2017.07.26.

Mivel a széles olvasóközönség még csak nem is hallotta – mert nem hallhatta – Incseli Szőts András nevét, illendő és helyénvaló, hogy megismerjük az emléktáblájának avatásán elhangzott beszéd rá vonatkozó részét. Kövér László beszéde amúgy más tanulságokkal is szolgál!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Egy gyilkosnak és áldozatának összefonódó emberi sorsa sokszor jobban megvilágít egy történelmi korszakot, mint a hivatalos történelemírás, különösen akkor, ha azt a történelmet évtizedeken keresztül a gyilkosok eszmei utódai írják. 
Incseli Szőts András és Korvin Ottó kortársak voltak. 
Szőts András 1881-ben augusztus 4-én született Kolozsváron, Korvin Ottó pedig Klein Ottóként született 1894-ben a kárpátaljai Nagybocskóban.
 

Az incseli nemesi előnevet Szőts András felmenői II. Lipóttól nyerték el 1791-ben, miután 1764-ben a bánffyhunyadi Szőts András Bánffy Elek bárónál önmagát és fiait 1000 magyar forintért kiváltotta a jobbágyi sorból. 

Az egyik felszabadított fiú 1809-ben Erdély főorvosa lett Kolozsváron, így került a Szőts család Kolozsvárra.
Korvin Ottó szülei a XIX. század végén vándoroltak be Magyarországra és telepedtek le Kárpátalján, s költöztek később Máramarosszigetre.
 

Ottó ott járt iskolába, majd a család 1906-ban Budapestre költözött, ahol Ottó 1919-ben a Klein családi nevet a Korvin családi névre cserélte.

Incseli Szőts András a kolozsvári érettségi után 1903 és 1906 között elvégezte a budapesti színiakadémiát. 
Ezután tartalékos tiszti kiképzést kapott, és 1909-ben tartalékos hadnaggyá léptetették elő a nagyváradi magyar királyi 4. honvéd gyalogezred állományában.
 

Az első világháború kitörésekor katonai szolgálatra jelentkezett, és bevonult a szabadkai 6. honvéd pótzászlóaljhoz. 
1915-ben főhadnaggyá léptették elő. Végigharcolta az első világháborút, utolsó szolgálati helye 1918-ban a boszniai Bosna Brod-i állomásparancsnokság volt. Szolgálata elismeréseként a 37 esztendős Szőts Andrást Bronz Katonai Érdeméremre terjesztették fel. 
Korvin Ottó 1912-től édesapja kárpátaljai fakitermelő telepének a vezetője volt. Gerincproblémája miatt a katonai szolgálat alól mentesítést szerzett. 

1917-től Budapesten banktisztviselőként dolgozott. Szabó Ervin előadásait hallgatta a Galilei körben; háborúellenes tüntetéseket szervezett; 24 esztendősen ő lett a hadban álló Magyarország hátországát bomlasztó illegális antimilitarista mozgalom, az úgynevezett forradalmi szocialisták irányítója, a Magyarországi Kommunisták Pártjának egyik megalapítója 1918 novemberében, majd 1919 márciusában a Tanácsköztársaság politikai rendőrségének vezetője. 

A gyilkossá lett kommunista filozófus, Lukács György így jellemezte a bolsevik terrorizmus egyik első magyarországi képviselőjét, Korvin Ottót: „Csöndes, nyugodt, szerény és tárgyilagos volt. Lágyságát és kedélyének mélységét csak azok ismerték, akik személyéhez közel álltak (…) Hősies elvtárs volt, szerényen és nyugodtan a háttérben dolgozó, önfeláldozó szervező.”
Incseli Szőts András négy esztendő frontszolgálat után hazatért, és nem bírta tétlenül elviselni azt az országromboló és nemzetroncsoló tevékenységet, amit Kun Béla, Lukács György, Korvin Ottó és társaik műveltek. 1919 júniusában tagja lett annak a Lemberkovics Jenő százados által vezetett ludovikás felkelésnek, amely a Tanácsköztársaság megdöntésére irányult. 

A felkelést leverték, Lemberkovics századost a helyszínen agyonlőtték, a százados bizalmasának számító Incseli Szőts Andrást pedig a kommunista politikai rendőrség székhelyére, az Országházba hurcolták, ahol az áldozat és gyilkosának életútja találkozott.

A 38 esztendős Incseli Szőts András agyonvert élettelen testét 1919. június 26-án találták meg a ma avatandó emléktábla mögötti világítóudvarban. 

Fél esztendővel később, 1919 decemberében a 25 esztendős Korvin Ottót és nyolc társát gyorsított bűnvádi eljárásban halálra ítélték, az ítéletet december 29-én végrehajtották. 

1919-ben halottak napján az Országház épülete előtt a Duna parton az emberek gyertyákat gyújtottak a kommunizmus országházi áldozatainak emlékére. 

Incseli Szőts András emlékét a Nemzeti Színház kegyelettel megörökítette, arcképét megfestették, és 1920. november 30-án a színház társalgójában komoly ünnepély keretében felavatták. 

Tisztelt Emlékezők!

A magyar történelemben azonban gyakori, hogy – ugyan soha nem végérvényesen, de néha elviselhetetlenül sokáig – az idő nem az áldozatok és az igazság, hanem a gyilkosok és a hazugságok érdekében szolgál.
Incseli Szőts András arcképe eltűnt a Nemzeti Színházból – magát a Blaha Lujza téri épületet 1964-ben fel is robbantották –, a katonai személyi lapjai elvesztek az irattárakból, napjainkra őt és társait a köztudat elfelejtette.
A kommunista terrorista Korvin Ottó nevét viszont ma is 46 utca viseli Magyarországon, a kommunista gyilkos filozófus Lukács Györgynek köztéri szobra van, nevét ma is ott olvashatjuk a Magyar Tudományos Akadémia tagjai között, a kommunista terror másik ideológusának, Szabó Ervinnek a nevét pedig a Fővárosi Könyvtár viseli.
A mai naptól, Incseli Szőts András emléktáblájának felavatásával mi, mai magyarok törlesztünk egy keveset a múltunk iránti nyomasztó erkölcsi adósságainkból. E vonatkozásban is sok teendőnk maradt még.
Kegyeletet a múltnak, bátorságot a jelennek és reményt a jövőnek!” (folytatjuk)

Címkék: Publicisztika
2017.07.26.

