Publicisztikák

Tovább

Útileírások

Tovább
2017.07.23.

A huszadik századi drámairodalom kiemelkedő alakja Gerhart Hauptmann.

„Olyan korszak, mely nem találja meg a maga hősét, beteges: lelke rosszul táplált, és mintegy <<krónikus dyspnoé>>-ben szenved. Alig találta meg azt az embert, aki mindazt kimondja, amire szükség van, hirtelen új sav árad szervezetébe, a dyspnoé eltűnik, a vérkeringés szabályozódik, és meggyógyul. A lángelmék minden korszakban azok a kisszámú emberek, akik beszélni tudnak. A többiek némák, vagy dadognak. Nélkülük semmit sem tudnánk az elmúlt korokról, csak idegen ékírásaink volnának, amelyek megzavarnának és kiábrándítanának bennünket. Kulcsra van szükség ehhez a titkosíráshoz. Gerhart Hauptmann a költőt egyszer olyan hárfához hasonlította, amelyet minden szellő megzendít. Ha megmaradunk ennél a hasonlatnál, azt mondhatnók, alapjában véve minden ember ilyen érzékeny húrú hangszer, de legtöbbnél az események lökése a húrokat csak megreszketteti, és csak a költőnél kerül sor csengésre, melyet mindenki meghallhat és megérthet.”

Gerhart Hauptmann

Egon Friedell szavai ezek, és bizony, Hauptmann, a naturalizmus következetes képviselője maga is olyan költő volt, akit megzendített minden szellő. A nácizmus szellője, vihara is.

A Nobel-díjas Hauptmann ezt írja 1933. július 20-án: „Az én korszakom 1870-el kezdődik és a Reichstag felgyújtásával fejeződik be.” Majd hazament, agnetendorfi házára kitűzte a horogkeresztes lobogót, és otthon maradt. Elfogadta a náci rendszer minden elismerését, és hagyta, hogy a nácik propagandacélokra használják nevét, drámáit, tehetségét. Nem emigrált, mert mint mondta, „gyáva vagyok”. Nyolcvanadik születésnapján a hivatalos náci Németország köszöntötte és ünnepelte, és ezt ő szerény félmosollyal tűrte és elfogadta.

Hauptmann személyiségéről Hendrik Höfgen juthatna eszünkbe, ha nem tudnánk, hogy Höfgenben a Mephisto rendezője, Szabó István önmagát alkotta meg. Így maradjunk annyiban, hogy Hauptmann egyszerűen Hauptmann, aki műveivel, tehetségével, tekintélyével, befolyásával és Nobel-díjával mindvégig legitimálta, és minden látható, hallható, olvasható ellenállás nélkül elfogadta Hitler rendszerét.

Hauptmann soha nem vonták felelősségre, drámáit a mai napig műsorra tűzik a világ színházai, emlékét a Hauptmann Társaság, múzeumok és emlékházak sora, szobrok, utcák és emléktáblák garmadája őrzi, 2012-ben Németországban Hauptmann emlékévet rendeztek. 1985-ben még egy krátert is elneveztek róla a Merkúron, 150. születésnapjára különleges bélyeget adtak ki tiszteletére.

Knut Hamsun szintén Nobel-díjas norvég író. Bejárta Amerikát, majd hazatérve megírta az Éhség című regényét, mely világhírnevet hozott számára. A Nobel-díjat 1920-ban kapta meg az Áldott anyaföld című regényéért.

Hamsun a második világháború alatt feltétlen németbarátságot tanúsított. Amikor a németek megszállták Norvégiát, Hamsun arra buzdított írásaiban, hogy a norvégok adják fel az ellenállást, és támogassák a német „missziót”. „A németek mindannyiunkért harcolnak és megtörik Anglia zsarnokságát fölöttünk és minden semleges hatalom felett” – írta. 1943-ban Nobel-díjának érméjét nagyrabecsülése és tisztelete jeléül elküldi Goebbelsnek, mert –mint írja- senki sem tett többet Európáért és az emberiségért. Mindvégig Quislinget támogatta. 1945 május 7-én így búcsúztatta Hitlert:

"Katona volt, az emberiség védelmezője, a népek jogairól szóló evangélium hirdetője, egyike a legnagyobb reformátoroknak. A történelmi végzet úgy akarta, hogy példátlanul kegyetlen korban kelljen tevékenykednie, és ez a kegyetlenség végül őt magát is leterítette. A nyugat-európai embernek így kell látnia Adolf Hitlert, és mi, hűséges követői halála napján meghajtjuk előtte fejünket."

Mindezekért a háború után hazaárulásért perbe fogták, de nem siettek az ítélettel, mert a norvégok abban bíztak, hogy a közel 90 éves író meghal, és így nem kell elítélniük. Végül a norvég Legfelsőbb Bíróság a háború után, figyelembe véve, hogy Hamsun többször közbenjárt halálraítéltek ügyében, és Hitlerrel is szenvedélyesen összeszólalkozott, a 87 éves írót két és fél éves házi őrizet és vizsgálat után 325000 korona pénzbírságra és teljes vagyonelkobzásra ítélte.

1988-ban Norvégiában létrehozták a Hamsun Társaságot. E társaság szerint ma az országban 11 településen van utca vagy tér elnevezve róla, 9 szobor, emlékmű vagy emléktábla őrzi emlékét. Osloban is van három szobra, egyik sem közterületen. A norvég nemzeti bank ezüst érmét bocsátott ki emlékére. A sarkkörön emlékközpontot avattak tiszteletére.

A norvég kormány 2009-ben emlékmúzeumot építettek Hamsun tiszteletére. A zsidók azonnal tiltakozásba kezdtek, az ügy még diplomáciai botrányt is kavart, Avigdor Lieberman izraeli külügyminiszter tiltakozott az író születésének évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek és a múzeum miatt. A norvég kormány a következőket válaszolta:

„Lehet ünnepelni az írót anélkül, hogy elfogadnánk politikai nézeteit, és meg is lehet különböztetni az írói munkásságot a politikai szerepvállalástól”. Ennek szellemében döntöttek a hivatalos megemlékezések megtartása mellett.

Nos, nekünk is ennyit kell megjegyeznünk és megszívlelnünk.

Mert nem csak az írók, de a történészek esetében is meg lehet különböztetni a munkásságot és a politikai szerepvállalást.

És ideje szakítani azzal, hogy mások írják a kánont és a múltat minekünk, és mások mondják meg, mit szabad gondolnunk és mit nem. (folytatjuk)

Címkék: Publicisztika
2017.07.22.

Céline, Hauptmann, Hamsun. Ők hárman következnek a sorban.

Louis-Férdinand Céline 1894-ben született Courbevoi-ban, Franciaországban. Orvos és író. Magyar vonatkozású érdekesség, hogy orvosi diplomamunkáját Semmelweis Ignác munkásságáról írta. Az első világháborúban súlyosan megsérült, kitüntették. 1934-ben adták ki az Utazás az éjszaka mélyére című regényét, ami egy csapásra világhírűvé tette. Megkapta  a Renaudot-díjat, és a Goncourt-díjra is őt várták, ám azt végül nem neki ítélték oda.

A harmincas évektől kezdve antiszemita pamfleteket írt és jelentetett meg, a német megszállás után antiszemita lapokban publikált tovább, együttműködött a Vichy-kormánnyal, mindezért kollaboránsnak számított. A háború után Németországbva (!) majd Dániába menekült, ott is tartóztatták le. Egyéves börtönbüntetésre ítélték, de amnesztiát kapott. 1951-ben visszatért Franciaországba, letelepedett Meadonban. Otthona a beatnemzedék egyfajta zarándok helye lett, felkereste többek között William S. Burroughs és Alain Ginsberg is.

Louis-Ferdinand Céline Ez a lap egy ellenőrzött változatarészletek megjelenítése/elrejtése

"A francia irodalomban Céline nagy név, egyike a legnagyobbaknak, könyvei a Gallimard híres sorozatában, a Pleiade-ben jelentek meg, de mégis, sokkal inkább a csodálat tárgya, semmint a tiszteleté, mert zsenialitásával mindig együtt jár megszégyenült egzisztenciája. Megbocsáthatatlan lenne meghajolni e nagyság előtt, mert ez azt jelentené, hogy egyezünk azzal az íróval, aki kísérteties gúnyiratokat irkált egy nép megsemmisítéséről. Megengedhetetlen az áldozatok iránti kegyeletből, de a tehetsége iránti csodálat megmarad, még ha a szerző alakját két részre szakítjuk is. – írta Mirko Kovac szerb író.

„(…)Céline után már nem lehet úgy írni, mint lehetett előtte. Az életmű és a szerző személye közötti elviselhetetlen ellentét leginkább úgy oldódik fel, hogy a figura mintegy zárójelbe kerül, majd szinte teljesen elfelejtődik; ezt látjuk például Aragon, Jean-Paul Sartre, Nathalie Sarraute, Alain Robbe-Grillet vagy időben még közelebb Jack Kerouck, John Updike, Philippe Sollers esetében. (…) A legpontosabban azonban Philip Roth fogalmazza meg a Céline-paradoxon feloldásának módozatait: <<Rendkívül nagy író. Még ha antiszemitizmusa Céline-t az embert, aljassá és elviselhetetlenné teszi is. Amikor olvasom, fel kell függesztenem zsidó tudatomat, de felfüggesztem, mert az antiszemitizmus nincs benne regényeinek szívében. Céline: a nagy felszabadító. A hangja engem szólít, ellenállhatatlanul.>>” – írta Szávai János egyik tanulmányában.

„2011-ben (Céline halálának 50. évfordulója) Franciaországban botrányt váltott ki, hogy a kulturális minisztérium által kiadni tervezett évkönyvben, melyben a nemzet büszkeségeinek tartott évfordulós szerzőktől válogatnak be műveket, Céline-t is meg akarták jelentetni. Serge Klarsfeld (A Franciaországból deportált zsidók fiainak és lányainak egyesülete képviselője) tiltakozására Frédéric Mitterand kulturális miniszter első vonakodása után az akkori államfő, Nicholas Sarközy visszavonatta a kiadványt. E döntés komoly vitákat váltott ki a francia értelmiség körében. Cikkek sorozata jelent meg, melyekből az a tendencia látszódik, hogy Céline írói nagyságát egyre inkább elismerik és Marcel Proust mellett a XX. századi francia irodalom másik meghatározó szerzőjének tartják. (…)  Szávai János az Élet és Irodalomban 2011-ben megjelent cikkében írja: „Céline közéleti szereplése visszataszító. (…) szimpatizált a nácizmussal, pamfletjeiben pedig eszelősen antiszemitának mutatkozott.”  A jelenségre szerinte kétféle válasz adható: 1: Az életművet és a szerzőt magát egészben tekintetni és mindenestül vagy elfogadni vagy visszautasítani, vagy 2: Külön tekinteni az írót, regényeit elfogadni, és a pamfletekről nem tudomást venni. Az írás végén a második választást tekinti lehetséges megoldásnak.

