Blogolj!

MARADJ OTTHON ÉS OLVASS 4.


Krúdy Gyula
SZINDBÁD (részlet)
IFJÚ ÉVEK
A podolini kolostorban - gondolta magában egyszer egy őszes férfiú, éjszaka, őszfelé, odakint a háztetőkön ködből való kéményseprők jártak a nedves holdfényben - volt vagy van egy régi kép, a képen torzonborz ember, a bajusza boglyasan felfelé kunkorodó, mint a hősöké, a szakálla tömör és rozsdaszínű, mintha egy göndörhajú nő vöröslő hajából való volna, a szeme két karika, benne hosszúkás, világoskék szemgolyó, az arca pedig piros, mint a bor fénye napos téli időben a fehér asztalon: ez volt herceg Lubomirski.

Ki volt, mi volt a herceg, mielőtt kopottas, aranyozott rámák között elfoglalta volna helyét a régi kolostorban? - ez szorosan nem tartozik e történethez. Elég az hozzá, hogy ott volt, a bolthajtás alatt a falon, amelynek lehullott vakolatán még itt-ott látszottak nyomai a falra festett képeknek, amelyeken a régen megholt szentek játszadoznak egymás között. Szent Anna egy kis zsámolyon üldögélt, az arcát megérintette a régiség, csak két fakó szeme tekingetett kérdőleg a diákokra, akik a folyosó kockakövein csizmában kopogtak. Mintha állandóan a leckék megtanulásáról tudako­zódott volna a szent asszony. György sárkányát öldökölte - a középen helyet foglalt Lubomirski úr.

A kolostorban sok ingyenes növendék volt, és a derék papok állandóan a karikaszemű herceggel riasztgatták a növendékeket.

A herceg hajdanában szép kerekre faragott kockakövekkel járult az áhítat terjesztéséhez, midőn a kolostort építették, és ezen a réven a túlvilágról is beleszólása volt a hanyag diákok megintésébe. A szegény tót fiúk, akik az egyenesre nőtt fenyőerdők közül a kolostor vastag falai közé kerültek, tisztelettudóan emelték meg a sapkájukat a pirosbor-arcszínű Lubomirski előtt.

A podolini kisasszonyok, akik gyónni jártak a papokhoz, mezei virágot tűztek a herceg rámájába, és az asszonyok, akik egy párszáz év előtt csupa vörösszakállú és torzonborz külsejű gyermekeket hoztak a világra, éppen úgy imádkoztak a herceg képe előtt, mint a többi szentek képeinél. (Bizonyára elfelejtették már, hogy jó párszáz esztendővel ezelőtt a herceg szívesen lehúzta kezéről a bivalybőrkesztyűt, ha fehérnép térdepelt lábához. De most már soha többé nem húzza le a kesztyűt.)

 

Ilyenformán még halottaiban is Lubomirski volt az első úr a városkában, a fiúkat gyakorta Györgynek keresztelték, és Úrnapján a városháza előtti térségen nemcsak az öreg Isten, de Lubomirski György tiszteletére is elpukkantotta a hajdú mozsarát. (Igaz, hogy csak felényi puskaporral.)

Az őszes úr (aki egy estén visszaemlékezett íróasztala előtt a bolthajtásos folyosóra, ahol a növendékek csizmasarka kopogott, visszhangzott, hogy aztán végleg elhangozzék a messzi távolban) abban az időben diákfiú volt a kolostorban és a kolostor környékén, és a neve Szindbád volt. (Kedves olvasmányából, az Ezeregyéjszaka tündérmeséiből választotta magának ezt a nevet, mert abban az időben még közel volt az a kor, midőn a lovagok, költők, színészek és rajongó diákok nevet választottak maguknak. Egy púpos fiúcska a Gergely pápa névre hallgatott, ki tudná, miért?)

Szindbád tisztelte Lubomirski urat, de a kalapját csak olyanformán emelte meg előtte, mint Müller papírkereskedő előtt, akinek egy sötét kapualjban volt a boltocskája, és a boltocskában mindig sötét volt. És a sötétségben a természet eltévesztette a rendet, mert Müller bácsinak nem volt bajusza, de nagy, fekete, hamis leányának, Fánninak igenis volt bajusza. Fánni ezért sokáig szégyenkezett, de egyszer jött egy fiatal tanár a városba, aki Fánni bajuszát szépnek és hódítónak nevezte. És Fánni boldog lett, és boldogságában a Poprádba ugrott a malomgátnál. (Szindbádért ugyanis szülei pontosan megfizették a tandíjat a kolostornak, sőt egyszer-másszor hordó bort is küldtek a szentmiséhez, amelynél Szindbád piros szoknyában ministrált, a Confiteort szélsebesen mondta, és ünnepélyesen, tekintélyesen rázta meg a csöngettyűt, mintha tőle függött volna, hogy a hátulsó padsorokban üldögélő diákok most térdre ereszkedjenek. Ugyancsak a ministráló ruha piros palástjában hódította meg egyszer Kacskó Annát, midőn Anna vasárnap a szentmisére a barátokhoz jött.) Hogyan is volt ez a dolog teljes bizonyossággal?

