra az esetre, ha estebédig nem térne vissza. Csendes sétahelyet talált a városon kívül, magas szilfák árnyékában, és a nap legnagyobb részét Laplace tanulmányozásával töltötte. Hazafelé benézett Mrs. Withamhez, hogy megköszönje a kedvességét. A fogadósné kutató pillantással nézett a diák arcába, majd megcsóválta fejét, és így szólt: - Ne vigye túlzásba a dolgot, fiatalúr! Hisz olyan az arca, mint a kréta! Késői lefekvés és túl kemény munka nem tesz jót az ember agyának! Hanem mondja csak, uram, hogyan töltötte az éjszakát? Mondhatom, boldogvoltam, amikor Mrs. Dempster ma délelőtt bejött, és elmesélte, hogy ön jól van, és mélyen aludt, amikor ő reggel megérkezett. - Ó, nagyon jól vagyok - felelte Malcolmson mosolyogva -, a "valamik" eddig még nem zavartak meg. Csak a patkányok; hogy micsoda ribilliót csaptak az egész házban! Egy különösen gonosz, vén ördög odatelepedett a karosszékbe, a tűz elé, és addig nem volt hajlandó elkotródni, amíg a tűzpiszkálóval neki nem mentem. Akkor aztán felszaladt a vészharang kötelén valahova a falra, vagy a mennyezetre... azt már nem láttam, mert igen sötét volt. - Irgalmas Isten! - sopánkodott Mrs. Witham. Még hogy egy vén ördög! S hogy a tűz mellett ült a széken! Vigyázzon, uram! Vigyázzon! A tréfában is sok az igaz szó! - Miről beszél, asszonyság? Szavamra, egy szót sem értek.- Egy vén ördög! Talán maga a Sátán! Az ám, uram, csak ne nevessen - mondta az asszony, mert Malcolmsonból szívbéli kacagás tört ki. - Maguk, fiatalok, könnyen kacagnak olyasmin, amitől az öregek hátán a hideg szaladgál. Szívemből kívánom, hogy ne múljon el a nevethetnékje! Ezen az estén a patkányok szaladgálása korábban kezdődött. Vacsora után Malcolmson leült a tűz elé, és rágyújtott, majd miután letakarította az asztalt, ismét nekifogott a munkának. Most jobban zavarták a patkányok, mint előző este. Micsoda lármával futkároztak fel-alá! Hogyan vinnyogtak, kaparásztak, rágcsáltak! Lassacskán felbátorodtak, és meg is jelentek odúik bejáratánál, és a falburkolat réseiben, repedéseiben, hasadékaiban; csak úgy csillogott a szemük a tűz fel-fellobbanó fényében. A legbátrabbak néha-néha kitörtek, és a padlón, párkányokon vagy a burkolaton szaladgáltak. Egyszer-másszor, hogy elijessze őket, Malcolmson rácsapott az asztalra, vagy rájuk kiáltott, hogy visszakergesse őket odújukba. Így telt el az éjszaka első fele, és a zaj ellenére Malcolmson egyre jobban belemerült a tanulásba. Egyszerre, mint ahogyan az előző éjszakán is, hirtelen csönd támadt. Megszűnt a rágcsálás, kaparászás, vinnyogás. Síri csend honolt a szobában. A diák önkéntelenül a tűz előtt álló karosszékre pillantott. És akkor különös érzés lett rajta úrrá. A magas hátú, faragott karosszékben, a tűz előtt, ugyanaz a hatalmas patkány ült, és vészjósló szemével mereven a diákot bámulta. Malcolmson ösztönösen az első keze ügyébe akadó tárgy után nyúlt - történetesen egy logaritmuskönyv volt az -, és a patkányhoz vágta. Rosszul célzott azonban, és az állat nem mozdult; így ismét a piszkavashoz folyamodott, és a patkány a veszély közeledtére ismét felszaladt a hangkötélen. Ami még különösebb volt, a vén patkány eltűnését nyomban az egész patkánytársadalom újult zajongása követte. Az előző alkalomhoz hasonlóan Malcolmson most sem látta, hogy a szoba mely pontján tűnt el a patkány, mert a lámpa zöld ernyője csak kis fénykört vetett, az alsóbb régiókra, és a tűz sem lobogott már elég erősen. Amikor az órára