Orban will Polen gegen EU-"Inquisition" helfen

A német focus.de ​fenti ​cikkéhez 107 kommentárt írtak Orbán szombati, tusnádi beszédéről szóló tudosításhoz, amiből egy rövidet ​ mellékelek, amihez még németül sem kell tudni​, Bravo.PNG címmel​. De a 2. mondat​ot lefordítom​: "Talán mégis van egy kis remény..." 667:13 (~98%) arány​ú a támogatás​a​! Szeintem ​az összes beírás ​~95%-a támogatja, helyesli amit Orbán mond, tesz, sőt köszönik​ és​ emlékeztetnek 1989-re amikor megnyitottuk a határ​ainkat, most pedig bezártuk, és azt kívánják, bár csak ő lenne Merkel helyett​ a német ME​... ;)

​Nekem 6-ik kísérletre sikerült elérni, hogy feltették azt a megjegyzésemet, hogy olyan cégekre utalt Viktor az 5x-ös fizetésekkel kapcsolatban akiknek mind D-ban, mind H-on gyáraik vannak, mint pl. az AUDI-nak. Persze nagy számú lájkolás csak az első ~24 órában van, de így is 20-an lájkolták. Felteszek még a "Gleiche Unternehmer.PNG" után pár olvasói kommentárt, amit az NGO-kkal kapcsolatban írtak pár hete.

Címkék: Publicisztika
2017.07.26.

„A rendőrök úgy leterítették a migránst, hogy az még neked is fájni fog 

Megsérült az egyik melillai határőr, akit egy "Allah Akbart!" kiáltó migráns szúrt meg a késével.

Kedden a Spanyolországot Marokkóval elválasztó Beni Enzarnál lévő határátkelőnél súlyos támadás történt. Az egyik migráns, aki át akart kelni elővett egy hatalmas kést, majd megtámadta a spanyol határrendészeket. A férfi a támadás közben azt üvöltötte, hogy Allah Akbar, azaz Allah hatalmas.

A rendőrök ezután igyekeztek körbevenni a támadót, akit az egyik hidegvérű rendőr egy terelőelemmel fejbe vágott, majd azután leteperték.

A spanyol El Mundo szerint a férfit a támadás után letartóztatták. Az egyik rendőr könnyebb sérüléseket szerzett, miután a migráns megszúrta a kézfejét. Az elkövető marokkói állampolgár volt.

Beni Enzar a legnagyobb és legforgalmasabb határátkelő Marokkó és a spanyol enklávé, Melilla között.” (888) 

…persze, ha agyonlövik, azon se lepődtem volna meg.

Címkék: Publicisztika
2017.07.25.

Nos hát, itt tart a liberalizmus. Ez lett a nemzetállamok létrejöttének és a polgárságnak egykori ideológiájából. S hogy mi is ez az "ez"? Hát ez. Ezek. Egy fandli fos, laza csuklóval a nyilvános vécé falára löttyintve.

Ezeket jobb időkben egyszerűen eltakarították.

Ma pedig a "férfi" rágja szégyenében ökleit.

Nem baj. Nem tart már soká...

Címkék: Publicisztika
2017.07.25.

Ott hagytuk el az eredeti gondolatmenetet, hogy nem lehet különbséget tenni a között, hogy faji vagy osztály alapon akarják-e kiirtani a társadalom egy részét. S ebből következően Lukács György, aki szerint a lélek felszabadításához úgy jutunk el, ha megszegjük a „Ne ölj!” abszolút parancsát, nos, ez a Lukács György semmiben sem különbözik Hitlertől. Vagy Goebbelstől. Emlékeznek még? Lukács György azt írta és hirdette, hogy az ember nem ölheti meg az anyját, csak akkor, ha az osztályárulóvá válik. Miben különbözik ez az iszonyat például attól, ahogy a Goebbels házaspár, mielőtt öngyilkosságot követett el, megmérgezték hat gyermeküket. S azt se felejtsük el, hogy Goebbels a szocializmus, a szocialista eszme híve volt, az NSDAP-ban a szegények pártját látta, és a tőkések ellen akart harcolni, még úgy is, hogy e „szent harchoz” a bolsevikokkal szövetkezik! Féktelen zsidógyűlölete is innen ered: Hiszen a „burzsoázia”, a „gazdagok” Németországban is jelentős részben zsidók voltak. Ugyanezen okból ölték a Tanácsköztársaság zsidó vezetői és terrorlegényei is a magyar burzsoázia zsidóit, ahogy erre Kádár Gábor és Vági Zoltán is felhívja a figyelmet:

„Ha a Tanácsköztársaság valóban <>, akkor feltételezhető lenne, hogy politikájában is zsidó érdekeket képvisel. Ehelyett azt látjuk, hogy a vörös terror kiemelt célpontjai (más csoportok mellett) a nagytőkések, nagypolgárok, kereskedők voltak. Ezekben a rétegekben pedig igen magas volt a zsidók aránya. <> – foglalta össze tömören a vörös terror <<filozófiáját>> Szamuely. Mivel Magyarországon a burzsoázia, a polgárság gerincét zsidók (is) alkották, ezt nehéz lett volna különösebben zsidóbarát programnak értékelni.”

Egy szó, mint száz, a terror, a kiirtás, az osztályharc kommunista ideológiájának legközelebbi rokona a terror, a kiirtás és az osztályharccal kombinált „faji” harcot hirdető nácizmus.

Ám mind a mai napig főbenjáró bűnnek számít ennek kimondása.

És ez tűrhetetlen.

Tűrhetetlen –miképpen erre Kövér László felhívta a figyelmet a Korvin Ottóék által meggyilkolt Incseli Szőts András emléktáblájának avatásán – hogy szinte semmi sincs feltárva múltunknak ebből a részéből.