Henri Godard 1994-ben azt írja: „Céline örökre kizárta magát mindennemű hivatalos ünneplésből”. 2011-ben ő válogatta a már említett ünnepi kötete, amelyben Céline is szerepelt volna. Ekkor így fogalmazott: „A virulensen antiszemita Céline mindig gondosan távol tartotta magát a hivatalos kollaborációtól”. Marc Weitzman egy cikke címében a dilemmát így fogalmazta meg: „Ünnepelni Céline-t? Nem. Inkább tanulmányozni.”

Esterházy Péter egy könyvkritikára reagálva 2008-ban így írt: „Céline egyszerűen szólva, zseniális szerző, a XX. századi regényírás egyik legnagyobbja – ÉS: gyűlölködő, uszító stb. (…) Az antiszemita pecsét egyedül nem mondja el Céline bonyolult történetét. Ez a kellemetlen, európai helyzet van: egy nagyon nagy író, aki eltévedt.(…)”

Karafiáth Judit irodalomtudós tanulmányában arról ír, hogy a „jó” Céline és „rossz” Céline felosztás nem tartható, ugyanúgy, mint a teljes elutasítás sem. Pamfletjeit is elemző írásában leírja, hogy Céline ideológiájának gyökerei a századfordulós francia antiszemitizmusban keresendők, melyhez az orvosi pályán szerzett tapasztalati is hozzájárultak. A Népfront és Léon Blum hatalom kerülésével és a közeledő háború miatti fenyegetettség érzés növekedésével alakult ki Céline-ben a félelem szülte és paranoiás antiszemitizmus, melynek alapján születtek meg pamfletjei.

2008-ban kiadták Céline dániai börtönben írt naplóját, melyekből az derül ki - írja Karafiáth, - hogy Célin szerencsétlen, beteg, szenvedő fogoly, aki nem érti helyzetét. „Meg akartam akadályozni a háborút, ennyi az egész. Mindent kockáztattam, és mindent elvesztettem.” – írta az író. Phillipe Sollers szerinte Céline nem látta be, hogy a társadalom sokkal inkább nem bocsátja meg a rossz szavakat, mint a rossz cselekedeteket.

Céline írói nagysága vitathatatlan, de „pamfletírói tevékenysége örökre besározta nevét. Nem kell tehát kedvelnünk magának az írónak a személyét, hogy regényeit, másik, alkotói énjének termékeit becsülni és élvezni tudjuk.” zárja tanulmányát Karafiáth Judit.

Egy kis utcát lehet találni a Párizs melletti Camart kisvárosban, mely a Rue Céline nevet viseli.

Jól esne ennyi megértés Hóman és a többiek esetében is… (folytatjuk)

Címkék: Publicisztika
2017.07.21.

„Léthe képmása.
és a bágyadt,
De arany fényben
fürdő mezők,
Szürke sziklák
és alattunk
Egy tenger
Gránitnál keményebb,
békétlen, sosem-nyugvó;
 
Fennkölt formák
isteni mozdulatokkal,
Veszélyes látvány;
s egyikük így szólt:
„Ez Akteón."
Arany-lábvértű Akteón!
 
Szép réteken át,
E mező hideg arcán keresztül
Ősi nép hadai,
Békétlen, folyvást-mozgó
Hangtalan díszkiséret.”

A fenti költeményt Eörsi István fordította. És Ezra Pound írta. A zsidó Eörsi vagy nem tudta, kinek a művét fordítja éppen, vagy tudta, de fontosabbnak tartotta az életművet, a zsenialitást, mint Ezra Pound politikai szerepvállalását.

Ezra Pound kétségtelenül a 20. századi világirodalom egyik legnagyobb költője, egy zseni, továbbá nagylelkű mecénás – és egy fasiszta antiszemita. Az Egyesült Államokban született Pound először 1907-ben tett nagyobb utazást Európában, Franciaországot és Olaszországot is bejárta, majd Londonba költözött. Megismerkedett James Joyce-szal, T. S. Eliottal, Yeats-szel, ez idő alatt szerkesztette a Poetryt és a chicagói Little Rewiew című folyóiratokat. És írta a Canto-kat, a huszadik századi egyetemes líra csodáit. Megalapította az imagista, majd a vorticizmus nevű irodalmi irányzatokat.

Ezra Pound

Pound 1928-ban az olaszországi Rapalloban telepedett le, és itt élt 1944-ig. Itt alapította meg az Exile című lapot. Bár Hamingway óva intette, 1933-ban mégis találkozott Mussolinivel, és különösen annak gazdaságfilozófiája miatt a fasizmus lelkes és feltétlen híve lett. Miután kitört a háború, hazatért, hogy megakadályozza Amerika hadba lépését. Mivel ezt nem sikerült elérnie, visszatért Olaszországba, és a római rádióban Amerika-ellenes beszédeket tartott. 1944-ben hazaárulás miatt le is tartóztatták, hazaszállították, ám nem állították bíróság elé, meert azt állapították meg, hogy elmeháborodott. A St. Elisabeth elmegyógyintézetbe zárták, ahonnét Hamingway, Eliot és mások közbenjárására 1958-ban szabadon engedték.

Már 1949-ben megkapta a Bolingen-díjat, 1964-ben beválasztották az Amerikai Költők Akadémiájának tagjai közé. Miután kiszabadult, azonnal visszatért Olaszországba, ahol fasiszta karlendítéssel üdvözölte az újságírókat. Rapalloban és Velencében élt, itt is halt meg  1972. november 1-jén. A San Michele szigeten nyugszik, sírja zarándokhely.

Amikor Arthur Millert 1956-ban az Amerika-ellenes Bizottság elé állították, a következőket mondta (idézi Lengyel László az Írástudók felelőssége? című cikkében):„Valószínűleg egyike voltam azon kevés amerikaiaknak, akik valóban hallották Ezra Pound egy rádióadását a fasiszta Olaszországból. Azt hittem, amerikai adót hallgatok, amíg a hang arról nem kezdett beszélni, hogy miért szükséges a zsidókat megölni. Olyan higgadtan fejtegette ezt az elképesztő szörnyűséget, hogy először azt hittem, egy kétségbeesett komikus ócska és ízléstelen viccelődését hallom. De a férfi vidám, túláradó lelkesedése fokozatosan meggyőzött, és ekkor elszörnyedtem. Európa, magyarázta vígan, amely szoros rokoni kapcsolatban lévő népekből áll, egymagában könnyedén megoldhatja a problémáit; tisztán a zsidók műve, hogy ez a háború bekövetkezett, ugyanis a zsidók megesküdtek, hogy bosszút állnak a keresztényeken, és közben tervüket megvalósítva átveszik az uralmat az egész világon. Az egyetlen megoldást – Istennek hála – Hitler megmutatta, õ bölcsen felismerte, hogy egyszer s mindenkorra meg kell semmisítenie ezt az alattomos nációt.”

1972-ben a Hamilton College felterjesztette Pound-ot az American Academy of Arts and Sciences Emerson-Thoreau Medál díjára, de ezt még –Pound fasiszta múltja miatt- leszavazták. Carrol F. Terrel professzor viszont 1979-ben megalapította az Ezra Pound Társaságot, amely társaság a mai napig évente a legjoibb könyv illetve a legjobb tudományos cikk díját adományozza azoknak az irodalmároknak, akik Ezra Pound költészetével foglalkoznak.

2004. augusztusában Ezra Poundnak odaítélték az English Heritage emlékplakettjét. A Liotera így számolt be a jeles eseményről:

 „( … )A Guardian beszámol arról, hogy az ünnepségen, amelyet az amerikai költő egykori londoni otthonában tartottak - ahol 1909-14 között számos költő, köztük Yeats, Robert Frost, D. H. Lawrence és Rabindranath Tagore is megfordult -, az egyik felszólaló "már rég esedékesnek” nevezte az elismerést. T. S. Eliot "a 20. századi költészeti forradalom legjelentősebb alakjának” tartotta Poundot. (…) Mary De Rachewiltz, a költő 78 éves lánya azt nyilatkozta: apja mindig abban hitt, hogy az igazságosság mindenkit megillet. Emily Cole az English Heritage-től elmondta, hogy sok vita előzte meg az elismerést, ám azt senki sem vitathatja, hogy Pound óriási szerepet játszott az angol nyelvű költészet alakításában.”

Olaszországban több városban is utca őrzi Pound emlékét, így Rómában, Lecce-ben és Tiroloban is van Ezra Pound utca. Tiroloban van a Brunnenburg vár, Pound itt élt, most itt egy Ezra Pound gyűjtemény látogatható. Londonban emléktábla áll a házon, ahol élt. Az ausztráliai Perthben egy étterem őrzi a költő nevét.

És Pound csak az egyik példa arra, hogy megoldható a nagyság, a tehetség, az életmű és a politikai szerepvállalás szétválasztása! S hogy létezik nagyság az antiszemitizmus és fasizmus és nácizmus vádja mellett is… (folytatjuk)

Címkék: Publicisztika
2017.07.21.

Az előző részben láthattuk, hogy a hivatalos kánon szerint az egy rendbeli gyilkossággal vádolt Zentai Károlyt mindenképpen meg kell büntetni, mert egy zsidót ölt meg a vád szerint a vészkorszak idején, ám a tömeggyilkos Solomon Morelt Izrael nem adta ki, és Rózsahegyi Péter szerint Morel és Zentai nem is tehető egy lapra, mert Morel bűne „érthető” azok után, ami vele történt a világháború alatt.

A tűrhetetlen kettős mérce kevésbé „hangos”, ám ugyanilyen plasztikus példája a numerus clausus megítélése.

A numerus clausus (zárt szám) elnevezésű törvényt 1920-ban hozták meg. A törvény okairól Varannai Zoltán ezt írta a Rubicon 1997/1. számában:

„(…)A törvényt 1920-ban hozták, de már 1928-ban módosították: emelték a ”zárt számokat”. Vajon miért volt szükség erre a diszkriminációra, s ha már szükség volt, miért kellett enyhíteni? A válaszok a Horthy-rendszer nemzetközi meghatározottságának és a zsidósághoz való ambivalens viszonyának a megértéséhez visznek közelebb. A 20. század elején Európa-szerte jelentősen megnőtt az egyetemekről kikerülő diplomások száma, s ez sok országban gondot okozott, mivel a magasabb képzettséget igénylő állások mennyisége nem változott ezzel arányosan. A problémát a felsőoktatási intézmények felvételi keretszámainak korlátozásával próbálták orvosolni. E tendencia Magyarországon már az első világháború előtt mutatkozott, a helyzet azonban csak 1918 után vált igazán válságossá. Az elcsatolt területek közalkalmazottai és a magyar származású értelmiség jelentős része az anyaországba áramlott, amelynek felvevőképessége ezen a téren az államterület csökkenésével és a gazdaság összeomlásával minimálisra szűkült. A menekülteken kívül a frontról visszaérkezett, politikailag jelentős mértékben radikalizálódott diákok is megjelentek az egyetemeken. A kiéleződő konkurenciahelyzetben a keresztény-nemzeti középosztályhoz tartozó diákok – tanáraik és a közhangulat hathatós támogatásával – zsidó származású társaik ellen fordultak.”