A hercegnek már csak azért se köszönt valami nagyon alázatosan Szindbád, mert Kacskóéknál volt kosztosdiák. Kacskó bácsi szolgabíró volt - azon régi szolgabírák fajtájából, akik hajdanában az eldugott kis hegyi városokban feltalálhatók voltak. Fiatal korában tán csak szolgabírósági hajdú volt, később írnok, midőn tekintélyes szakállt növesztett, és gyakorlatból megtanulta a közigazgatást. A hasa is megnövekedett, és így szolgabíró lett. A felvidéki szolgabírákban semmi sincs alföldi kartársaik hetykeségéből: derék és szolid emberek, nagy családot alapítanak, segítenek otthon a favágásnál és gyertyaöntésnél, és csak akkor haragusznak meg, ha kozmás lett a leves. Kacskó bácsi gömbölyű öklével az asztalra csapott.

- Én vagyok a szolgabíró! - kiáltotta.

Minka, szelídkés, szomorkás és lesimított hajú felesége ilyenkor csendesen felelt:

- Igen, de nem itthon.

- A leányaim előtt mondod ezt nekem? - kérdezte Kacskó bácsi, és a tenyeréből tölcsért formált a füléhez, mintha valami bepanaszolt tótot hallgatna ki az irodában.

- Azok az én leányaim - felelte sóhajtva Minka néni. - A pán szolgabíró édeskeveset törődik azzal, hogy valamikor férjhez is menjenek.

Ezután már nem volt más tennivalója Kacskó Gyula szolgabírónak, mint gyorsan az irodába szökni. A kedves pipájáért a hajdút küldte haza.

A Kacskó-kisasszonyok férjhezmenésével valóban nem látszott törődni senki; hárman voltak, szépre, nagyra, egészségesre termett hajadonok, és Szindbáddal együtt a ház emeleti részében laktak. Hetenként, felváltva egymást, főztek. Magda az ürühúst, Anna a káposztát, míg Róza az édes tésztát gyakorolta művészettel, és délutánonként, valamint esténként, midőn Szindbádnak valamely titokzatos okból el kellett hagynia a földszinten levő nagy családi szobát (hogy Kacskó bácsi és Minka néni kedvükre veszekedhessenek, midőn is a pán szolgabíró nem szökhetett el az irodába), a kisasszonyok felváltották egymást abban is, hogy az egyedüllétben félős, tanulni nem nagyon szerető Szindbádot az elhagyatott emeleti szobába felkísérjék, vele a tanulóasztalnál helyet foglaljanak, és kézimunkájuk mellett a végnélküli regényeket elolvassák. Magda és Anna annyira elmerült a regényolvasásba, hogy Szindbád kényelmesen elaludhatott tanulókönyve felett. De Róza, aki éppen tizenhat esztendős volt, és még nem nézte le túlságosan a kamaszkodó Szindbádot, gyakran kapott fehér kezével a diák sűrű, fekete hajába, és hol komolyan, hol tréfásan megrázogatta azt. A diák jajgatott. Rózának kipirosodott az arca, és mind erősebben húzta a Szindbád haját.

- Tanulj - kiáltotta csillogó tekintettel -, mert isten bizony megbuktat a Lubomirski.

Szindbád sürgősen könyvei fölé hajolt, míg egyszerre az elhagyott emeleten, ahol az üres szobákban a zabos-zsákok olyanformán hevertek, mint odadobott halottak, egyszerre zúgni-búgni kezdett a szél... Róza ijedten, lehunyt szemmel hallgatta egy darabig a szelet, aztán a félelem mindinkább erőt vett rajta, és remegve, sápadtan simult a diákhoz, a fejét a vállára hajtotta, a karjával átkarolta a nyakát...

Szindbád ugyancsak annyira megijedt a visszhangzó széltől, hogy a lapot sem merte megfordítani a könyvben, pedig már egészen jól tudta azon az oldalon levő leckéjét.