„A magyar eszmetörténet mai napig fennálló adóssága annak pontos feltárása, hogy a huszadik század elején a kommunista terror ideológiája kik által, és miként rakhatott magának fészket a magyar közgondolkodásban. 
A magyar politikatörténet pedig lassan száz esztendeje adós azzal, hogy részletesen és összefüggéseiben is feltárja, hogy egy körülbelül ezer főből álló kommunista terrorcsapat, 1919. március 21. és augusztus 1. között, miként gyűrhette maga alá az ezeréves magyar államot, miként ejthette túszul az önvédelemre képtelen, megbénított teljes állami intézményrendszert” – mondta Kövér az emléktábla avatáson, s bizony, ez valóban súlyos és elengedhetetlen adósság. Igen, hiszen még azt sem tudjuk pontosan, mi is történt a patkánylázadás idején az Országházban!

Megdöbbentő tény, hogy Magyarország első kommunista politikai rendőrsége pont az Országházban volt képes felverni főhadiszállását. A Főrendi Házban telepedtek meg ezek a gyilkosok, de arról, hogy mit is tettek, arról szinte semmit sem tudunk. Mindössze azt tudjuk, hogy a kommunista gyilkosok és terrorszervezetek a Tanácsköztársaság idején 600 embert öltek meg szerte az országban. Illetve 600 meggyilkolt ember adatait ismerjük! Ám a többi meggyilkolt magyar emberről nem tudunk semmit! Igen, még azt sem tudjuk, mi történt az Országházban 1919 márciusa és augusztusa között. Néhány korabeli forrásból annyi tudható, hogy a Korvin Ottó vezette politikai rendőrség ötszáz embert hurcolt az Országházba. A korabeli sajtó és a korabeli közbeszéd tudta, hogy az Országházban embereket kínoztak és gyilkoltak meg, ám egyedül Incseli Szőts András holtteste került elő. Ám rendelkezésre állnak kordokumentumok, amelyek a mentalitástörténet törvényszerűségei alapján bizony az egykorvolt igazságról beszélnek.

A Budapesti Közlöny 1919. augusztus 14-i számában ezt olvashatjuk:

„A főrendiház alsó helyiségei megteltek behurcolt emberekkel, kínzókamrákat létesítettek, a kamrákban sok szerencsétlen ember halt meg a Lenin-fiúk kezei között, akiknek holttestét a parlament lépcsőjéről a Dunába dobták. Formális kivégzés itt nem történt. 
Rohamkéssel és revolverrel nem egy embert tettek el láb alól, nem egy szerencsétlen ember lelte halálát a fojtogató kezek között, azonban szabályszerű kivégzéséket itt nem hajtottak végre.”

Tormay Cecil pedig így ír ugyanerről a Bujdosókönyvben:

„A főrendi ház kapuja felett nagy ívlámpa világít a sötétben. Autók süvöltenek szakadatlanul. A terroristák ilyenkor szedik össze a túszokat, szállítják Korvin-Kleinnek az <>. A bőrkabátosok szerencsétlen emberi alakokat vonszolnak ki, aztán betaszigálják őket a kapun. Olykor ordítás hallatszik az Országház falából. 
Az autók ilyenkor parancsszóra berregni kezdenek és a szirénák tülkölnek, túlzakatolnak minden nyöszörgést és halálordítást. (…) A fegyveres Lenin-fiúk jönnek a kivilágított kapun. Középütt megy valaki. A csapat lefordul az alsó rakodópartra. A fegyverek zörögnek, a lépesek távolodnak. A Duna loccsan. Aztán jön visszafelé a fekete csapat, és középütt nem megy többé senki.”

De korabeli rendőrségi kihallgatási jegyzőkönyvek is igazolják, hogy Korvinék az Országházban több gyilkosságot is elkövettek. Kövér László avató beszédében erről így beszélt:

„Egy 1919. augusztus 16-án kelt rendőrségi kihallgatási jegyzőkönyvben az országházi túszok őrzésével megbízott katona beszámol arról, hogy Incseli Szőts András halála után az Országház kommunista gondnoka, egy bizonyos Englender nevű ember kijelentette egy Palis nevű vörösőr parancsnoknak, hogy – idézem – <
A Duna pedig, amiként 1944-ben, úgy 1919-ben sem állított ki halotti bizonyítványokat...” (folytatjuk)

Címkék: Publicisztika
2017.07.24.

A kommunizmus nem a második világháború után kezdődött, és nem 1919. március 21-én kezdődött. A kommunizmus akkor kezdődött, amikor a közgondolkodásban felbukkantak a kommunista eszmék, amikor a lelkekben és az agyakban gyökeret vert a felforgatás, az osztályharc és a terror (mint a szép új világ eljövetelének eszköze) ideája.

„A lélek megváltásához éppen a lélek feláldozására van szükség: egy misztikus etikából kiindulva, vad reálpolitiker-ré kell válni, és nem egy mesterséges kényszert, hanem a <> abszolút parancsát kell megszegni.” Ezt írta Lukács György, és senki, azóta senki sem tette fel a kérdést, hogy ezekkel a gondolatokkal miképpen lehet helyet foglalni a szellemi pantheonban, miképpen lehet kiérdemelni a tiszteletet és a megbecsülést. Senki sem tette fel a kérdést, hogy aki a „NE ÖLJ!” abszolút parancsát szegi meg (Lukács nem csak beszélt róla, meg is szegte, amikor nyolc embert főbe lövetett!), és aki e parancsolat megszegésére buzdít, az hogyan eshet más megítélés alá, mint a nácik.

Vajon miért nem teljesen mindegy, különösen az áldozatok szempontjából, hogy valakik faji vagy osztály alapon akarják megszegni az abszolút parancsot, faji vagy osztály alapon állnak neki kiirtani a társadalom egy részét? Ebben nem lehet különbséget tenni, hacsak nem gondolja valaki, hogy a zsidó élet többet ér, mint a nem zsidó élet. Ráadásul még ez a felosztás sem állja meg a helyét, ugyanis a kommunista terror apostolai a Tanácsköztársaság idején óriási szorgalommal irtották és gyűlölték a polgári zsidó elemet is!