Ez a szöveg viszonylag korrekt –a cikk többi része már nem az-, és híven tükrözi a valóságot. Mindenesetre a numerus clausust a mai napig úgy kell emlegetni, mint a holocaust bevezetőjét, a zsidóság elleni törvények első és szintén kivételes, egyedülálló példáját.

Akkor lássuk a tényeket. A numerus clausus egyetlen szóval sem említi a zsidóságot, kizárólag magyarországi nemzetiségekről beszél. Továbbá azt se feledjük el, hogy Bethlen –egyre fokozódó nemzetközi nyomásra- 1928-ban eltörli a törvény zsidóságra vonatkozó részét.

„…másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctizedrészét.” (1920. évi XXV.tc)

Ez volt a „világbotrány”, emiatt vagyunk a zsidóüldözések első számú bűnösei mind a mai napig.

1920-ban a zsidók számaránya Magyarországon 5.8%. Az egyetemeken számarányuk a következőképpen alakul 1920 és 1935 között, ha csak az átlagokat tekintjük:

1920: 10,4% ; 1921: 11,6% ; 1922: 11,2% ; 1923: 10,4% ; 1924: 9,5% ; 1925: 8,9% ; 1926: 8,2% ; 1927: 8,0% 1928: 8,4% ; 1929: 9,0% ; 1930: 10,0% ; 1931: 11,9% 1932: 12,0% ;  ; 1933: 11,1% ; 1934: 9,7% ; 1935:8,1%

Ezekhez az átlagokhoz persze tegyük hozzá, hogy az orvosi és jogi karokon a zsidó diákok számaránya meghaladta a 30%-ot! És ez nem a zsidók rendkívüli képességeinek tudható be, hanem annak, hogy anyagilag képesek voltak gyerekeik taníttatására, ráadásul anyagi képességükön kívül a szándék is megvolt bennük erre. Mindenesetre ha a 15 év átlagát tekintjük, a numerus clausus gyakorlatilag alig korlátozta a zsidók számarányát a felsőoktatásban. De ennél is fontosabb, hogy –miközben óriási nyomás nehezedik Magyarországra a numerus clausus törvény miatt- ugyanilyen korlátozást vezetnek be és alkalmaznak számos más helyén a világnak!

Az Egyesült Államokban –ott mindig így intézték az ilyen „ügyeket”- 1918 és 1950 között szinte az összes magánegyetemen alkalmazták a numerus clausust. Olyan rendelkezéseket hoztak, amelyek alapján százalékos arányban határozták meg a hallgatók számát azok vallása és származása („faja”) alapján. Így a zsidók aránya a Harvardon 28%-ról 17%-ra, a Columbián 33%-ról 14%-ra zuhant! Ugyanígy korlátozták a zsidók arányát az orvosi és a fogorvosi képzésben, minek következtében a zsidók aránya a Cornell Egyetemen 40%-ról 3%-ra, míg a Bostoni Egyetemen 48%-ról 12%-ra zuhant! Lengyelországban 1937-ben vezettek be egy intézkedést, amely 10%-ban határozta meg a felvehető zsidók arányát. És ugyanilyen rendelkezéseket vezettek be akkoriban Kanadában, Oroszországban, Romániában és természetesen 1933-ban Németországban. Tehát a magyar numerus clausus „egyedülállósága” és „kivételessége” egész egyszerűen hazugság, s hatását tekintve nyomába sem ér például annak, ahogyan az Egyesült Államokban kiszorították a zsidókat a felsőoktatásból.

De ezeknél is lényegesen fontosabb, hogy a numerus clausus a második világháború után is folytatódott Magyarországon, csak átkeresztelték, és faji alapokról származási, osztály alapokra helyezték. Így a Rákosi- majd a Kádár-rendszerben mindvégig érvényben voltak olyan szabályozások, amelyek kizártak a felsőoktatásból és bizonyos pályákról olyan fiatalokat, akiknek nem volt „megfelelő” a származása, akik nem megfelelő osztályban születtek. A bélistázás, a felsőoktatásba jelentkező hallgatók vizsgálata azok osztályhelyzete alapján nem más, mint a numerus clausus folytatása. És azt se felejtsük el, hogy a Kádár-rendszer legvégéig érvényben volt az a szabály, amely bizonyos pályákról kirekesztette azokat a diákokat, akik egyházi középiskolában végeztek.

Mégsem emlegeti senki ezeket az intézkedéseket egy lapon a numerus clausus-szal, mert itt is érvényesül a kettős mérce: A zsidók ellen elkövetett bűnök kivételesek és megbocsáthatatlanok, a nem zsidók ellen elkövetett bűnöket (különösen, ha a bűnösök zsidók) értsük meg, felejtsük el, és ne emlegessük („zárjuk már le a múltat!”). (Folytatjuk)

Címkék: Publicisztika
2017.07.20.

Olykor az az érzése támad az embernek, hogy az emlékezetpolitikában és a bűnök megítélésében is jelentősége van annak, hogy valaki zsidó vagy sem. Magyarán, faji alapon ítélődnek és ítéltetnek meg bűnök, erények, mintha ez számítana. Mintha EZ számítana. Méghozzá oly’ módon, hogy a zsidó származás egyfajta menlevél az elkövetett bűnökre, míg a zsidósággal szemben elkövetett bűn súlyosbító körülménynek számít.

Ez mindjárt felveti az örök kérdést is: Összemérhető, összehasonlítható-e a nácizmus és a kommuniszmus iszonyata, összemérhetők-e a huszadik század két szörnyideológiájának bűnei.

Mainstream európai értelmiségi körökben már a puszta felvetés is ősbűnnek, eltévelyedésnek számít, és a kánonból való azonnali kitaszítás ódiumát vonja maga után.

Tzvetzan Todorov, Franciaországban élő filozófus már érzékelte ezt a problémát, és a következő tételt állította fel:

A kommunizmusnak és a nácizmusnak is vannak áldozatai és bűnösei, s ez a négy csoport (illetve az idő múlásával egyre inkább leszármazottaik, akiket determinál a történelmi és családi örökség) a következőképpen viszonyul a kérdéshez:

A nácizmus áldozatai (döntő többségükben zsidók) tiltakoznak az ellen, hogy a náci bűnöket összehasonlítsák a kommunista bűnökkel, mert ez az összehasonlítás csökkenti saját mártíromságukat, megkérdőjelezi szenvedéstörténetük egyediségét és kivételességét.

A nácizmus bűnösei helyeslik az összehasonlítást, hiszen ez némi felmentésül szolgál az ő számukra, elveszi bűnük kivételességét, egyediségét, melyet éppen az áldozatok hangoztatnak és hangsúlyoznak szenvedélyesen.

A kommunizmus áldozatai szintén helyeslik az összehasonlítást, hiszen ez vádként szolgál számukra, és saját szenvedéstörténetüket, mártíriumukat emeli.

A kommunizmus bűnösei pedig ellenzik az összehasonlítást, hiszen ez vádként hull vissza rájuk, és bűneiket felemeli az egyedi és kivételes bűnök szintjére.

S lám, így kerülnek egy platformra a nácizmus áldozatai a kommunizmus bűnöseivel, valamint a nácizmus bűnösei a kommunizmus áldozataival.

Egy palatformra kerülnek, akkor is, ha amúgy semmi közük egymáshoz, bár a képet erőteljesen befolyásolja az a tény, hogy a nácizmus áldozatainak és a kommunizmus bűnöseinek van egy nagy közös halmaza: ez pedig a zsidóság. S talán éppen ebből következik a kiindulópontban megfogalmazott állítás, nevezetesen, hogy az emlékezetpolitikában és a bűnök megítélésének kérdésében jelentősége van a származásnak, és a származás, a zsidó származás felmentésként szolgál, miközben a zsidók ellen elkövetett bűn súlyosbító körülmény.

Nézzünk egy példát.

Solomon Morel lengyel zsidó volt, aki túlélte a náci megszállást. Családját elpusztították különféle haláltáborokban. A háború után Morelt kinevezték egy németek és lengyelek számára készült haláltábor parancsnokává. Amikor a foglyok újabb csoportja megérkezett a lágerbe, Morel a következő szavakkal őket: "Engem Morelnek hívnak, és zsidó vagyok. A mai naptól kezdődően megfizettek azért, amit a családommal csináltatok". És még hozzátette: „Ami a németeknek öt év alatt nem sikerült Auschwitzban, azt én öt hónap alatt véghezvittem Schwientochlowitzban.”

S szavai nem puszta fenyegetések voltak! Morel nekilátott. Minden idők egyik legkegyetlenebb, legszadistább lágerparancsnoka volt, aki kéjjel, saját kezűleg kínozta és ölte a foglyait. John Sack Szemet szemért: Elhallgatott történetek a zsidók által a németek ellen 1945-ben elkövetett bosszúhadjáratról című kötetében (melynek megjelenését minden lehetséges eszközzel megpróbálták megakadályozni amerikai zsidók) a következőket olvashatjuk Morelről és a táborról, túlélők visszaemlékezései alapján:

"Az őrök kisméretű kutyaházakba kényszerítettek a nőket és a gyerekeket, és megparancsolták nekik, hogy ugassanak, és aki nem ugatott elég hangosan, vagy engedély nélkül abbahagyta, azt ott helyben eszméletlenre verték, vagy agyonverték (...) Megparancsolták az embereknek, hogy a földön hason fekvő társaiknak a gerincére ugorjanak (...) Az egymás elleni bokszmeccseken addig kellett két németnek egymás véres orrát vernie, amíg az őrök megunták, és az is előfordult, hogy a sok ütéstől az egyik fogolynak kiesett az üvegszeme (...) . Rendszeresen a többi női fogoly szeme láttára tucatjával erőszakolták meg a német nőket, a zsidó őrök előtte hosszú sorban állva vártak a sorukra (...) Egy 14 éves fiú szőke haját benzinnel leöntötték és meggyújtották, a fiú életben maradt, de megőrült a fájdalomtól, és utána egy zárt intézetben élte le egész életét (...). Az őrök arra idomították a kutyákat, hogy a kikötözött öregembereknek és kisfiúknak rohanva széttépjék a nemi szervüket."