nézett, látta, hogy közeleg az éjfél; feledte ezt a kis közjátékot, felpiszkálta a tüzet, és elkészítette az éjszakai csésze teáját. Hatalmas anyagon rágta már át magát, úgy érezte hát, hogy megszolgált egy cigarettát; leült a tűz előtt álló nagy tölgyfa karosszékbe, és nagy élvezettel leszívta a füstöt. Dohányzás közben eszébe jutott, hogy érdekelné, hová tűnik el a patkány, mert elhatározta, hogy másnap feltétlenül beszerez egy patkányfogót. Ezért meggyújtott égy másik lámpát is, és úgy helyezte el, hogy jól megvilágítsa a kandalló körülötti falfelületet. Azután valamennyi könyvét a keze ügyében helyezte el, hogy adott pillanatban azokkal bombázhassa a nyomorult férget. Végül felemelte a harangkötelet, az asztalra tette, és a végét a lámpa alá erősítette. Eközben önkéntelenül is föltűnt neki, hogy milyen hajlékony a kötél, ahhoz képpest, hogy milyen vastag, és milyen régen nem használták. "Erre még egy embert is fel lehet akasztani" - gondolta magában. Amikor végzett az előkészületekkel, körülnézett, és elégedetten mondta: - Na; kedves barátom, azt hiszem, ezúttal megtudunk rólad valamit! - Újra munkához látott, és noha most is zavarta egy kissé a patkányok zajongása, nemsokára teljesen belemélyedt példáiba és tételeibe. Csakhamar azonban megragadta valami a figyelmét: ezúttal nemcsak hogy váratlan csönd támadt - a kötél kissé megmozdult, és vele együtt a lámpa is. A diák nem mozdult, csak megnézte, hogy a könyvhalom kéznél van-e, majd fölpillantott a kötélre. Látta, hogy a hatalmas patkány a kötélről leereszkedik a karosszékbe, és gonoszul rámered. A diák jobb kezébe vett egy könyvet, gondosan célzott, és hozzávágta a patkányhoz. Az állat azonban félreugrott a lövedék elől. A diák egy második, majd egy harmadik könyvel is megcélozta a patkányt, de egyszer sem talált. Végül, amikor újabb könyvet egyensúlyozva kezében ismét dobásra készen állt, a patkány riadtan felvinnyogott. Ez a körülmény Malcolmsont még vadabb támadásra késztette; repült a könyv, és hangos csattanással ütődött a patkánynak. Az állat rémült vinnyogást hallatott, majd vérfagyasztóan gonosz pillantást vetett üldözőjére, felkapaszkodott a szék támlájára, egyetlen ugrással elérte a harang kötelét, és villámgyorsan felszaladt rajta. A hirtelen rántástól a lámpa is megbillent, de szerencsére nem dőlt fel. Malcolmson tekintetével követte a patkányt, és látta, hogy a falburkolat párkánya fölött tűnik el, az egyik nagyméretű festményen tátongó lyukon. - Majd reggel alaposabban megvizsgálom barátom rejtekhelyét - mondta a diák, miközben összeszedegette könyveit. - A kandallótól a harmadik kép; nem felejtem el. Egyenként szedte fel a könyveket, és közben mondogatta: - A Kúpszeletekre rá sem hederít, sem a Cikloid rezgésekre, sem az Alapelvekre, sem a Kvaterniókra, még a Termodinamikára sem. Most nézzük, vajon melyik könyv találta el! - Malcolmson azt is fölemelte, és megnézte. Amikor meglátta, hirtelen megremegett, és elsápadt. Nyugtalanul körülnézett, megborzongott, majd így morfondírozott magában:

- A Biblia, amit anyámtól kaptam. Micsoda furcsa véletlen! - Leült, hogy folytassa a munkáját, a falburkolat mögött a patkányok pedig ismét rákezdték a szaladgálást. Most azonban nem zavarták; mintha jelenlétük enyhítette volna a magányát. De a munkájára nem tudott figyelni, és miután hosszasan próbálkozott, hogy a kitűzött feladattal megbirkózzék, elkeseredve feladta a harcot, és a keleti ablakon belopakodó első hajnali fénysugárnál lefeküdt. Mélyen, de nyugtalanul aludt, és sokat álmodott. Mikor Mrs. Dempster késő délelőtt felébresztette, zavart volt, és néhány pillanatig azt sem tudta, hol van. Első kérése nagyon meg is lepte a takarítóasszonyt. - Kérem, Mrs. Dempster, amíg nem vagyok itthon, szedje elő a létrát, és porolja vagy mossa le azokat a festményeket - különösen a kandallótól számított harmadikat -; látni szeretném, mit ábrázolnak. Késő délután Malcolmson még mindig az árnyas sétányon tanulmányozta könyveit, és ahogyan az est közeledett, egyre inkább visszatért előző napi vidámsága, különösen, mert úgy találta, hogy jól halad tanulmányaival. Valamennyi, eddig talányos problémáját sikerült megoldania, és diadalittasan látogatott el a "Derék Utasemberhez" címzett fogadóba, Mrs. Withamhez. A barátságos nappaliban a fogadómé társaságában egy idegent talált, aki dr. Thornhill néven mutatkozott be. Az asszony zavara, valamint a doktor, minden bevezetés nélkül nyomban meginduló kérdésözöne Malcolmsont arra a következtetésre juttatta, hogy a doktor jelenléte nem véletlen. Ezért ő is azonnal a tárgyra tért: - Kedves doktor úr, örömmel válaszolok önnek bármely kérdésére, ha előbb ön is válaszol nekem. Az orvos meglepődött, de mosolyogva felelte: Rendben van. Nos, mi a kérdése? - Mrs. Witham kérte meg önt, hogy idejöjjön, és tanácsokkal lásson el? Dr. Thornhill meghökkent, Mrs. Witham pedig lángvörösre gyúlt arccal elfordult; de a doktor őszinte és nyílt ember volt, és habozás nélkül felelte: - Ő kért meg erre, de nem akarta, hogy ön ezt megtudja. Úgy hiszem, ügyetlen sietségem keltette fel az öngyanúját. Mrs. Witham elmondta nekem: nyugtalanítja, hogy ön magányosan tartózkodik abban a házban, és az is aggasztja, hogy ön túlságosan sok erős teát fogyaszt. Az igazság az, hogy Mrs. Witham azt szeretné, ha ön elfogadná tanácsomat: kevesebb teát inna, és többet pihenne. Magam is szorgalmas diák voltam valaha, ezért bátorkodom mint hajdani egyetemi ember, nem teljes idegenként, és minden sértő szándék nélkül, tanácsot adni önnek. Malcolmson sugárzó mosollyal nyújtotta a kezét: - Itt a kezem, nem disznóláb! Köszönetet kell mondanom önnek és Mrs. Withamnek a kedvességükért, és hálából megígérek valamit: nem iszom több erős teát, sőt, amíg ön meg nem engedi, egyáltalán semmilyet, és legkésőbb egy órakor lefekszem. Rendben van? - Nagyszerű - mondta a doktor. - Most pedig mindent meséljen el, amit abban az öreg házban tapasztalt. Erre aztán Malcolmson azon nyomban, a legapróbb részletekig elmesélt mindent, ami az elmúlt két éjszakán történt. Elbeszélését időnként Mrs. Witham felkiáltásai szakították félbe, míg végül, amikor a Biblia-epizódra is kitért, a háziasszony éles sikoltásban engedte szabadjára felgyülemlett érzelmeit, és csak amikor egy jó adag pálinkát sikerült belé erőszakolniuk, akkor nyugodott meg végre. Dr. Thornhill is egyre jobban elkomoruló arccal hallgatta Malcolmson történetét; s amikor befejezte, és Mrs. Withamet is magához térítették, megkérdezte: - A patkány mindig a harangkötélen szaladt fel? - Mindig. - Gondolom, tudja, hogy az milyen kötél? - Nem én! - Az bizony szakasztott az a kötél - folytatta a doktor kissé vontatottan -, amellyel a hóhér végrehajtotta a gonosz bíró áldozatain az ítéletet! - Beszédét ismét Mrs. Witham sikolya szakította félbe, s ezután egy darabig újra azon igyekeztek, hogy magához térítsék a derék hölgyet. Malcolmson órájára nézett, és