Tehát akkoriban, amidőn Lubomirski György herceg vigyázott a podolini diákokra, és bivalybőr kesztyűs kezében kardmarkolatot tartott, amely markolaton pontosan láthatók voltak az akkori szentek képmásai - akkoriban, midőn Kacskó Róza jókedvvel, ambícióval és kis szerelemmel húzogatta Szindbád haját, valamint a vállára hajtotta a fejét, midőn e büntetést kiosztotta, volt egy fiú, aki a hittanban, ministrálásban és szentképek tiszteletében legelső volt, akit ezért vagy másért Gergely pápának hívtak a régi kolostor növendékei. Gergely pápa púpos fiúcska volt, és olyan finom arca, feje volt, mint a szent ostyának, amelyet hetenkint magához vett. - Szindbád bár gyakran megverte Gergely pápát, mégis barátságot szőtt vele, sőt egyszer délután, midőn éppen Róza ült a tanulóasztal mellett a Kacskó-házban, hogy Szindbád tanulmányaira felügyeljen - a púpos fiút meghívta magához. Bizonyosan azért, hogy dicsekedjen előtte Róza barátságával, Róza szép szemével és fehér kezével.

Gergely pápa látogatása így történt: Róza szótalan és komoly volt egész idő alatt, lenézőleg bánt a két fiúval, és sehogy sem akart Szindbád hajába kapni, amit azelőtt soha el nem mulasztott.

Majd ahelyett, hogy Szindbád vállára hajtotta volna a fejét, ahelyett hogy átkarolta volna nyakát, szinte durván ráförmedt:

- Csodálom, hogy a Lubomirski megtűr ilyen rossz diákot a kolostorban.

A púpos Gergely pápa tágra nyitotta fényes, lázas szemét, és szinte megbűvölve nézte Rózát fehér háziruhájában, hol meztelen karjain megfeszült az ujjas, és domború keblén a gyöngyházgombok csendesen emelkedtek.

De Róza csúfolódva a hátára ütött:

- Nini, ennek a fiúnak púpja van, mint a tevének.

Gergely pápa lesütötte a szemét, csendesen elpirult az arca, majd könnyes szemmel távozott az emeletről.

Azon az estén Szindbád valamely keserűséget érzett, amidőn Róza kedveskedve turkált a hajában, hamvas arcát vállára fektette, és erősen a vállába kapaszkodva, hintázta magát a széken. Folyton a púpos fiú könnybe borult tekintete látszott előtte, és ugyanezért komolyan a tanulásra adta magát, hogy Rózát ezzel is bosszantsa.

- Ugyan, mit szeret azon a békán? - kérdezte Róza ingerülten, midőn Szindbád le sem vette szemét a könyvről.

Kinyújtózkodott, felállott, és lustán az ablakhoz lépett. Az este - lágy, júniusi este - egy kis hegynek kanyarodó utcának meghatározhatatlan, zümmögő hangjait lopta lentről a szobába, a távoli hegyek felől eltünedező csillagocskák bukkantak fel, mint bújódsit játszó gyermekek.

- Tanuljon ezentúl a púpos békával - mondta későbben egészen elkomolyodva Róza. - Tanítsa latinra ő magát, ha annyira szereti.

Ez a fellegecske okozta, hogy Gergely pápával másnap délután fürödni ment a Poprádba Szindbád, mint akár a legjobb barátjával.

A Poprád ott kanyargott a régi kolostor alatt, és a gerendákból összerótt gátak között mélyen, csendesen és feketén vonult meg, mint egy tó vize. Künn, a folyó közepén vígan, játékosan, szinte kacagva szaladtak a habok, mintha a hegyek között utazó fuvarosoktól tanulták volna a jókedvű kocsikázást, fütyörészve, dalolgatva, iszogatva megtenni az utat egyik országból a másikba.

A fiúk természetesen a mély, csendes vízben fürödtek, kezükkel megkapaszkodva a gerendák vaskapcsaiban, lóbálták magukat a fenéktelen vízben.

A kis púpos teljes biztonságban érezte magát a nagyszerű és bátor Szindbád társaságában, sőt egyszerre diadalmasan és vígan így kiáltott fel:

- Hiszen a folyónak itt feneke van - szólt, és vékony lábait lefelé nyújtogatta. Tintás ujjaival elbocsátotta a vaskutyát, és hangtalanul elmerült a vízben. Szindbád csak furcsa púpját látta egy másodpercig a folyó felszíne alatt, aztán hosszadalmas csend lett a vízen, a tájon, a nagy hársfák alatt, mintha a kolostort bűvös vessző érintette volna, és az is meghalt volna nyomban, mint az ezeregyéjszakában.