Solomon Morel

Mindezen szörnyűségek egyik elkövetője Morel volt, akit 1989-ben egy lengyel újságírónő felkutatott Katowicében, és feljelentette. Morel kisvártatva Izraelbe menekült. A lengyelek is és a németek is többször kérték kiadatását Izraeltől, de a zsidó állam ezt következetesen és mindvégig megtagadta. Morel végül 2007-ben halt meg Tel Avivban, és soha nem kellett szembe néznie az igazságszolgáltatással. És erre még ideológiát is sikerült gyártani! 2005-ben a Népszavában Rózsahegyi Péter írt hosszú cikket róla, ebben a következőket olvashatjuk:

„Lehet-e egyenlőség jelet tenni Charles Zentai (Zentai Károly) és Solomon Morel közé? Vajon Izrael valóban kettős mércével mér-e azokkal kapcsolatban, akiket emberiség ellen elkövetett bűnökkel vádolnak? Az Ausztráliában élő Zentai Károly ellen nyomozás folyik - itthon és külföldön egyaránt - háborús bűnök elkövetésének alapos gyanúja miatt, csakúgy, mint Solomon Morel ügyében, akit kínzással és emberiség ellen elkövetett bűnökkel vádolnak. Zentai esetében a Jeruzsálemi Wiesenthal Központ által útjára indított Utolsó esély akció keretében kezdődött az adatgyűjtés. Morellel kapcsolatban a lengyel hatóságok rendeltek el nyomozást, egész pontosan az a különleges ügyészség, amely a II. világháború és a kommunista rezsim ideje alatt a lengyel nép ellen elkövetett háborús és emberiség ellenes bűntetteket vizsgálja. Lengyelország az elmúlt években többször is kérte Izraeltől Solomon Morel kiadatását, mindhiába. Morelt ugyanis bíróság elé akarják állítani szülőföldjén, akárcsak Zentait, hogy feleljen elkövetett bűneiért. Zentai és Morel esetében nagyjából eddig vonható párhuzam. Az Ausztráliában élő magyar származású férfit ugyanis azzal vádolják, hogy 1944-ben - a nyilas uralom alatt - részt vett egy 18 éves zsidó fiú, Balázs Péter meggyilkolásában. Morelt, aki viszont lengyel származású zsidó és az izraeli Tel-Avivban él, azzal gyanúsítják, hogy 1945-ben, a háború után a lengyel biztonsági szolgálat magas rangú tisztjeként egy tábort vezetett. A táborban úgynevezett "nácitalanítási program" folyt, melynek következtében több mint kétezer ember halt meg. Morelt közvetlenül csaknem ezerhatszáz fogoly haláláért teszik felelőssé a hatóságok. Ám Solomon Morel cselekedetei némiképp magyarázhatóak - ha meg nem is bocsáthatóak, és el nem is fogadhatóak - mindazzal, ami vele történt a II. világháborúban.”

Címkék: Publicisztika
2017.07.19.

Az előző részben hosszan idéztem Sebes Gábor Emlékezet és cinizmus című írásából a Nagy Imrére vonatkozó részt. De tisztánlátásunkat nagyban növeli, ha a szerző tanulmányának többi részét is elolvassuk:

„A minap a német megszállás Szabadság téri emlékműve előtt vezetett az utam. Mélyen megdöbbentett az emlékmű előtt összehordott kavicsok, bőröndök, fényképek és az Orbán-kormányt gyalázó szövegek bazári látványa. Sokan azt hiszik, hogy „a zsidók” tiltakoznak az emlékmű ellen. De éppen ellenkezőleg: a zsidók csak egy cinikus játszma részei. Mint minden zsidónak, nekem is haltak meg rokonaim a Holokausztban, de hogy a halálukat több mint 70 évvel később a demokratikusan megválasztott kormány elleni harcban használják ütőkártyának, azt blaszfémiának tartom.

1947-ben a magyar neológ zsidóság rabbijai március 19-ét, a német bevonulás napját „örök időkre” böjttel egybekötött gyásznappá nyilvánították. Ők csak tudták, miért nem Horthy születésnapját vagy a deportálások megkezdésének napját választották. Az emlékművön a héber szöveg szándéka szerint illően emlékeztet arra, hogy a német megszállás a magyar zsidóság számára is szörnyű következményekkel járt.

Miután az Orbán-kormány határozott az emlékmű megépítéséről, a kirekesztés elleni harc dzsihadistái komoly nyomás alá helyezték a MAZSIHISZ-t, mintegy kollaborációval vádolva, ha nem áll melléjük a teljesen elégő áldozatok újrahasznosításában. Mint mondják, az emlékmű mentegetni igyekszik a magyar szerepvállalást a Holokausztban, mert a német sas az ártatlanságot szimbolizáló Gábriel arkangyalra csap le. Magyarország német megszállása következtében az ország hadszíntérré vált, az egyik leghosszabb ostrom a II. világháborúban Budapesté volt. A harcoknak és a bombázásoknak több tízezer civil áldozata volt. Ők sem voltak ártatlanok? Hogyan kellett volna a német megszállást ábrázolni: a német sas lecsap a zsidókat sanyargató Molochra? Az nem lett volna történelemhamisítás? A magyar zsidóság hivatalos képviselői – nem először – ellökték a kormány kinyújtott kezét, és inkább a baloldalt támogató politikai akciózásba kezdtek, semhogy közösen gyászoljanak.

Amennyi rosszindulattal az emlékmű mondanivalóját és esztétikai kvalitásait balról támadták, annyival a világ összes emlékművéről le lehet szedni a keresztvizet. Hol derül ki a berlini vagy a budapesti, a Duna-parti cipős holokauszt-emlékműből, hogy ki és miért volt felelős, ki a tettes és ki az áldozat? Vagy, az 56-osok terén az ’56-os emlékmű (a „vaskefe”) miért úgy néz ki, mintha győzött volna a forradalom? Miféle történelemhamisítás ez?! Hol az áruló Kádár, hol vannak a szovjet megszállók, hol a pesti srácok? A rozsdás vasakba rejtve?

Az Orbán-kormányt sokszor megvádolták azzal, hogy restaurálni vagy rehabilitálni igyekszik a Horthy-korszakot, „nem néz szembe a magyar felelősséggel”. A „szembenézés” tárgyában külön kiemelik, hogy a teljes magyar közigazgatás részt vett a zsidók deportálásában, és a lakosság jó része legalábbis passzív, de inkább aktív haszonélvezője volt jogfosztásuknak és kirablásuknak. A restaurálási- rehabilitálási vádaskodásra az emlékművön kívül jó alkalom volt például a Kossuth tér átépítése, a Hóman elleni népbírósági ítélet hatályon kívül helyezése vagy a szoborállítási kísérlet, Horthy-szobrok felállítása magánterületen és egyáltalán bármi, ami ha erőltetetten is, de felhasználható. Azt azonban soha nem mondják meg, hogy Orbán konkrétan mit is állítana vissza a Horthy-korszakból: a birtokviszonyokat? A közigazgatást? A kultúrpolitikát? A külpolitikát? Ugyanis akkor azonnal kiderülne, milyen abszurd ez a vád. (…)

A múlttal szembenézni, felelősséget vállalni, bocsánatot kérni mindig csak a polgári kormányok tagjainak kell, olyan eseményekért, amelyek sok évvel születésük előtt történtek. A baloldali kormányok tagjaival szemben nincs ilyen követelmény, még azokkal a tettekkel kapcsolatban sem, amit saját maguk követtek el. Azt is itt kell megemlíteni, hogy zsidó munkaszolgálatosok mintegy 40 százaléka a szovjet hadifogolytáborokban halt meg. Ezt hozzá szokták csapni a Holokauszthoz, ez nem a kommunisták bűne, ezért senki vagy a németek felelősek.

Ha csak azokkal az áldozatokkal érzünk együtt, akikkel a fennen hangoztatott együttérzés jelen idejű politikai haszonnal jár, az képmutatás. Ezért írtam, hogy a baloldalnak az emlékezetpolitika csak cinikus, a kettős mércén és az áldozatok iránti teljes közömbösségen alapuló eszköz a kormány elleni harchoz.

Idén lesz a forradalom 60. évfordulója. Ideje rendet tenni.”

Sebes írásával az a legnagyobb baj, hogy igaz, s talán ennél is nagyobb baj, hogy tényeken alapul, tényeket sorol. Ez az egyetlen oka, hogy a másik oldal nem is szállt vele vitába, ugyanis ha a másik oldal igazsággal és tényekkel kerül szembe, akkor többnyire hallgatni szokott.

Ezért helyes, ha mielőtt tovább haladnánk cikksorozatunk tárgyában, megismételjük Sebes állításait pontokba szedve:

1.: Az elpusztított zsidókat felhasználni a kormány elleni harchoz: blaszfémia.

2.: A vészkorszakot túlélő magyar zsidók a német megszállás napját tették örök gyásznappá 1947-ben, vagyis a túlélők maguk úgy gondolták és érezték, hogy a német megszállás volt a magyarországi zsidóság sorsában a tragikus fordulópont. Erről (is) szól a megszállási emlékmű, ami ellen a „dzsihadista” zsidók és csatol részeik oly’ hevesen tiltakoznak.

3.: A magyar zsidóság hivatalos képviselői –mint mindig- most is ellökték a polgári kormány kinyújtott kezét, és a közös gyász és emlékezet helyett a politikai konfrontációt választották, politikai okokból.

4.: A múlt bűneiért mindig csak a jobboldalnak kell bocsánatot kérnie.

Nos, ideje, hogy mindez ne így legyen. Akár a magyar zsidóság hivatalos képviselőinek részvételével, akár nélkülük, de ezt meg kell változtatni. És meg is fogjuk változtatni. (Folytatjuk)

Címkék: Publicisztika
2017.07.19.

Létezhet felelős gondolkodás és megoldás is. Például az, ha Hóman és Lukács érdemeit egyaránt elismerjük, ezzel együtt pedig nem hallgatjuk el egyikük bűneit sem. Leginkább az okulásunk okán. S akkor szobraik felett ott lebeghetne az örök figyelmeztetés: Erényeiket elismerjük és tiszteljük, bűneiket megvetjük és örökre elvetjük.

De valami akadályozza ezt a természetesnek és egyszerűnek tűnő megoldást, ezt a lehetőséget. Kár lenne, ha örökre így maradna. Több okból is.

Először azért, mert egy esetben már sikerült konszenzusra jutni egy történelmi személyiség megítélésében. Nagy Imre ez a személyiség.

Nagy Imre

Amikor készültem erre a cikksorozatra, tudtam, hogy őróla muszáj lesz írnom. De Sebes Gábor megelőzött, és olyan tökéletesen írta meg mindazt, amit ebben a tárgykörben meg kellett írni, hogy nem marad más hátra, mint az ő gondolatait megismételni ezeken a hasábokon is:

„(…) Ha valaki azt hiszi, hogy a baloldalt nem a kormány lejáratásának szándéka vezeti, hanem valamiféle elmaradt „emlékezetmunka” elvégzése, a történelmi személyiségek és események árnyalt és a valóságnak megfelelő értékelése, az nagyon el fog szomorodni, mire írásom végére jut. Be fogom ugyanis bizonyítani, hogy a baloldali emlékezetpolitika nem áll a jobboldalé fölött, hanem cinikus, a kettős mércén és az áldozatok iránti teljes közömbösségen alapuló, kizárólag politikai eszköz.