A korábban már idézett, Forradalmak kora: antiszemita pogromok és atrocitások 1918-19-ben című, Kádár Gábor és Vági Zoltán által írt tanulmányban erről a következőket olvashatjuk:

„A vörösök sok helyen nem kímélték a zsidókat. Gyöngyösön a márciusban megalakult kommunista forradalmi direktórium azonnal betiltotta a <<zsidó újságokat>>, kisajátította és elkobozta (hivatalosan szocializálta, azaz köztulajdonba vette) a zsidók üzleteit, bankjait. Az új urak nyilvánosan alázták meg a helyi gazdagokat: sokukat – köztük jó néhány zsidót – utcaseprésre kényszerítettek. A vörösök és a zsidó polgárság közötti ellentétekre több jel is utalt: a gyöngyösi kommunisták által szedett 14 túsz között négy gazdag zsidó volt, és a helyi ellenforradalmi szervezkedésben is vettek részt zsidók. Végül a vörösök Welt Ignácot, a román megszállók több más zsidót végeztek ki.

Több prominens, gazdag zsidót (például Kornfeld Pált) börtönbe vetettek. A zsidó nagytőke szimbólumának tekintett Weiss Manfréd öngyilkosságot kísérelt meg, amikor államosították csepeli gyárbirodalmát. Stern Samu udvari tanácsos, a zsidó közélet egyik központi alakja Bécsbe menekült a kommunisták elől. Az egyházakkal szembeni fellépés jegyében a Tanácsköztársaság be kívánta záratni a neológ rabbiképzés központját, a Ferenc József Országos Rabbiképző Intézetet is.

A terror egyaránt sújtott zsidókat és keresztényeket. Szamuely áldozatai között Csornán ott volt Glaser János földbirtokos, Kalocsán pedig Kálmán József nagykereskedő. A vörösök szolnoki vérengzései során Österreicher Sándor borkereskedőt saját háza előtt, felesége és gyermekei szeme láttára brutális módon megkínozták majd ledöfték. Mellinger Izidor kereskedő a Szamuelyék által levert lázadásban részt vevő Fehér Gárda tagja volt. A Lenin-fiúk győzelmét követően eltűnt. Fia, a 16 éves Endre apját keresve egyenesen Szamuelyhez ment és kérdőre vonta apja eltűnése miatt. A vörös vezér nem tűrte a <<pimaszságot>>: a fiút egy órán kivégezték. Gunszt Sándornét összeverték, mert <> volt. Weisz Dezsőt, a Nemzeti Szálloda tulajdonosát hasba döfték. Számos zsidó kereskedőt, boltost árurejtegetés, árufelhalmozás vádjával bebörtönöztek. Zsidó ügyvédek, kereskedők, bankárok, földbirtokosok, vállalkozók, iparosok fizették ki a Szolnokra kirótt hárommilliós hadisarc mintegy felét.

Egerben letartóztatták és összeverték Kánitz Dezső bankigazgatót, hitközségi elnököt, öccsét, dr. Kánitz Gyula ügyvédet, dr. Setét Sándor ügyvédet (az Egri Újság főszerkesztőjét), Alföldi Mór nagykereskedőt, Goldberger Rudolf iparost és a négy további zsidót. Kánitz lakását a vörös különítményesek foglalták el. Mindkét egri zsidó hitközséget alaposan kifosztották. Miskolcon ellenforradalmi tevékenységért kivégezték Klein Béla kolozsvári orvost, Lefkovics Bernát földbirtokost és Rózsavölgyi Béla orvostanhallgatót. Budapesten a kórházigazgató gyermekorvost, Dr. Berend Miklóst is megölték. Egy étteremben ebédelt, majd kiment levegőzni a Duna partjára. Amikor kirázta zsebkendőjét, hogy kifújja az orrát, egy vöröskatona lelőtte. Nem azért, mert zsidó volt, hanem mert azt hitte, hogy Berend fehér zsebkendőjével a fehéreknek akart jelt adni. (…) Váry Albert ügyész adatai szerint a vörösök által statáriálisan kivégzett 590 ember közül 44 (7,4 %) volt zsidó. Ilyen körülmények között érthető az a furcsának tűnő tény, hogy a később negyedszázadig Magyarországot kormányzó Horthy nemzeti hadseregében sok zsidó tiszt szolgált, az aradi és a szegedi zsidók pedig nagy összegekkel támogatták az ellenforradalmat." (folytatjuk)

Címkék: Publicisztika
2017.07.23.

A huszadik századi drámairodalom kiemelkedő alakja Gerhart Hauptmann.

„Olyan korszak, mely nem találja meg a maga hősét, beteges: lelke rosszul táplált, és mintegy <<krónikus dyspnoé>>-ben szenved. Alig találta meg azt az embert, aki mindazt kimondja, amire szükség van, hirtelen új sav árad szervezetébe, a dyspnoé eltűnik, a vérkeringés szabályozódik, és meggyógyul. A lángelmék minden korszakban azok a kisszámú emberek, akik beszélni tudnak. A többiek némák, vagy dadognak. Nélkülük semmit sem tudnánk az elmúlt korokról, csak idegen ékírásaink volnának, amelyek megzavarnának és kiábrándítanának bennünket. Kulcsra van szükség ehhez a titkosíráshoz. Gerhart Hauptmann a költőt egyszer olyan hárfához hasonlította, amelyet minden szellő megzendít. Ha megmaradunk ennél a hasonlatnál, azt mondhatnók, alapjában véve minden ember ilyen érzékeny húrú hangszer, de legtöbbnél az események lökése a húrokat csak megreszketteti, és csak a költőnél kerül sor csengésre, melyet mindenki meghallhat és megérthet.”

Gerhart Hauptmann

Egon Friedell szavai ezek, és bizony, Hauptmann, a naturalizmus következetes képviselője maga is olyan költő volt, akit megzendített minden szellő. A nácizmus szellője, vihara is.

A Nobel-díjas Hauptmann ezt írja 1933. július 20-án: „Az én korszakom 1870-el kezdődik és a Reichstag felgyújtásával fejeződik be.” Majd hazament, agnetendorfi házára kitűzte a horogkeresztes lobogót, és otthon maradt. Elfogadta a náci rendszer minden elismerését, és hagyta, hogy a nácik propagandacélokra használják nevét, drámáit, tehetségét. Nem emigrált, mert mint mondta, „gyáva vagyok”. Nyolcvanadik születésnapján a hivatalos náci Németország köszöntötte és ünnepelte, és ezt ő szerény félmosollyal tűrte és elfogadta.