Szindbád a partra ugrott, mintha rák csípte volna meg a lábát, a mozdulatlan vízre bámult, egy letört faággal megkavarta a vizet - aztán sebesen magára kapta ruháit. Szótlanul, összeszorí­tott szájjal futni kezdett a fahíd irányába, amely mint egy nagy pók terpeszkedett hosszú lábaival a Poprád felett. Emberekkel találkozott útközben, akik fejcsóválva néztek a sápadtan futó kisfiú után, és Szindbád szinte hallani vélte, amint a titokzatos Lubomirskit emlegetik.

A hídnál kötélen csónak ringott. A diák zsebkése éles volt, hisz szabad óráiban egyebet sem tett, mint a kését köszörülte. A kötél el volt metszve egy pillanat alatt, és a csónakot már vitték lefelé a gyors habok, lefelé a folyón, és Szindbád kimeresztett szemmel bámult előre a nagy hársfák felé... Hátha ott himbálódzik ismét a vaskutyán a púpos Gergely pápa, és az egész dolog nem volt egyéb rossz tréfánál...

De a hely, ahol a folyó mintegy álmát alussza, most is olyan csendes volt, mint néhány perc előtt. A csónakot Szindbád óvatosan arra a helyre kormányozta, ahol Gergely pápa elmerült, és az evezőt mélyen a vízbe nyújtotta. Majd a kezével nyúlt a vízbe, mintha ott volna a közelben Gergely pápa... Aztán csendesen evezni kezdett lefelé a folyón. Meg-megállott, az evező már régen a sekély Poprád kavicsos medrét kavarta, nagy kövek bukkantak fel a távolban a víz mélyén, egy pillanatig mindmegannyi Gergely pápák, egy piros pisztráng ijedten suhant tova, és a folyó úgy csillogott, habzott, mintha olvasztott ezüstöt szűrne valaki egy nagy szitán.

A kolostor mellvédei lassan elmaradtak, sárga és piros színben csillámló gyümölcsfák húzódtak tova, a zöldséges kertben Privánka tanár gyomlált csizmában és felgyűrt reverendá­ban, Szindbád ijedten hasalt a csónak fenekére.

Aztán tovább evezett, és a kolostor messzire elmaradt. Bokrok hajoltak a víz fölé, de a bokrok alatt csupán egy korhadt fenyőgerendát talált.

Már késő délután volt, a nap elbújt a nagy hegyek mögött, és a sovány földek árván, emberek nélkül nyújtózkodtak éjjeli pihenőre a folyó két partján. Majd a Poprád ezüstje sem csillogott többé fényesen, mintha egy nagy, lila színű árnyék húzódnék lassan a folyó tükrére.

És ekkor messzire a folyó közepén megpillantotta a púpos Gergely pápát, amint felfelé fordított arccal úszott a habokban. A két karja kitárva, a szája nyitva, mint egy fekete lyuk. Két lába elmerült a vízben.

Szindbád megtörölte verejtékező homlokát, mert ebben a percben érezte meg, hogy mi történt valójában. A púpos fiú a vízbe fulladt, érte majd őt okolják, Lubomirski végre csakugyan kiszáll a folyosóbéli képrámából, és már közeleg is tömött, veres szakállával. Nagy messzeségben, valahol a túlsó part sötét bokrai alatt áll Róza hátrafont kézzel, és komoran, haragosan néz, mint tegnap este a csillagokat nézte... A folyót mélynek, rejtelmesnek és ijesztőnek kezdte látni, amint a hulla után evezett. Végre elkapta a púpos Gergely lábát, és erőlködve, nyöszörögve, sírva a csónakba emelte.

Háttal fordult feléje, és lassan, fáradtan evezett vissza a folyón.

Egyszer felébredt Szindbád, otthon volt, az ágyban feküdt.

A Róza hamvas arcát világította meg a lámpa sárga fénye.

A leány rámeresztette csillogó, nagyranyílt, szürke szemét, és az ajkával az arcába súgta:

- Te egy hős fiú vagy. És ezért most már örökké szeretni foglak.

 

[1911]

https://badog.blogstar.hu/./pages/badog/contents/blog/92248/pics/lead_800x600.jpeg
 

Ezeket a cikkeket olvastad már?