Budafok-Téténynek, ahol önkormányzati képviselő vagyok, jelentős német nemzetiségű (sváb) lakossága volt, hiszen ők alapították Budafokot, és Nagytétényben is sokan laktak. Kitelepítésük évfordulója kapcsán bukkantam arra, hogy Nagy Imre, mint a kommunisták által delegált belügyminiszter nyújtotta be 1945. december 22-én a kormány elé a jogfosztó rendelettervezetet, majd ő adta ki a végrehajtási utasítást is. Nagy a német nemzetiségűek kitelepítését „magyar nemzeti kötelezettségnek” nevezte. Mintegy 180.000 embert fosztottak ki, majd deportáltak Magyarországról, szörnyű körülmények között. Nagy Imre egyébként mind az 500 ezret ki szerette volna telepíteni.

Érdekelni kezdett Nagy Imre életútja. Nagy nem egyik pillanatról a másikra vált ennyire kegyetlenné, hiszen 1944-ben olyan ország állampolgáraként és ügynökeként jött Magyarországra, ahol már jóval a nácik előtt kitalálták az „ellenség” kifosztását, koncentrációs munkatáborokba gyűjtését, majd megölését.

Nagy Imre 1918-20 között vörösgárdista, csekista, részt vett az orosz polgárháborúban. 1921-22-ben a szovjet belügyi népbiztosság, az NKVD kötelékében, majd a Vörös Hadsereg hírszerző csoportfőnökségén szolgált. Rövid magyarországi tartózkodás után, 1930-ban a Szovjetunióba emigrált, azonnal, önként jelentkezett az NKVD-nél besúgónak. Legalább 203 embert jelentett fel, közülük 12-őt kivégeztek. 1936-ban felvette a szovjet állampolgárságot, amitől soha nem vált meg. Nagy Imre 1938. június 30-i keltezésű, saját kezűleg írt önéletrajzában büszkén írja: “Hosszú ideje odaadóan és tisztességesen együttműködök az NKVD-vel a népellenség minden fajtájának megsemmisítéséért vívott harcban.”

Nagy 1950. júniustól 1952. júliusig az MDP KV Adminisztratív Osztályát vezette. Mivel ez felügyelte a fegyveres szervezetekben a „pártmunkát”, a szovjetek feltétlen bizalma és támogatása kellett ehhez a poszthoz. 1950-ben, a legsötétebb időszakban begyűjtési miniszter (1951-ben az addig legszigorúbb rendeletet is ő nyújtotta be!). Hogyan tett eleget feladatának? A történészek szerint 1948-1956 között a „közellátás veszélyeztetéséért” 193 826 főt ítéltek el a bíróságok, 1951-53 között egyedül több mint 120 ezret. Egyes adatok szerint legalább száz eljárás halálos ítélettel zárult. 1950-53 között több mint 600.000 termelő hagyta el a mezőgazdaságot, közülük 220.000 1952-ben hagyott fel a termeléssel.

1953-ban miniszterelnök-helyettesként Nagy szólította fel az országgyűlést Sztálin emlékének a törvénybe iktatására: “Lélekben mi is ott állunk az emberiség nagy halottjának ravatala mellett, hogy a fájdalmas csapás nehéz óráiban legbensőbb részvétünkkel osztozzunk a nagy szovjet nép mélységes bánatában.” 1953-ban a szovjetek csináltak belőle miniszterelnököt. 1956. október 24-én – már kormányfőként – statáriumot hirdetett, és fegyverletételre szólította fel a forradalmárokat. A következő napokban csak sodródott, tanácsadói és az őt felkereső küldöttségek pillanatnyi hatására hozta meg döntéseit, amelyeknek a forradalom menetére semmiféle hatása nem volt. November 4-i búcsúja a legszörnyűbb: “Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van”, jelentette be a rádióban, majd azonnal a jugoszláv követségre menekült. A pesti srácok, akik hittek neki, meg harcoltak és meghaltak értelmetlenül.

Snagovi fogságában még azon aggódott, a kádári MSZMP vajon fenntartja-e párttagságát. „Én magam a párttól elszakított kommunistának tartom. Nem tudom, minek tartanak mások, minek tart a párt. Nem ismerem, hogyan látja a helyzetemet az MSZMP Központi Bizottsága, nem tudom, mi a véleménye, lehetünk-e tagjai ennek a pártnak, vagy se” – áll a lehallgatási jegyzőkönyvben.

És most térjünk vissza az emlékezetpolitikához. Nagy Imre a forradalom mártír miniszterelnökeként van számon tartva. Az országban legalább 15 utca, tér van róla elnevezve. Budapest központi terén szobra áll, ahová Gyurcsány Ferenc jár dörgölőzni. „Vajon te, Imre, mit tennél a helyemben?” – kérdezte a besúgó, deportáló, padláslesöprő sztálinista szobrától. Na hiszen!

Gyurcsánynak és az akkor a vezetése alatt álló MSZP-nek vajon szembe kellett-e néznie azzal a váddal, hogy a sztálinizmust-rákosizmust akarják restaurálni? Számon kérték rajta a magyar felelősséget a németek kitelepítésében? Felrótták neki, hogy a magyar közigazgatás hathatós részvétele nélkül nem lehetett volna 180.000 embert deportálni? Hogy Nagy magas posztokat töltött be a Rákosi-diktatúra alatt? Hogy Nagy Imre gaztetteit nem ellensúlyozza, hogy a saját elvtársai kivégezték? A válasz: nem. Nem hogy az nem merült fel, hogy Nagy Imre érdemtelenül, tudományos teljesítmény nélkül megszerzett akadémiai tagságát ideje lenne törölni, hanem egyenesen az MTA tartja fenn az Orsó utcai (zsidóktól elrabolt) Nagy Imre-emlékházat. Vessük mindezt össze a Hóman-szobor körüli vitákkal. (Hóman egyébként személyesen mentett zsidókat a vészkorszak alatt, szemben Naggyal, aki hóhérkézre adta jó néhányukat.)” (Sebes Gábor: Emlékezet és cinizmus) (Folytatjuk)

Címkék: Publicisztika
2017.07.16.

A DK az alábbi közleménnyel örvendeztette meg csekély szavazóbázisát:

„A Demokratikus Koalíció közleménye

Budapest, 2017. július 16., vasárnap (OS) - DK: Bayer beismerte, a Fidesz ki akarja léptetni az országot az Unióból

A Fidesz ismét lelepleződött. Orbán haverja, az 5-ös számú fideszes párttagkönyv birtokosa túl azon, hogy egy tévéműsorban minősíthetetlen hangnemben gyalázta Ferenc pápát, egy hírértékű mondatot is öklendezett. 

"Ott kell hagyni az Uniót, ezt az egész ótvaros disznóólat, ott kell hagyni a francba, le kell zárni a határainkat, azok meg ottan rohadjanak meg!" - fröcsögte Orbán cimborája.

Ebből a cizellált mondatból azért kiderült, hogy a Fidesz ki akarja léptetni az országot az Európai Unióból, ki akar lépni a szabad, vízum nélküli utazást biztosító schengeni övezetből, és hogy kerítést akarnak húzni az ország köré.

Bayer ezt a mondatot is nyilván egyeztette a főnökével, Orbán Viktorral, így a Fidesz hivatalos álláspontját ismertette a magyarokkal.

A Demokratikus Koalíció szerint a 2018-as választás tétje: Orbán vagy Európa? A DK mindent elkövet majd, hogy Magyarország ne egy leszakadó, bezárkózó, hanem egy szabad, demokratikus, szolidáris ország legyen a választás után is. Ehhez Orbánnak mennie kell!

Niedermüller Péter alelnök, európai parlamenti képviselő DK 

Kiadó: Demokratikus Koalíció”

Akkor röviden: 

Nem egyeztettem Orbán Viktorral a mondandómat. Soha nem egyeztetem vele a mondandómat. A DK – mint általában mindenki – magából indul ki. Vagyis e közlemény ezen része szemenszedett hazugság. 

Fenntartom, amit az ominózus adásban mondtam: Eljöhet az az idő, amikor nem lesz más választásunk, mint kilépni az Unióból. Például akkor, ha az Unió, bármi áron és akár erőszakkal, fenyegetőzéssel ránk akarja kényszeríteni a migránsok befogadását. Igen, ez lehet a választóvonal a bennmaradás és a kilépés között. Amúgy ezzel semmi mást nem mondtam, mint a lengyelek többsége, miképpen kiderült egy közvélemény kutatásból. Ez a véleményem, a saját véleményem, nem a Fideszé, és nincsen senkivel egyeztetve.

Lehet véleményem? Köszi!

S végül egy apróság: az a szabad utazás, amiről beszélsz, már nem létezik, tudod Niedermüller, te barom! Nem létezik, mert a brüsszeli idióták, a hozzád hasonló gazemberek miatt az Unió belső határain állítják vissza az ellenőrzéseket, így aztán időről-időre órákat lehet ácsorogni például a magyar-osztrák határon. Többet, mint a Kádár-rendszer végnapjaiban. Mondom, miattad meg a kretén politikátok, no és persze a beözönlés miatt, amit ti olyan nagy erővel támogattok és üdvözöltök. Hogy legyetek átkozottak!

FRISSÍTÉS!!!

MÉG EGY APRÓSÁG

Figyelmesen megnéztem újra a felvételt. Nem igaz, amit mondtok. Hazudtok, vagy csak analfabéták vagytok. Mind a mondatból, mint annak környezetéből kiderül, hogy nem azt mondtam, a pápa egy genderben hívő, liberális marha, hanem azt, hogy úgy twitterezik, úgy írt a twitteren, mint egy genderben hívő liberális marha. Nagy különbség! De hát, nektek úgyis feleslegesbármit mondani. Veletek felesleges, sőt, tilos szóba állni.

2017.07.16.

(Különös tekintettel Farkas György „hírfőnökre”, úgy is, mint egykori vidám cimborámra) 

Kedves Spirk Józsi, s mind, ti többiek, egykori víg cimborák s egyebek! 

Mindenekelőtt megnéztem az ominózus adást, nagyon rendben van, minden szavát vállalom, és külön köszönjük a reklámot, húszezer körül jár a youtubos nézettség, ennyi még soha nem volt.

Amin viszont nagyon csodálkozom, a te (ti) roppant érzékenységetek pápa és úgy általában katolikus egyház ügyben. Biztosan kimaradtam valamiből, elsuhant mellettem a hír, amiből kiderült, hogy te (ti) Canossát jártatok, megvalltátok bűneiteket, s mint az Anyaszentegyház koldusai, napszámosai, mostantól hitvallást tesztek a Pápa Őszentsége és az egy, örök és szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyház mellett.

Csak azért kérdezem, mert ez eddig nem egészen így volt. Nekem legalábbis úgy rémlik.