Hauptmann személyiségéről Hendrik Höfgen juthatna eszünkbe, ha nem tudnánk, hogy Höfgenben a Mephisto rendezője, Szabó István önmagát alkotta meg. Így maradjunk annyiban, hogy Hauptmann egyszerűen Hauptmann, aki műveivel, tehetségével, tekintélyével, befolyásával és Nobel-díjával mindvégig legitimálta, és minden látható, hallható, olvasható ellenállás nélkül elfogadta Hitler rendszerét.

Hauptmann soha nem vonták felelősségre, drámáit a mai napig műsorra tűzik a világ színházai, emlékét a Hauptmann Társaság, múzeumok és emlékházak sora, szobrok, utcák és emléktáblák garmadája őrzi, 2012-ben Németországban Hauptmann emlékévet rendeztek. 1985-ben még egy krátert is elneveztek róla a Merkúron, 150. születésnapjára különleges bélyeget adtak ki tiszteletére.

Knut Hamsun szintén Nobel-díjas norvég író. Bejárta Amerikát, majd hazatérve megírta az Éhség című regényét, mely világhírnevet hozott számára. A Nobel-díjat 1920-ban kapta meg az Áldott anyaföld című regényéért.

Hamsun a második világháború alatt feltétlen németbarátságot tanúsított. Amikor a németek megszállták Norvégiát, Hamsun arra buzdított írásaiban, hogy a norvégok adják fel az ellenállást, és támogassák a német „missziót”. „A németek mindannyiunkért harcolnak és megtörik Anglia zsarnokságát fölöttünk és minden semleges hatalom felett” – írta. 1943-ban Nobel-díjának érméjét nagyrabecsülése és tisztelete jeléül elküldi Goebbelsnek, mert –mint írja- senki sem tett többet Európáért és az emberiségért. Mindvégig Quislinget támogatta. 1945 május 7-én így búcsúztatta Hitlert:

"Katona volt, az emberiség védelmezője, a népek jogairól szóló evangélium hirdetője, egyike a legnagyobb reformátoroknak. A történelmi végzet úgy akarta, hogy példátlanul kegyetlen korban kelljen tevékenykednie, és ez a kegyetlenség végül őt magát is leterítette. A nyugat-európai embernek így kell látnia Adolf Hitlert, és mi, hűséges követői halála napján meghajtjuk előtte fejünket."

Mindezekért a háború után hazaárulásért perbe fogták, de nem siettek az ítélettel, mert a norvégok abban bíztak, hogy a közel 90 éves író meghal, és így nem kell elítélniük. Végül a norvég Legfelsőbb Bíróság a háború után, figyelembe véve, hogy Hamsun többször közbenjárt halálraítéltek ügyében, és Hitlerrel is szenvedélyesen összeszólalkozott, a 87 éves írót két és fél éves házi őrizet és vizsgálat után 325000 korona pénzbírságra és teljes vagyonelkobzásra ítélte.

1988-ban Norvégiában létrehozták a Hamsun Társaságot. E társaság szerint ma az országban 11 településen van utca vagy tér elnevezve róla, 9 szobor, emlékmű vagy emléktábla őrzi emlékét. Osloban is van három szobra, egyik sem közterületen. A norvég nemzeti bank ezüst érmét bocsátott ki emlékére. A sarkkörön emlékközpontot avattak tiszteletére.

A norvég kormány 2009-ben emlékmúzeumot építettek Hamsun tiszteletére. A zsidók azonnal tiltakozásba kezdtek, az ügy még diplomáciai botrányt is kavart, Avigdor Lieberman izraeli külügyminiszter tiltakozott az író születésének évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek és a múzeum miatt. A norvég kormány a következőket válaszolta:

„Lehet ünnepelni az írót anélkül, hogy elfogadnánk politikai nézeteit, és meg is lehet különböztetni az írói munkásságot a politikai szerepvállalástól”. Ennek szellemében döntöttek a hivatalos megemlékezések megtartása mellett.

Nos, nekünk is ennyit kell megjegyeznünk és megszívlelnünk.

Mert nem csak az írók, de a történészek esetében is meg lehet különböztetni a munkásságot és a politikai szerepvállalást.

És ideje szakítani azzal, hogy mások írják a kánont és a múltat minekünk, és mások mondják meg, mit szabad gondolnunk és mit nem. (folytatjuk)

Címkék: Publicisztika
2017.07.22.

Céline, Hauptmann, Hamsun. Ők hárman következnek a sorban.

Louis-Férdinand Céline 1894-ben született Courbevoi-ban, Franciaországban. Orvos és író. Magyar vonatkozású érdekesség, hogy orvosi diplomamunkáját Semmelweis Ignác munkásságáról írta. Az első világháborúban súlyosan megsérült, kitüntették. 1934-ben adták ki az Utazás az éjszaka mélyére című regényét, ami egy csapásra világhírűvé tette. Megkapta  a Renaudot-díjat, és a Goncourt-díjra is őt várták, ám azt végül nem neki ítélték oda.

A harmincas évektől kezdve antiszemita pamfleteket írt és jelentetett meg, a német megszállás után antiszemita lapokban publikált tovább, együttműködött a Vichy-kormánnyal, mindezért kollaboránsnak számított. A háború után Németországbva (!) majd Dániába menekült, ott is tartóztatták le. Egyéves börtönbüntetésre ítélték, de amnesztiát kapott. 1951-ben visszatért Franciaországba, letelepedett Meadonban. Otthona a beatnemzedék egyfajta zarándok helye lett, felkereste többek között William S. Burroughs és Alain Ginsberg is.

Louis-Ferdinand Céline Ez a lap egy ellenőrzött változatarészletek megjelenítése/elrejtése

"A francia irodalomban Céline nagy név, egyike a legnagyobbaknak, könyvei a Gallimard híres sorozatában, a Pleiade-ben jelentek meg, de mégis, sokkal inkább a csodálat tárgya, semmint a tiszteleté, mert zsenialitásával mindig együtt jár megszégyenült egzisztenciája. Megbocsáthatatlan lenne meghajolni e nagyság előtt, mert ez azt jelentené, hogy egyezünk azzal az íróval, aki kísérteties gúnyiratokat irkált egy nép megsemmisítéséről. Megengedhetetlen az áldozatok iránti kegyeletből, de a tehetsége iránti csodálat megmarad, még ha a szerző alakját két részre szakítjuk is. – írta Mirko Kovac szerb író.