látva, hogy közeleg a vacsora ideje, hazament, még mielőtt az asszonyság magához tért volna. Amikor Mrs. Withambe visszatért az élet, szinte elárasztotta a doktort dühös kérdéseivel: vajon mi késztette arra, hogy ilyen hátborzongató gondolatokat ültessen a szegény diák fejébe?! - Van már ott úgyis elég dolog, ami feldúlhatja! tette hozzá. Dr. Thornhill azonban így felelt: - Kedves asszonyom, mindezzel határozott célom volt! Fel akartam hívni a fiú figyelmét a harangkötélre, méghozzá nyomatékosan. Lehet, hogy túlságosan kifárasztotta az idegeit, és túl sokat tanult, bár kijelenthetem, hogy a fiatalember testben-lélekben teljesen egészségesnek látszik... de gondoljon a patkányokra, meg arra, hogy az ördögöt emlegette. A doktor a fejét csóválta, majd így folytatta: - Felajánlhattam volna, hogy vele tartok, és ott töltöm az éjszakát a házban, de arra gondoltam, hogy ezt bizonyára sértésnek tekintené. Lehet azonban, hogy az éjszaka folyamán megrémül, vagy hallucinálni kezd. Akkor pedig bizonyára meghúzza azt a kötelet, bennünket pedig figyelmeztet a harangszó, és idejében odaérkezhetünk, hogy a segítségére siessünk. Ma éjjel soká fennmaradok, és gondosan fülelek. Ne ijedjen meg, ha még hajnal előtt Benchurch-öt meglepetés éri. - Jaj, doktor úr, hogy érti ezt? Mire gondol? - Arra gondolok, hogy lehetséges... nem, inkább valószínű, hogy ma éjszaka hallani fogjuk a Bíró Házának vészharangját! - És ezzel a doktor, mint aki jól végezte dolgát, eltávozott. Amikor Malcolmson hazaért, látta, hogy a szokásos időnél későbbre jár, és Mrs. Dempster már eltávozott.

A diák örült, hogy a szoba tiszta és barátságos; lobogva égett a tűz, és a lámpabelet is gondosan lecsípték. Az este, áprilishoz képest hűvös volt; a szél növekvő erővel fújt, s éjszakára viharra lehetett számítani. Malcolmson belépése után néhány percig szünetelt a patkányok zaja, de amint hozzászoktak a fiú jelenlétéhez, újra rákezdték. Csak az olvasólámpa égett, a zöld lámpaernyő a mennyezetet és a szoba felső részét árnyékban tartotta, a tűz barátságos fénye, mely megvilágította a padlót és a hófehér abrosszal megterített asztal végét, meleg volt és derűs. Malcolmson jó étvággyal és jó kedvvel látott neki a vacsorának. Utána elszívott még egy cigarettát, majd azzal a szilárd elhatározással ült le a munkájához, hogy semmitől sem hagyja magát zavartatni. Emlékezett az orvosnak tett ígéretére, és szerette volna a rendelkezésére álló időt minél jobban kihasználni. Vagy egy óra hosszat zavartalanul dolgozott, de aztán kezdtek a gondolatai elkalandozni. A szél viharrá erősödött, a vihar orkánná fajult. Az öreg ház megremegett alapjaiban, az orkán süvöltve tört utat a sok-sok kéményen át, és ijesztő, kísérteties hangokat hallatott az üres szobákban és a kongó folyosókon. Még a tetőn levővészharang is megérezhette a vihar erejét, mert a rugalmas kötél kezdetben fel-alá mozgott, majd kemény, tompa koppanással a tölgyfa padlóra esett. Amikor Malcolmson meghallotta, eszébe jutottak a doktor szavai: "Az bizony szakasztott az a kötél, amellyel a hóhér végrehajtotta a gonosz bíró áldozatain az ítéletet!" Odament a kandalló sarkához, és felemelte a kötelet. Beteges érdeklődéssel egy percig azon töprengett, vajon kik lehettek ezek az áldozatok, és hogy milyen különös kegyetlenség késztethette a bírót arra, hogy ezt az irtózatos ereklyét mindig a szeme előtt tartsa. A tetőn levőharang ringása meg-megemelte a kötelet; majd egy idő