Nem emlékszem például, hogy rosszallásodat fejezted volna ki, amikor megjelent a Magyar Narancs különszáma, CÁPALÁTOGATÁS címmel, méghozzá abból az alkalomból, hogy II. János Pál pápa Magyarországra látogatott. Ez még a rendszerváltás hajnalán volt, II. János Pál pedig az elmúlt úgy ötszáz év legnagyszerűbb pápája volt, így akkor különösen ízléses és igazságos volt Őszentségébe belerúgni, negyven év kommunizmus után, és különösen abba a pápába, aki az első szöget verte bele a kommunizmus koporsójába, és aki nem mellesleg lengyel volt, így a mi szívünknek különösen kedves. A magyarnarancsos (a „magyar” ebben az esetben maga a blaszfémia!) libsik mégis úgy gondolták, ezzel tesznek hitet a liberalizmus és a szólásszabadság mellett, és néhai Eörsi István versikét is írt a pápa üdvözlésére, ezt:

„Wojtyla úr, az a gondom,

hogyha Ön hazánkba jön,

költségesebb lesz a kondom,

s kétségesebb az öröm.

 

Ön mint szex-specialista,

megmondja, mit nem szabad,

készen a tilalmi lista,

s behúzom farkamat.” 

Ja! El ne felejtsem, mi is volt a pápa „bűne”? Hát az, hogy nem támogatta az abortuszt. E nem támogatással érdemelte ki a patkányfalka támadását, ami azért egy dologra mindenképpen jó volt, nevezetesen arra, hogy a Fidesz már akkor, 1991-ben végleg szakítson a magyarnarancsos szellemi körrel (a „szellemi” ebben az esetben maga a blaszfémia!), vagyis megtettük első lépésünket a magunk Canossáján.

Eörsi később is visszatért az ügyre, II. János Pál következő látogatásakor, 1996-ban hasonlóan bátor és szellemes publicisztikát közölt ugyanott, ahol a vers is napvilágot látott. Ebben egyebek mellett így értekezett:

„A Pannonhalmáról sugárzott adás idején még arra gondoltam, hogy talán azért ez a fojtott hang, hogy fel ne riasszák a magas vendéget, aki vörös karszékébe süppedve szemmel láthatólag szunyókálni készült. Az idő múltával azonban, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy állandósul ez a hanghordozás, eszembe jutott, hogy a szovjet pártfőtitkárok magyarországi látogatásait kísérte hasonlóan zsolozsmázó dallamvonal.”

No meg így:

„A jelenleg hazánkban időző Michael Jackson rajongói is istenkáromlásnak fognák fel, ha valaki szerencsétlen roncsnak tüntetné fel rajongásuk tárgyát. Az efféle világi bálványdöntögetések által kiváltott indulat strukturálisan nagyon hasonlít ahhoz a felháborodáshoz, amelyet nekem sikerült kiváltanom 1991-ben, amikor a pápa első magyarországi látogatásának idején gúnyverset publikáltam róla a Magyar Narancs cápa-számában (…).” (Szóval azért tudta, hogy mit váltott ki, viszont roppant büszke volt rá.) 

Mindezt pedig csak azért idézem fel, kedves Spirk Józsi, kedves 24.hu és kedves Farkas Gyuri, úgyis, mint egykori víg cimbora, mert nem emlékszem az akkori felháborodásokra részetekről. Emlékszem viszont az ájult tiszteletre Eörsi és a narancs irányába, és a mély megvetésre, cinizmusra és gúnyra, ami az Eörsi versen és a narancs Cápalátogatásán felháborodókat övezte – természetesen szintúgy a ti részetekről.

Az a mocskos kis bűnbanda, az a mindig mindent eláruló szarember-gyülekezet, ami ti vagytok (mindazokkal egyetemben, akik a lehető legundorítóbb álszentséggel védik tőlem Ferenc pápát), nos, ti egyszerűen gyűlölitek a katolikus egyházat, és utáljátok a pápákat. S azért kár ezt tagadni, mert ezer és ezer bizonyíték támasztja alá ezt az állítást.

Kezdem Tóta W. Árpáddal, hiába no, disznószarból is a legnagyobbon akad meg az ember szeme. Nevezett II. János Pál halálakor a következő kis írást eresztette meg az Indexen (hosszú lesz, de újraközlöm, teljes egészében, mert csak úgy élhető át igazán ocsmánysága és aljassága): 

„Game over, JP2 

1. Der Untergang 

Valahol délnyugaton, nagyszerű reneszánsz paloták között haldoklik egy nagypapaforma öregember. Már nem pápa. Van a betegségnek és az öregségnek olyan szakasza, ahol a pápa nem pápa, a király nem király, a tudós nem tudós többé, hanem haldokló, beteg, nagypapaforma öregember. A király ilyenkor átadja a trónt a fiának, a tudós visszavonul otthonába, még az állat is behúzódik a ligetbe meghalni. A pápa nem mond le, nem vonul vissza, nyüzsög körülötte a másod- és harmadvonal, kiteszik az ablakba, mint egy páfrányt, aztán találgatja a világ, hogy playbackről nyögte-e ki azt a pár mondatot, és mozgatták-e hátulról pneumatikával.

Nem a gyerekeit és az unokáit látja, mert azokat megtagadta tőle az Istene. Rettenetes nehéz kereszt a pápáé. Hogy az életben nélkülöznie kell egy s mást, az hagyján. De hogy a halálban is nélkülöznie kell az emberi halálhoz szükséges minimális intimitást, az felfoghatatlan. Úgy halni meg, mint egy kísérleti állat, a mikroszkópok alatt. Kemény sorsot mér az Isten a helytartójára.

Nyolcvannégy év életnek megvan a saját súlya is. Ebből huszonhat év a pápai trónuson megsokszorozza a súlyt, ami a haldokló mellkasára nehezedik. Ilyen hivatalban, ennyi idő alatt óhatatlanul összegyűlnek hibák, elszalasztott lehetőségek, bűntudatok, tévedések, hiszen a tévedhetetlenségről odabent mindenki tudja, hogy egy régi mese csak. Akik a Vatikánban rangot viselnek, azok sokszor vizsgáztak már a régi-régi tévedhetetlenségekből.

Szétesett tudattal, vándorló fájdalmakkal haldoklik egy öregember, és amikor néha magához tér, és az elméje is kitisztul, akkor olyan embereket lát maga körül, akiknek egyáltalán nem aggódás van a szemében. Nem a gyerekeit és az unokáit látja, mert azokat megtagadta tőle az Istene.

Jó utat, remélem, puhára esel. 

2. Götterdämmerung 

II. János Pál halott. Uralkodók halála után rövid az őszinte gyász, sőt egy percig sem tart: a halálhírrel egyidőben látnak napvilágot a találgatások. Már a ravatal körül olajozzák az öröklési harc fegyvereit; utódjelöltek és áramlatok krokodilkönnyeivel többek közt. A mélyen hívők megrendülten sírnak, az érdekeltek és az érdeklődők viszont már kérdeznek. Sikerül-e megfelelő színvonalú és sikerű médiaeseményt csinálni a temetésből? De még inkább: mi lesz most? Megállíthatja-e a hanyatlást egy új pápa? Egyáltalán tudnak-e odabenn a hanyatlásról, tudnak-e az „új dolgokról”, ahogy egykor – a Rerum novarum enciklikában – rácsodálkozott a Szentszék a munkásmozgalmakra és az emberi jogok csíráira?

Rómának most fordulat kell. Mihail Gorbacsov a legalkalmasabb jelölt. Jerzy Urban lengyel újságíró nemrégiben Brezsnyevhez hasonlította II. János Pált, amiért komoly pénzbírságban részesült, de nálunk szerencsére nincs ilyen buta törvény. Mi mással lehetne összevetni a mai katolikus egyházat, mint a kései Szovjetunióval – ugye, a birodalom nevének is van némi magasztos, fenséges, monumentális bukéja. A nagyhatalom, amely alól kicsúszott a saját népe, és amelynek félnie kellett saját népétől.

Brezsnyevet egyébként Andropov, majd Csernyenkó követte. Egyikük sem csinált semmit, de nem is húzták sokáig. 

3. Peresztrojka 

Rómának most fordulat kell. Mihail Gorbacsov a legalkalmasabb jelölt. Vagy legalább legyen egy szavazata. Rómának először glasznosztyra, aztán peresztrojkára van szüksége. Ezek a fogalmak ma már nem borítják el az újságokat, mint tizenöt éve, amikor az elsők között éppen II. János Pál üdvözölte Gorbacsov reformjait. Az első, a glasznoszty szólásszabadságot és információszabadságot jelentett, és aztán ez lett a diktatúra szétverésének, a peresztrojkának az alapja; ugyanis ha megszűnnek vagy legalább csökkennek a tabuk, ha az illetékes elvtársnak nyílt vitában kell megvédenie az igazát, akkor azzal előbb-utóbb megszűnik egy jó csomó indokolhatatlan anomália.

Nem lehet kétezer évig kiabálni, hogy a disznóhús rossz, ha közben az emberek rég rájöttek, hogy jó az. Ez a roncs ebben az állapotában halálra van ítélve. Igaz, hogy még II. János Pálnál is hosszabban agonizál. Erre a standard – glasznoszty előtti – válasz az, hogy sokan jósolták már a egyház végét, és mégis megmaradt, illetve ha kétezer évet túlélt, akkor néhány dühödt liberális nem fogja szétkalapálni. Igen, ilyen lassú volt Európa és a világ fejlődése: mostanra jutott csak el oda, hogy lerázza a diktatúrákat és a cuius regio, eius religio kerékbilincsét. De bekövetkezett. A grafikon kegyetlen: Európa engedetlen kamasszá lett. Olvas, gondolkodik, kérdez és kinevet. Észak-Amerika csípja Krisztust nagyon, de micsoda pech, az a protestánsok felségterülete, és ennek egyébként éppen az az oka, hogy a Vatikán piszkosul elkésett a társadalmi fejlődés követésével, sőt ők (is) üldözték Amerikába az első amerikaiakat. A jelenleg demokratikus civilizációk kivetették magukból a diktatorikus vallást. Most nem arról van szó, hogy Isten utoljára Ádámtól kérte ki a véleményét, hanem hogy a katolicizmus mintegy illusztrációként hurcol magával egy abszolutista monarchiát. Egy államot, amely Garibaldinak, a vörösinges európai hősnek köszönhetően már csak fél négyzetkilométer, de ahol nagyon rossz volna élni a legtöbb európainak, ha csak kicsit nagyobb lenne. Mint ahogy rossz is volt Garibaldi előtt.

Karol Wojtylát lehet szeretni, de úgy általában a 25 évig uralkodó vezéreket errefelé már kinézik a szalonból.

Dél-Amerikában és Afrikában még kapirgálhatnak, Brezsnyev is támogatta Kadhafit. Csak ugye Afrikában már jelen van egy másik diktatúra-vallás.