„(…)Céline után már nem lehet úgy írni, mint lehetett előtte. Az életmű és a szerző személye közötti elviselhetetlen ellentét leginkább úgy oldódik fel, hogy a figura mintegy zárójelbe kerül, majd szinte teljesen elfelejtődik; ezt látjuk például Aragon, Jean-Paul Sartre, Nathalie Sarraute, Alain Robbe-Grillet vagy időben még közelebb Jack Kerouck, John Updike, Philippe Sollers esetében. (…) A legpontosabban azonban Philip Roth fogalmazza meg a Céline-paradoxon feloldásának módozatait: <<Rendkívül nagy író. Még ha antiszemitizmusa Céline-t az embert, aljassá és elviselhetetlenné teszi is. Amikor olvasom, fel kell függesztenem zsidó tudatomat, de felfüggesztem, mert az antiszemitizmus nincs benne regényeinek szívében. Céline: a nagy felszabadító. A hangja engem szólít, ellenállhatatlanul.>>” – írta Szávai János egyik tanulmányában.

„2011-ben (Céline halálának 50. évfordulója) Franciaországban botrányt váltott ki, hogy a kulturális minisztérium által kiadni tervezett évkönyvben, melyben a nemzet büszkeségeinek tartott évfordulós szerzőktől válogatnak be műveket, Céline-t is meg akarták jelentetni. Serge Klarsfeld (A Franciaországból deportált zsidók fiainak és lányainak egyesülete képviselője) tiltakozására Frédéric Mitterand kulturális miniszter első vonakodása után az akkori államfő, Nicholas Sarközy visszavonatta a kiadványt. E döntés komoly vitákat váltott ki a francia értelmiség körében. Cikkek sorozata jelent meg, melyekből az a tendencia látszódik, hogy Céline írói nagyságát egyre inkább elismerik és Marcel Proust mellett a XX. századi francia irodalom másik meghatározó szerzőjének tartják. (…)  Szávai János az Élet és Irodalomban 2011-ben megjelent cikkében írja: „Céline közéleti szereplése visszataszító. (…) szimpatizált a nácizmussal, pamfletjeiben pedig eszelősen antiszemitának mutatkozott.”  A jelenségre szerinte kétféle válasz adható: 1: Az életművet és a szerzőt magát egészben tekintetni és mindenestül vagy elfogadni vagy visszautasítani, vagy 2: Külön tekinteni az írót, regényeit elfogadni, és a pamfletekről nem tudomást venni. Az írás végén a második választást tekinti lehetséges megoldásnak.

Henri Godard 1994-ben azt írja: „Céline örökre kizárta magát mindennemű hivatalos ünneplésből”. 2011-ben ő válogatta a már említett ünnepi kötete, amelyben Céline is szerepelt volna. Ekkor így fogalmazott: „A virulensen antiszemita Céline mindig gondosan távol tartotta magát a hivatalos kollaborációtól”. Marc Weitzman egy cikke címében a dilemmát így fogalmazta meg: „Ünnepelni Céline-t? Nem. Inkább tanulmányozni.”

Esterházy Péter egy könyvkritikára reagálva 2008-ban így írt: „Céline egyszerűen szólva, zseniális szerző, a XX. századi regényírás egyik legnagyobbja – ÉS: gyűlölködő, uszító stb. (…) Az antiszemita pecsét egyedül nem mondja el Céline bonyolult történetét. Ez a kellemetlen, európai helyzet van: egy nagyon nagy író, aki eltévedt.(…)”

Karafiáth Judit irodalomtudós tanulmányában arról ír, hogy a „jó” Céline és „rossz” Céline felosztás nem tartható, ugyanúgy, mint a teljes elutasítás sem. Pamfletjeit is elemző írásában leírja, hogy Céline ideológiájának gyökerei a századfordulós francia antiszemitizmusban keresendők, melyhez az orvosi pályán szerzett tapasztalati is hozzájárultak. A Népfront és Léon Blum hatalom kerülésével és a közeledő háború miatti fenyegetettség érzés növekedésével alakult ki Céline-ben a félelem szülte és paranoiás antiszemitizmus, melynek alapján születtek meg pamfletjei.

2008-ban kiadták Céline dániai börtönben írt naplóját, melyekből az derül ki - írja Karafiáth, - hogy Célin szerencsétlen, beteg, szenvedő fogoly, aki nem érti helyzetét. „Meg akartam akadályozni a háborút, ennyi az egész. Mindent kockáztattam, és mindent elvesztettem.” – írta az író. Phillipe Sollers szerinte Céline nem látta be, hogy a társadalom sokkal inkább nem bocsátja meg a rossz szavakat, mint a rossz cselekedeteket.

Céline írói nagysága vitathatatlan, de „pamfletírói tevékenysége örökre besározta nevét. Nem kell tehát kedvelnünk magának az írónak a személyét, hogy regényeit, másik, alkotói énjének termékeit becsülni és élvezni tudjuk.” zárja tanulmányát Karafiáth Judit.

Egy kis utcát lehet találni a Párizs melletti Camart kisvárosban, mely a Rue Céline nevet viseli.

Jól esne ennyi megértés Hóman és a többiek esetében is… (folytatjuk)

Címkék: Publicisztika
2017.07.21.

„Léthe képmása.
és a bágyadt,
De arany fényben
fürdő mezők,
Szürke sziklák
és alattunk
Egy tenger
Gránitnál keményebb,
békétlen, sosem-nyugvó;
 
Fennkölt formák
isteni mozdulatokkal,
Veszélyes látvány;
s egyikük így szólt:
„Ez Akteón."
Arany-lábvértű Akteón!
 
Szép réteken át,
E mező hideg arcán keresztül
Ősi nép hadai,
Békétlen, folyvást-mozgó
Hangtalan díszkiséret.”

A fenti költeményt Eörsi István fordította. És Ezra Pound írta. A zsidó Eörsi vagy nem tudta, kinek a művét fordítja éppen, vagy tudta, de fontosabbnak tartotta az életművet, a zsenialitást, mint Ezra Pound politikai szerepvállalását.