múlva Malcolmson új jelenséget tapasztalt - a kötél megremegett, mintha mászna rajta valami. Ösztönösen fölfelé fordította a tekintetét, és látta, hogy a hatalmas patkány lassan ereszkedik a kötélen lefelé; s merev pillantását egy pillanatra sem veszi le róla. A diák elengedte a kötelet, és halk káromkodással visszahőkölt; a patkány megfordult, és futva igyekezett fel a kötélen, majd ismét eltűnt, s ugyanabban a pillanatban Malcolmson meghallotta a patkányok zajongását, ami egy időre elült, s most újrakezdődött. Hirtelen eszébe jutott, hogy nem vizsgálta még meg a patkány odúját, és a festményeket sem nézte meg. Meggyújtotta a másik lámpát, magasra tartotta, s megállt a kandallótól jobbra, a harmadik képnél, ott, ahol előzőeste a patkányt eltűnni látta. Első pillantásra visszahőkölt, oly hirtelen, hogy majdnem elejtette a lámpát; s arca halottfehér lett. Reszketett a térde; homlokán gyöngyözve tört elő a veríték. De minthogy fiatal volt és bátor, összeszedte magát, és néhány pillanat múlva ismét előrelépett, felemelte a lámpát, és szemügyre vette a festményt, amely most, hogy letisztogatták, világosan láthatóvá vált. Egy bírót ábrázolt, skarlátvörös, hermelinnel díszített talárban. Arca kemény volt, és kegyetlen, gonosz, ravasz és bosszúálló; érzéki ajkakkal, bíborszínű horgas orral, amely egy ragadozó madár csőrére emlékeztetett. Maga az arc hullaszerűen sápadt volt. Szeme különösen fénylett, és hátborzongatóan gonosz indulatot sugárzott. A bíró szemét látva Malcolmson ereiben megfagyott a vér, mert az a hatalmas patkány szemének szakasztott mása volt. Majdnem elejtette a lámpát, amikor meglátta, hogy a gonosz tekintetű patkány a kép sarkán levő lyukból néz kifelé, és észrevette, hogy ezzel egyidejűleg a többi patkány zajongása hirtelen megszűnt. A diák újra erőt gyűjtött, és tovább vizsgálgatta a képet. A bíró magas hátú, faragott tölgy karosszékben ült egy nagy kőkandalló jobb oldalán; az egyik sarokban kötél lógott a mennyezetről, a vége a földön tekeredett össze. Borzadály futott végig Malcolmsonon, amikor felismerte, hogy a kép háttere pontos mása az ő mostani szobájának, és rémülten nézett körül, mintha arra számítana, hogy a háta mögött egy idegen van jelen. Odanézett a kandalló felé - és hangos kiáltással elejtette a lámpát. A bíró karosszéke mögött ott lógott a kötél, s a székben ült a patkány, és a bíróéhoz hasonló kegyetlen szemével kihívó, sátáni pillantást vetett a diákra. A kinti orkán bömbölésén kívül teljes volt a csend. - A leeső lámpa zaja magához térítette Malcolmsont. Felemelte; szerencsére fémből volt, és az olaj nem ömlött ki belőle. Mikor rendbe tette a lámpát, megtörölte a homlokát, és egy pillanatig gondolkodott. - Ez így nem lesz jó - mondta magának. - Ha így folytatom, beleőrülök. Ebből elég volt! Megígértem a doktornak, hogy nem iszom teát. Hitemre, igaza volt. Az idegeim különös játékot űznek velem. Furcsa, hogy ez eddig fel sem tűnt nekem. Pedig soha életemben nem éreztem magam egészségesebbnek. No de most már jól vagyok, és nem leszek többet ilyen bolond. Ezután kevert magának egy jó adag konyakot, vízzel, és elszántan munkához látott. Közel egy órája dolgozott már, amikor a hirtelen beállt csend megzavarta, és felnézett a könyvből. Odakint a szél hangosabban bömbölt, mint valaha, az eső pásztákban söpört végig az ablaktáblán, úgy kopogott rajta, mint a jégeső: de bent egyetlen hang sem volt hallható, csak a szél süvöltése visszhangzott