Nem lehet kétezer évig kiabálni, hogy a disznóhús rossz, ha közben az emberek rég rájöttek, hogy jó az, és nem haltak bele. Nem lehet, hogy elvileg cölibátusban élő tudósok diktáljanak ezer évekig szexuális nyomorba taszított családoknak. Nem lehet, hogy ártatlan emberek megbélyegzését helyénvalónak találja az Isten. Az egy rossz isten. Az sem lehet, hogy az egyház vezetőjének így kelljen meghalnia. Függetlenül attól, hogy mi van a Bibliában, a világ és az egyház történelme bebizonyította, hogy abból szinte bármit meg lehet magyarázni, akármit hordott is össze az Úr gyerekkorában. A disznóhúst is. Tessék valami kevésbé kártékony rendszert illeszteni a vázra, akkor is, ha ez visszavonulással és beismeréssel jár. Gorbacsov meg merte tenni, és Karol Wojtyla kezdetben, mielőtt végleg II. János Pállá lett, azért küzdött, amit Gorbacsov megtett.” 

Nos, gyerekek? Hogy tetszett? Klassz volt, mi? Olyan igazi, emberi, libsi, bátor, telve igazi, jóféle, lipóciai frechséggel, azzal, amit már Móricz megénekelt Ady temetésén. És vajon csak az emlékezetem csal meg, vagy emiatt nem volt semmiféle tiltakozás részetekről? Senki sem rohant felhívni a katolikus egyház illetékes hivatalait, hogy mit terveznek a pápa védelmében, sőt, úgy általában a pápaság és a katolikus egyház védelmében, ugye? Még te sem rohantál, Spirk Józsi? És miért nem? Nem láttál semmi kivetnivalót a leírtakban? Érdekes… De ha jól emlékszem, még a pápát mostanában tőlem oly nagy jellemmel védelmező Szél Bernadett sem talált kivetnivalót e sorokban. Mi lehet ennek az oka, gyerekek? Csak nem az, hogy nektek ez is pusztán politikai játszma? Bayertől védjük a pápát, mindenki más rugdalhatja? De srácok, és te külön, Szél Dettózó, ez így becstelenség!

Nem arról van itt szó, kedves becstelen felebarátim, hogy ti pontosan tudjátok, nekem a katolikus egyház is és a pápaság, de még a pápa személye is fontos, noha protestáns (evangélikus) vagyok. Ti pontosan tudjátok, hogy én soha nem támadnám az intézményt magát, sőt, meggyőződésem, hogy a katolikus egyházra talán még soha nem volt olyan nagy szükség, mint napjainkban. S hogy mélységesen egyetértek a katolikus egyház abortusszal, házassággal kapcsolatos álláspontjával – már ami a falusi plébánosok véleményét illeti, mert hogy mit képvisel ez ügyben Ferenc pápa, abban már nem vagyok túl biztos. S mély meggyőződésem az is, hogy Ady Endre egyik legostobább, legaljasabb, legdemagógabb írása a Nagyváradi Kanonok-sorról írt „fricska”, de hát Ady volt akkora zseni, hogy ez elnézhető neki, hozzágondolva azt is, ha feltámadt volna őkegyelme úgy 1970 táján, hamar belátta volna, a magyar megmaradás egyik záloga az a Nagyváradi Kanonok-sor, és helyreigazította volna önmagát.

Ez az, ami tőletek, kedves becstelen felebarátim nem elvárható.

Ti ugyanis a katolikus egyház, az egyetemes katolicizmus és a pápaság legelszántabb ellenségei vagytok (lásd Tóta W. imént idézett kis művét!), ti állandóan meg akarjátok mondani, mit és hogyan kellene a katolikus egyháznak csinálnia, ti támadjátok a cölibátust, a hitelveket, az egyházi szervezetet magát, gyűlölitek az egyházi iskolákat és úgy és ott támadjátok ezeket, ahol és ahogy csak bírjátok, állandóan arról pofáztok, hogy az egyháznak kuss a neve, ne merészeljen beleszólni a politikába, és főleg ne merészeljen a templomban politizálni (mintha bármi közötök lenne hozzá!), ti ájult gyönyörrel nézitek és a szólásszabadság csimborasszójának állítjátok be, amikor lelkibeteg femen kurvák a templomok oltárain meztelenre vetkőzve ordítoznak, imádjátok, ha ugyanezek vízzel vagy bármi mással öntenek le papokat, igen, szerintetek a katolikus egyháznak abortusz-pártinak kellene lennie (miért is? Mely hitelv alapján?), szerintetek erre az egész intézményre alapvetően nincsen semmi szükség, szerintetek az iskolai hitoktatás maga a nácizmus (holott még csak nem is kötelező!), és szerintetek természetesen ezzel sincsen semmi baj – lássuk megint Tóta W.-t, a legnagyobbat:

 

„Az abortusztilalom mint keresztény terrorizmus 

Lengyelország megmutatja, hogy nem az iszlám veszélyes, hanem általában a hülyeség. 

Lengyelország fontos feladatot vállalt magára. Zaklatott, idiótán csapkodó korunkban figyelmezteti Európát arra, hogy nem az iszlámtól kell félni, hanem mindenféle vallásos radikalizmustól.

Másképp pusztítanak persze, attól függően, hogy milyen hatalmi pozícióban vannak. Aki semmilyenben, annak marad a lövöldözés meg a robbanóöv. Otthon ő is törvényekkel és erőszakszervezetekkel operál. De itt mi vagyunk otthon, az istenit neki, ezért megtehetjük, hogy egész országokat nyomorítunk meg, mert a hangok az ágy alól azt súgják.

Azt súgják, hogy a nő teste köztulajdon, és nem választhatja meg, kinek, mikor, hova szül. Maga a katolikus egyház ezt nemhogy az abortusz, hanem a fogamzásgátlás tiltásával is kifejezi, viszont  az szerencsére csak a hívekre vonatkozik, önkéntes alapon. De a püspökök, ahol tehetik, kiterjesztik ezt a légből kapott szabályozást azokra is, akik nem hisznek az ő képzelt barátjukban.

Lengyelország emiatt az abortusz teljes betiltására készül, az egyház nyomására és nyílt kampánya mellett. Olyan élethelyzetekben is, mint nemi erőszak, vérfertőzés, súlyos betegség diagnózisa, vagy az, hogy a szülés életveszélyes az anya számára. Nyilvánvaló, hogy aki ilyen törvényt javasol, sőt erőből átnyom, az hibbant és főleg gonosz. Ez ugyanúgy szadizmus, mint az Iszlám Állam praktikái.

És ugyanúgy kisebbségi, radikális, fundamentalista álláspont. Maga a katolikus dogmatika nem változott ugyan, de Ferenc pápa informálisan már kifejezte megengedő nézeteit. Az ő világa is elég szűk és életidegen, de azt már nem nézem ki belőle, hogy rá akarná kényszeríteni a nem hívőkre nyers erővel. Nem ártana persze, ha erről méltóztatna beszélni is. Hátha lengyel kollégái csak alulképzettek, és még van idő felvilágosítani őket.

Return of the jeti

A lengyel példából világossá válik, hogy az aljasság, a gonosz korlátoltság megtámasztására minden vallás alkalmas. Hiszen ezeknek az intézményeknek az a funkciójuk, hogy középkori vagy ókori normákat örökítsenek át, minél kevesebb változtatással.

Na most azok felett viszont eljárt az idő. Ezt semmi se mutatja meg tisztábban, mint a nők helyzete. A régi szép időkben lehetett őket adni-venni, szájon vágni, esetleg agyonverni, ha megérdemelték. Pál apostol megmondta azt is, hogy kuss a nevük, és ehhez az egyház tartja is magát.

Időközben kiderült róluk, hogy emberek, pont annyi személyiséggel és aggyal, mint a férfiak. Tehát semmi sem indokolja, hogy néhány nevetséges maskarába öltözött, mikulásbottal integető kókadt fasz előírja nekik, hogy akkor is szülniük kell, ha belehalnak vagy belenyomorodnak. Csakhogy itt jön be a vallás másik nagy trükkje: nem is kell indokolni!

Hiszen írva vagyon. Ott mondja a Jóisten a saját szavaival, hogy ez így illő és helyénvaló. És akkor hiába magyarázol, hogy de hát ez hülyeség, ez kegyetlenség, ez tragédiákhoz vezet, mert odarajzolta a seggfej maga mögé az Istent, és vele szállsz vitába.

A lengyel előterjesztés szadizmusa mellett még lényegében értelmetlen is, pontosan úgy, mint a magyarországi abortusztabletta-tilalom - amelynek szintén nincs más magyarázata, csupán a hitelvek. Csak a legszegényebbeken tapos, akiknek életük legnagyobb krízisében sincs pénzük elutazni a határig, és ott befizetni egy klinikára.

Nem Lengyelország az első, amely a tősgyökeres európai vallásos tébolyt elszenvedi. Írországban évtizedekig tilos volt mind az abortusz, mind a fogamzásgátlás. Több halált és szenvedést okozott, mint a konkrét terrorizmus, pedig abból is jutott nekik.

Fellélegezhetünk: ekkora hülyeség bezzeg nincs nálunk. Megvédtük az országot. Itt csak az iskolákra tette rá a kezét az egyház, meg a boltokat zárták be vasárnap a vallásos frakció kezdeményezésére. (Ez is szent ügy: népszavazni róla tilos.) De magukban azért rajzolgatják tovább a lázálmaikat, és remélik, hogy egyszer eljön az idejük – és az úgy néz ki, mint Lengyelország. Az alaptörvénybe így is bekerült a magzatvédelem, egyszer még élesíthető lesz. Addig beérik ennyivel.  A katolikus terrorizmus veszélye jelenleg csak kettes fokozatú készültséget indokol.

De azért vigyázó szemünket Varsóra vessük. Azt a gyorsot nem érdemes bevárni.” (HVG, 2016. 04. 05.)

 

Igen, igen, igen! Ez az! Ebben benne van minden, aminek benne kell lennie! Eszeveszett gyűlölet, fékevesztett gyűlölet, égig érő ostobaság, ánuszig érő tótawé. Itt az összefoglalása mindannak, ami ti vagytok. És megint csak rosszul emlékeznék? Voltál megkérdezni a katolikus egyház illetékes hivatalait, hogy mi a tervük tótawével, a „nevetséges maskarába öltözött, mikulásbottal integető kókadt fasz” miatt, merthogy hát tótawé világában ők lennének a katolikus egyház püspökei. Nem voltál, Spirk Józsi? Aztán mi a jó kuva anyádér’ nem voltál? (Kérdezem ezt így, kizárólag a másik nagy liberális ikon, a citromsárga pulóverébe belegyógyult, minden bokorban nácizmust sejdítő, szegény hülye Ungvári Rudi bácsi miatt, aki a kurva anyánkat emlegette a minap, és senki, de senki nem háborodott fel miatta. „Szegény hülyének” pedig a Magyar Narancs nevezte még annak idején Dénes Jánost országgyűlési képviselőt, és mindenki remekül derült a pompás viccen… Úgyhogy pofátokat befogjátok most is!)