Ezra Pound kétségtelenül a 20. századi világirodalom egyik legnagyobb költője, egy zseni, továbbá nagylelkű mecénás – és egy fasiszta antiszemita. Az Egyesült Államokban született Pound először 1907-ben tett nagyobb utazást Európában, Franciaországot és Olaszországot is bejárta, majd Londonba költözött. Megismerkedett James Joyce-szal, T. S. Eliottal, Yeats-szel, ez idő alatt szerkesztette a Poetryt és a chicagói Little Rewiew című folyóiratokat. És írta a Canto-kat, a huszadik századi egyetemes líra csodáit. Megalapította az imagista, majd a vorticizmus nevű irodalmi irányzatokat.

Ezra Pound

Pound 1928-ban az olaszországi Rapalloban telepedett le, és itt élt 1944-ig. Itt alapította meg az Exile című lapot. Bár Hamingway óva intette, 1933-ban mégis találkozott Mussolinivel, és különösen annak gazdaságfilozófiája miatt a fasizmus lelkes és feltétlen híve lett. Miután kitört a háború, hazatért, hogy megakadályozza Amerika hadba lépését. Mivel ezt nem sikerült elérnie, visszatért Olaszországba, és a római rádióban Amerika-ellenes beszédeket tartott. 1944-ben hazaárulás miatt le is tartóztatták, hazaszállították, ám nem állították bíróság elé, meert azt állapították meg, hogy elmeháborodott. A St. Elisabeth elmegyógyintézetbe zárták, ahonnét Hamingway, Eliot és mások közbenjárására 1958-ban szabadon engedték.

Már 1949-ben megkapta a Bolingen-díjat, 1964-ben beválasztották az Amerikai Költők Akadémiájának tagjai közé. Miután kiszabadult, azonnal visszatért Olaszországba, ahol fasiszta karlendítéssel üdvözölte az újságírókat. Rapalloban és Velencében élt, itt is halt meg  1972. november 1-jén. A San Michele szigeten nyugszik, sírja zarándokhely.

Amikor Arthur Millert 1956-ban az Amerika-ellenes Bizottság elé állították, a következőket mondta (idézi Lengyel László az Írástudók felelőssége? című cikkében):„Valószínűleg egyike voltam azon kevés amerikaiaknak, akik valóban hallották Ezra Pound egy rádióadását a fasiszta Olaszországból. Azt hittem, amerikai adót hallgatok, amíg a hang arról nem kezdett beszélni, hogy miért szükséges a zsidókat megölni. Olyan higgadtan fejtegette ezt az elképesztő szörnyűséget, hogy először azt hittem, egy kétségbeesett komikus ócska és ízléstelen viccelődését hallom. De a férfi vidám, túláradó lelkesedése fokozatosan meggyőzött, és ekkor elszörnyedtem. Európa, magyarázta vígan, amely szoros rokoni kapcsolatban lévő népekből áll, egymagában könnyedén megoldhatja a problémáit; tisztán a zsidók műve, hogy ez a háború bekövetkezett, ugyanis a zsidók megesküdtek, hogy bosszút állnak a keresztényeken, és közben tervüket megvalósítva átveszik az uralmat az egész világon. Az egyetlen megoldást – Istennek hála – Hitler megmutatta, õ bölcsen felismerte, hogy egyszer s mindenkorra meg kell semmisítenie ezt az alattomos nációt.”

1972-ben a Hamilton College felterjesztette Pound-ot az American Academy of Arts and Sciences Emerson-Thoreau Medál díjára, de ezt még –Pound fasiszta múltja miatt- leszavazták. Carrol F. Terrel professzor viszont 1979-ben megalapította az Ezra Pound Társaságot, amely társaság a mai napig évente a legjoibb könyv illetve a legjobb tudományos cikk díját adományozza azoknak az irodalmároknak, akik Ezra Pound költészetével foglalkoznak.

2004. augusztusában Ezra Poundnak odaítélték az English Heritage emlékplakettjét. A Liotera így számolt be a jeles eseményről:

 „( … )A Guardian beszámol arról, hogy az ünnepségen, amelyet az amerikai költő egykori londoni otthonában tartottak - ahol 1909-14 között számos költő, köztük Yeats, Robert Frost, D. H. Lawrence és Rabindranath Tagore is megfordult -, az egyik felszólaló "már rég esedékesnek” nevezte az elismerést. T. S. Eliot "a 20. századi költészeti forradalom legjelentősebb alakjának” tartotta Poundot. (…) Mary De Rachewiltz, a költő 78 éves lánya azt nyilatkozta: apja mindig abban hitt, hogy az igazságosság mindenkit megillet. Emily Cole az English Heritage-től elmondta, hogy sok vita előzte meg az elismerést, ám azt senki sem vitathatja, hogy Pound óriási szerepet játszott az angol nyelvű költészet alakításában.”

Olaszországban több városban is utca őrzi Pound emlékét, így Rómában, Lecce-ben és Tiroloban is van Ezra Pound utca. Tiroloban van a Brunnenburg vár, Pound itt élt, most itt egy Ezra Pound gyűjtemény látogatható. Londonban emléktábla áll a házon, ahol élt. Az ausztráliai Perthben egy étterem őrzi a költő nevét.

És Pound csak az egyik példa arra, hogy megoldható a nagyság, a tehetség, az életmű és a politikai szerepvállalás szétválasztása! S hogy létezik nagyság az antiszemitizmus és fasizmus és nácizmus vádja mellett is… (folytatjuk)

Címkék: Publicisztika
2017.07.21.

Az előző részben láthattuk, hogy a hivatalos kánon szerint az egy rendbeli gyilkossággal vádolt Zentai Károlyt mindenképpen meg kell büntetni, mert egy zsidót ölt meg a vád szerint a vészkorszak idején, ám a tömeggyilkos Solomon Morelt Izrael nem adta ki, és Rózsahegyi Péter szerint Morel és Zentai nem is tehető egy lapra, mert Morel bűne „érthető” azok után, ami vele történt a világháború alatt.

A tűrhetetlen kettős mérce kevésbé „hangos”, ám ugyanilyen plasztikus példája a numerus clausus megítélése.