a nagy kéményben, egyszer-másszor sistergő hang tört elő belőle, amikor néhány kósza esőcsepp hullott bele a vihar pillanatnyi szünetében. A tűz sem lángolt már, csak pislákolt, és vörös, izzó fényt vetett a kandallóból. Malcolmson feszülten figyelt, és egy idő múlva gyenge, nyikorgó hangot hallott. A szoba sarkából jött, onnan, ahol a kötél lógott, s a diák azt hitte, hogy a kötél vége csikorog a padlón, ahogyan a himbálódzó harang ide-oda húzza. De amikor felpillantott, a félhomályban látta, hogy a hatalmas patkány kapaszkodik a kötélbe és rágja. Már majdnem keresztülrágta - a diák látta a kikoptatott sodrat világosabb színét. A patkány csakhamar végzett is a munkával, és a kötél leválasztott vége nagy csattanással hullott a tölgyfa padlóra, a patkány pedig úgy csüngött a megkurtított kötélről, mint valami bojt, és lassan himbálózott rajta. Malcolmson, amikor látta, hogy a külvilág segítségül hívásának minden lehetőségétől megfosztották, egy pillanatra megdermedt a rémülettől, ijedtségét azonban csakhamar rettenetes düh váltotta fel, megragadta a könyvet, amelyből addig olvasott, és a patkányhoz vágta. Jól célzott, de még mielőtt a lövedék elérhette volna, a patkány elengedte a kötelet, és tompa puffanással a padlóra huppant. Malcolmson azonnal utána vetette magát, de az állat szökkent egy nagyot, és eltűnt a szoba árnyékba borult, sötét sarkában. Malcolmson érezte, hogy éjszakai munkájának befellegzett, elhatározta hát, hogy az események egyhangúságát megtöri, és a patkányra fog vadászni. Levette a lámpa zöld ernyőjét, hogy kitágítva a fénykörét jobb világítást biztosítson. A szoba felső részéből sikerült ezáltal elűznie a sötétséget, a korábbi homályt valóságos fényáradat váltotta fel, amely a festményeket is élesen megvilágította. Onnan, ahol állt, a diák, éppen rálátott a kandalló jobb oldalától számított harmadik képre. Meglepetésében a szemét dörzsölte, majd lassan hideg rémület kúszott végig a hátgerincén. A festmény közepét szabálytalan folt foglalta el, ahol a barnás vászon olyan frissnek tűnt, mintha éppen akkor rakták volna föl a festőállványra. A háttér változatlanul rajta volt: a szék, a kandalló sarka és a kötél - de a bíró alakja eltűnt! Malcolmson, a borzalomtól megdermedve lassan megfordult, és akkor, egyszerre csak egész testében megremegett. Mintha minden ereje elhagyta volna, teljesen megbénult, cselekvésre, mozgásra, de még gondolkodásra sem volt képes. De látott és hallott mindent. A magas hátú, faragott tölgy karosszékben, skarlátszín, hermelinnel szegélyezett talárjában ült a bíró. Vészjósló, gonosz szemében bosszúálló tekintet villogott, kemény, kegyetlen ajkán diadalmas mosoly játszott, s kezében tartotta fekete bírói fövegét. Malcolmson úgy érezte, minden csepp vér kifut a szívéből; csak állt-állt, végtelennek tetsző ideig. Zúgott a füle. Hallotta odakintről a vihar őrjöngő tombolását, de a szél bömbölésén is áthallatszott, amint a piactéren a toronyóra éjfélt kongat. A bíró arcán minden egyes óraütésre egyre diadalmasabb lett a mosoly, és amikor az utolsó ütés is elhangzott, fejére tette a fekete föveget. Ezután lassan, kimérten fölállt a székből, fölvette a földről a harangkötél lerágott darabját, végigsimított rajta, mintha élvezné a tapintását, aztán megfontolt mozdulattal megcsomózta, hurkot formált belőle, jól megerősítette, még a lábával is kipróbálta. Addig húzta, amíg kielégítőnek nem találta a csomó tartósságát, majd siklóhurkot