A numerus clausus (zárt szám) elnevezésű törvényt 1920-ban hozták meg. A törvény okairól Varannai Zoltán ezt írta a Rubicon 1997/1. számában:

„(…)A törvényt 1920-ban hozták, de már 1928-ban módosították: emelték a ”zárt számokat”. Vajon miért volt szükség erre a diszkriminációra, s ha már szükség volt, miért kellett enyhíteni? A válaszok a Horthy-rendszer nemzetközi meghatározottságának és a zsidósághoz való ambivalens viszonyának a megértéséhez visznek közelebb. A 20. század elején Európa-szerte jelentősen megnőtt az egyetemekről kikerülő diplomások száma, s ez sok országban gondot okozott, mivel a magasabb képzettséget igénylő állások mennyisége nem változott ezzel arányosan. A problémát a felsőoktatási intézmények felvételi keretszámainak korlátozásával próbálták orvosolni. E tendencia Magyarországon már az első világháború előtt mutatkozott, a helyzet azonban csak 1918 után vált igazán válságossá. Az elcsatolt területek közalkalmazottai és a magyar származású értelmiség jelentős része az anyaországba áramlott, amelynek felvevőképessége ezen a téren az államterület csökkenésével és a gazdaság összeomlásával minimálisra szűkült. A menekülteken kívül a frontról visszaérkezett, politikailag jelentős mértékben radikalizálódott diákok is megjelentek az egyetemeken. A kiéleződő konkurenciahelyzetben a keresztény-nemzeti középosztályhoz tartozó diákok – tanáraik és a közhangulat hathatós támogatásával – zsidó származású társaik ellen fordultak.”

Ez a szöveg viszonylag korrekt –a cikk többi része már nem az-, és híven tükrözi a valóságot. Mindenesetre a numerus clausust a mai napig úgy kell emlegetni, mint a holocaust bevezetőjét, a zsidóság elleni törvények első és szintén kivételes, egyedülálló példáját.

Akkor lássuk a tényeket. A numerus clausus egyetlen szóval sem említi a zsidóságot, kizárólag magyarországi nemzetiségekről beszél. Továbbá azt se feledjük el, hogy Bethlen –egyre fokozódó nemzetközi nyomásra- 1928-ban eltörli a törvény zsidóságra vonatkozó részét.

„…másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctizedrészét.” (1920. évi XXV.tc)

Ez volt a „világbotrány”, emiatt vagyunk a zsidóüldözések első számú bűnösei mind a mai napig.

1920-ban a zsidók számaránya Magyarországon 5.8%. Az egyetemeken számarányuk a következőképpen alakul 1920 és 1935 között, ha csak az átlagokat tekintjük:

1920: 10,4% ; 1921: 11,6% ; 1922: 11,2% ; 1923: 10,4% ; 1924: 9,5% ; 1925: 8,9% ; 1926: 8,2% ; 1927: 8,0% 1928: 8,4% ; 1929: 9,0% ; 1930: 10,0% ; 1931: 11,9% 1932: 12,0% ;  ; 1933: 11,1% ; 1934: 9,7% ; 1935:8,1%

Ezekhez az átlagokhoz persze tegyük hozzá, hogy az orvosi és jogi karokon a zsidó diákok számaránya meghaladta a 30%-ot! És ez nem a zsidók rendkívüli képességeinek tudható be, hanem annak, hogy anyagilag képesek voltak gyerekeik taníttatására, ráadásul anyagi képességükön kívül a szándék is megvolt bennük erre. Mindenesetre ha a 15 év átlagát tekintjük, a numerus clausus gyakorlatilag alig korlátozta a zsidók számarányát a felsőoktatásban. De ennél is fontosabb, hogy –miközben óriási nyomás nehezedik Magyarországra a numerus clausus törvény miatt- ugyanilyen korlátozást vezetnek be és alkalmaznak számos más helyén a világnak!

Az Egyesült Államokban –ott mindig így intézték az ilyen „ügyeket”- 1918 és 1950 között szinte az összes magánegyetemen alkalmazták a numerus clausust. Olyan rendelkezéseket hoztak, amelyek alapján százalékos arányban határozták meg a hallgatók számát azok vallása és származása („faja”) alapján. Így a zsidók aránya a Harvardon 28%-ról 17%-ra, a Columbián 33%-ról 14%-ra zuhant! Ugyanígy korlátozták a zsidók arányát az orvosi és a fogorvosi képzésben, minek következtében a zsidók aránya a Cornell Egyetemen 40%-ról 3%-ra, míg a Bostoni Egyetemen 48%-ról 12%-ra zuhant! Lengyelországban 1937-ben vezettek be egy intézkedést, amely 10%-ban határozta meg a felvehető zsidók arányát. És ugyanilyen rendelkezéseket vezettek be akkoriban Kanadában, Oroszországban, Romániában és természetesen 1933-ban Németországban. Tehát a magyar numerus clausus „egyedülállósága” és „kivételessége” egész egyszerűen hazugság, s hatását tekintve nyomába sem ér például annak, ahogyan az Egyesült Államokban kiszorították a zsidókat a felsőoktatásból.

De ezeknél is lényegesen fontosabb, hogy a numerus clausus a második világháború után is folytatódott Magyarországon, csak átkeresztelték, és faji alapokról származási, osztály alapokra helyezték. Így a Rákosi- majd a Kádár-rendszerben mindvégig érvényben voltak olyan szabályozások, amelyek kizártak a felsőoktatásból és bizonyos pályákról olyan fiatalokat, akiknek nem volt „megfelelő” a származása, akik nem megfelelő osztályban születtek. A bélistázás, a felsőoktatásba jelentkező hallgatók vizsgálata azok osztályhelyzete alapján nem más, mint a numerus clausus folytatása. És azt se felejtsük el, hogy a Kádár-rendszer legvégéig érvényben volt az a szabály, amely bizonyos pályákról kirekesztette azokat a diákokat, akik egyházi középiskolában végeztek.

Mégsem emlegeti senki ezeket az intézkedéseket egy lapon a numerus clausus-szal, mert itt is érvényesül a kettős mérce: A zsidók ellen elkövetett bűnök kivételesek és megbocsáthatatlanok, a nem zsidók ellen elkövetett bűnöket (különösen, ha a bűnösök zsidók) értsük meg, felejtsük el, és ne emlegessük („zárjuk már le a múltat!”). (Folytatjuk)

Címkék: Publicisztika

Ezeket a cikkeket olvastad már?