formált a kötélből, és a kezébe fogta. Lassan megkerülte az asztalt, szemét mereven Malcolmsonra szögezve, elhaladt mellette, majd egyetlen gyors mozdulattal elállta a bejárati ajtót. Malcolmson ekkor ébredt rá, hogy tőrbe csalták, és lázasan törte a fejét, hogy mit tegyen. A bíró szemében, amelyet egy pillanatra sem vett le Malcolmsonról, volt valami lenyűgöző, és a diák nem tudta levenni róla a tekintetét. Látta, hogy a bíró közeledik óvatosan közte és az ajtó között maradva -, fölemeli a hurkot, és feléje dobja, mintha lasszót vetne. A diák nagy erőfeszítéssel oldalt ugrott; a kötél mellette esett le, hallotta, amint a padlóhoz csapódik. A bíró ismét fölemelte a hurkot, és megpróbálta a diákra vetni, továbbra is mereven bámulva őt vészjósló szemével, és Malcolmson megint csak nagy erőfeszítés árán tudta kikerülni a kötelet. Ez a művelet sokszor ismétlődött, a bírót sikertelensége azonban sem elbátortalanítani, sem bosszantani nem látszott; úgy játszott a diákkal, mint macska az egérrel. Végsőelkeseredésében Malcolmson gyors pillantást vetett maga köré. A lámpa nagy lánggal égett, és jól megvilágította a szobát. A patkánylyukakban, és a falburkolat számtalan résében meglátta a patkányszemeket; ez a nagyon is valóságos látvány kissé megvigasztalta. Felnézett, és észrevette, hogy a vészharang kötelén fürtökben lógnak a patkányok. A kötélből már semmi sem látszott, és egyre több és több patkány özönlött elő a mennyezeten levőlyukból, míg végül a patkányok súlyától megmozdult a kötél és vele együtt odakint a harang is. Hallga csak! addig himbált, míg a nyelv a harang oldalához nem ütődött. Most még csak halkan szól, de hiszen a harang csak most kezd mozogni - később majd erősebb lesz a hangja. A bíró, aki szemével állandóan a diákot követte, erre a hangra felkapta a fejét, és arcát sátáni düh öntötte el. Úgy égett a szeme, mint az izzó szén, és olyat dobbantott, hogy szinte belérázkódott a ház. Amikor ismét fölemelte a kötelet, rettenetes dörgés rázkódtatta meg az eget odakint, a patkányok fel-alá rohangáltak a kötélen, mintha meg akarnák állítani az időt. A bíró ezúttal nem dobta el a kötelet, hanem közeledni kezdett a diákhoz, s eközben kitágította a hurkot. Amikor közelebb ért, Malcolmson úgy érezte, hogy a bíró puszta jelenléte is bénítólag hat rá; olyan mereven állt ott, mintha nem is élne. Érezte, hogy a bíró jeges ujjai a nyakához érnek, amikor a kötelet ráillesztette. Szorult a hurok - egyre jobban szorult. Akkor aztán a bíró karjába vette a diák megmerevedett testét, és a tölgy karosszékbe állította, majd föllépett mellé, felnyúlt, és elkapta a himbálódzó harangkötél végét. Felemelt keze láttán a patkányok vinnyogva menekültek vissza a mennyezeten levő odúba. A bíró megfogta a Malcolmson nyakára illesztett hurok végét, hozzákötötte a lecsüngő ha rangkötélhez, majd leszállt, és kihúzta a széket a diák alól. Amikor megkondult a Bíró Házának vészharangja, hirtelen összeszaladtak az emberek. Lámpák és fáklyák fénye jelent meg az éjszakában, és hamarosan néma tömeg sietett a helyszínre. Hangosan kopogtak, de válasz nem érkezett. Akkor betörték az ajtót, és beözönlöttek a hatalmas ebédlőbe, a doktorral az élen. A harangkötél végén ott lógott a diák élettelen teste, és a bíró a festményen gonoszul mosolygott.

https://badog.blogstar.hu/./pages/badog/contents/blog/92313/pics/lead_800x600.jpg
#maradjotthon,#maradjotthonésolvass
 

Ezeket a cikkeket olvastad már?