És te, Szél Dettike? A „nevetséges maskarába öltözött, mikulásbottal integető kókadt fasz” vajon sérti az érzékenységedet, vagy te is csak akkor vagy képes műfelháborodni, amikor kávézás közben, ezer kamera kereszttüzében engem kell kioktatni elfúló hangon a vallásos emberek érzékenységéről? És mi a véleményed II. János Pál ilyetén megformálásáról:

„A pápa nem mond le, nem vonul vissza, nyüzsög körülötte a másod- és harmadvonal, kiteszik az ablakba, mint egy páfrányt, aztán találgatja a világ, hogy playbackről nyögte-e ki azt a pár mondatot, és mozgatták-e hátulról pneumatikával.”

Ez tetszik, mi? Legalábbis nem háborodtál fel ellene… Tudod te, mi az a farizeus? Gyorsan olvass utána! És mélységesen szégyelld magad, a többiekkel együtt!

 

Amúgy pedig, Ferenc pápa igenis ostobaságokat beszél a migráció ügyében. Hogy ostobaságból beszél ostobaságot, vagy azért, mert ez a küldetése, ma még nem világos. Ma még csak az világos, hogy nem lehet véletlen egy mélyen európai gyökerű, ráadásul német pápa példa nélküli lemondása, és ezt követően egy példátlan, eleddig még soha nem volt, NEM EURÓPAI pápa megválasztása éppen akkor, amikor Európát példátlan, eleddig még soha nem volt méretű migráció szorongatja.

És ezt a pápát ez nem érdekli.

Fújja ugyanazokat a kretén közhelyeket, amelyeket a brüsszeli tintanyalók – Európai elveszejtői fújnak. A befogadás fontosságáról és kötelességéről, blablabla…

Egy kötelesség van ma: Európát megvédeni. Legalább annyit belőle, amennyit még egyáltalán lehetséges. A határokat lezárni, a migránsokat hazaküldeni, és ott, ahol élnek, emberi életre alkalmas feltételeket teremteni. Ez kötelesség, semmi más. Minden más csak farizeus képmutatás és rontás.

Nekem pedig nem testvéreim azok, akik a tengeren hánykolódó hajókból kidobálják a velük együtt „menekülő” keresztény felebarátaikat. Ezek nem testvérek, hanem kibaszott gyilkosok, akiket börtönbe kell zárni, vagy vissza kell zavarni oda, ahonnét elindultak.

Nem testvéreim azok, akik bombákat tesznek a testvéreim székei alá, akik késelnek, akik teherautókkal hajtanak a testvéreim közé, akik semmibe veszik az európai civilizációt, a kereszténységet, akik úgy bánnak a nőkkel, ahogy bánnak, akik a civilizált európai városokat ocsmány és bűzlő ólakká változtatták, akik a saríja törvényi szerint élnek a maguk benépesítette és igenis létező és egyre szaporodó no-go zónákban, amelyekben a terroristák tenyésznek, és amelyekben a terroristákat bújtatják, nekem nem testvéreim a Calais-nál kamionokat megtámadó és sofőröket meggyilkoló állatok, nem testvéreim a kislányokkal erőszakoskodó, temetőkben öregasszonyokat megerőszakoló állatok, ezeket nem befogadni kell meg istápolni, hanem eltakarítani, mint a veszélyes hulladékot.

Azok pedig, akik semmi ilyet nem tesznek, csak a nyomor elől menekülnek, még lehetnek a testvéreim. Ők viszont be kell lássák, ez a kicsike földrész nem fogja tudni befogadni és eltartani őket. Be kell lássák, hogy nekik is haza kell térniük, és odahaza kell emberi életet teremteniük, önmaguknak. Ehhez pedig joggal kérhetnek, sőt, követelhetnek segítséget mitőlünk. És elsősorban azoktól, akik évszázadokon át gyarmatbirodalmakat tartottak fenn, gyarmatbirodalmaikból lettek gazdagok és hatalmasok, és most gőgösen megpróbálják elmagyarázni a világnak, mi is az a demokrácia és mi a szabadság.

Ferenc pápának nagyjából ennyit kellene mondania, nagyjából ennek elmondása lenne a kötelessége.

Ferenc pápa ehelyett migránsok lábát mosogatja, és migránsok millióit akarja lenyomni Európa torkán, Európáén, amihez neki –sajnos- nincsen semmi köze.

Ferenc pápa igazi farizeusként viselkedik ebben a kérdésben. Ez az igazság, akkor is, ha farizeus társai, a Spirkek meg Szélek e kijelentések és igazságok miatt szoktak műfelháborodni.

Nem műfelháborodni kell, hanem ezeket végig gondolni. És esetleg megkérdezni Ferenc pápától, vajon milyen megfontolásból szakított a régi hagyománnyal, amely szerint a pápa hatvan nyelven mondja el az Urbi et Orbi áldást, ezzel is kifejezve a világ gazdagságát és a nemzetek tiszteletét? Csak nem azért szakított a pápa éppen most ezzel a hagyománnyal, mert a nemzetek létét kívánja zárójelbe tenni, és az Európai Egyesült Államok iránti vágyát igyekszik kifejezni azzal is, hogy soha többé nem hangzik el például magyarul az „Áldott Karácsonyt!” illetve a „Krisztus feltámadott, alleluja!” a Szent Péter téren? És németül, franciául, spanyolul, angolul, és egyetlen szláv nyelven sem…

Ha igaz, amit sejdítek, akkor viszont el kell magyarázni a pápának a Bábel tornya példázatát, hátha nem olvasta. Hogy miért döntötte le az Isten az emberek égig érő tornyát, és miért zavarta össze a nyelvüket, hogy soha többé ne akarjanak égig érő tornyot építeni…

Talán majd a bíborosok és a püspökök elmagyarázzák neki. Hiszen már úgyis nyíltan lázadnak ellene – nagyon helyesen. S ha megtörténhetett az a példa nélküli eset, hogy egy pápa lemondott, s hogy egy nem európai pápa került a helyére, akkor talán megtörténhet az a példa nélküli eset is, hogy a bíborosok és a püspökök lemondatnak egy pápát. Ki tudja. Isten útjai kifürkészhetetlenek…

 

S hogy világos legyen, miért is írtam ezt a levélkét, álljon itt Spirk barátunk műve, amelyet a24.hu becses hasábjain tett közzé fölöttébb nagyra nőtt farizeus izgalmában:       

 

„Bayer lemarházta Ferenc pápát, a magyar katolikus egyház hallgat

Soros György után lassan a migránsok iránti emberséges bánásmódot hirdető Ferenc pápa is odakerül a Magyarország körül kavargó világméretű összeesküvés főszereplői közé. A kormánypárti médiafogyasztók számára hirdetett külpolitikai doktrina szerint a katolikus egyház feje maga is egy liberális migráns, ezért ennek megfelelően kell kezelni a politikát érintő kijelentéseit. A magyar katolikus egyház szó nélkül tűri, hogy Bayer Zsolt nyilvánosan lemarházza az egyházfőt.

Az államilag kitüntetett Bayer Zsolt a héten súlyos minősítésekkel gyalogolt bele a katolikus egyház vezetőjébe.

Szerdán a miskolci televízió Helyzetkép című műsorában a pápa migrációt érintő megnyilatkozásai voltak terítéken.

A pápa kijelentéséből kiindulva, mely szerint a szegények, a gyengék és a kirekesztettek mellett együttérzést és támogatást érdemelnek a kivándorlók csoportjai is, Bayer azt a következtetést vonta le, hogy az argentin születésű Ferenc migráns hátterű pápa, akinek az égvilágon semmilyen európai kötődése sincsen.

Bayer azt állította, hogy „Őszentségével kapcsolatban hűvös és mértéktartó módon fogalmaz”, de ebből az lett, hogy kifejtette, szerinte nem véletlen, hogy most, amikor a leginkább szükség lenne egy európai pápára, egy dél-amerikai pap került az katolikus egyház élére, “sikerült hozni” egy európai értékektől idegen pápát. Műsorban ezzel összefüggésben arra céloztak, hogy nem véletlen az sem, hogy Soros Györgyöt rendszeresen miniszterelnöknek kijáró fogadtatásban részesítik Brüsszelben.

Bayer szerint a pápa a migránsokról szóló megnyilvánulásával beállt a jelenlegi EU-s vezetők sorába, akik szembe mennek az uniós állampolgárok érzéseivel, szándékaival, akaratával, egy semmibe menő politikát akarnak ráerőltetni az Európa lakosságára. De ez nem fog menni sem a pápának, sem Brüsszelnek!

Majd hozzátette, hogy a pápa “hiába ismételgeti kretén brüsszeli politikusok kretén mondatait kretén módon”, ettől „migráns marad, mert Argentínában szinte mindenki az”.

Ne képzelje azt, hogy amit ő mond, az isteni kinyilatkoztatás, egy hülye, ostoba politikai vélemény, és ekképpen is kell hozzá viszonyulni

– nyilatkoztatta ki Bayer, majd először „argentin libsi”-nek, később pedig „derék liberális, gender-ben hívő marhá”-nak titulálta az egyházfőt.

24.hu több katolikus egyházi hivatal képviselőjénél is érdeklődött, tesz-e lépéseket Bayer többször megismételt minősítései miatt. Kiderült, hogy az egyház vezetése semmilyen reakciót nem tervez a pápa védelmében.”

Címkék: Publicisztika
2017.07.16.

Hóman Bálint életútja után ismerkedjünk meg Lukács Györgyével.

Lukács (Löwinger) György tehát szintén 1885-ben látta meg a napvilágot egy jómódú, felső középosztálybeli zsidó családban. Apja az Általános Hitelbank igazgatója, aki zsidó származása ellenére nemesi rangot vásárolt magának, s lett Szegedi Lukács (Löwinger) József.

Lukács György jogi egyetemre járt, Kolozsváron szerezte meg diplomáját, majd külföldön, Berlinben tanult. Már tizenkilenc éves korában beleveti magát a közéletbe, és megalapítja a Thália Társaságot. De alapító tagja a Vasárnapi Körnek és a Galilei Körnek is. Ebben az időszakban szoros kapcsolat fűzi Balázs Bélához, kettejük viszonyát Lenkei Júlia irodalmi „fegyverbarátságnak” nevezi. 1918 után Balázs Béla értetlenül áll Lukács „bolsevik fordulata” felett.

Lukács György

1915-ben besorozzák, 1916-ban felmentik a fegyveres szolgálat alól. (Érdekes, ez valahogy jellemző erre a körre, Korvin Ottó is megússza a katonai szolgálatot.)

1918-ban lép be a Kommunista Pártba, 1919 elejétől a Vörös Újságot szerkeszti. A Tanácsköztársaság elején előbb a közoktatásügyi népbiztos helyettese, majd a Forradalmi Kormányzótanács népbiztosa, végül a Vörös Hadsereg politikai biztosa.

Lukács és Szamuely a terror két legfőbb apostola. Lukács szerint „a vörösterror a hatalomra jutott proletárosztály elszánt, erőszakra is kész akaratának intézményes formája avégből, hogy a szocializmushoz vezető út akadályait eltakarítsa a maga útjából." Egy 1919 tavaszi cikkében pedig, amely a Népszavában jelent meg, egyebek mellett ezt olvashatjuk: „Az államhatalom birtoka azt jelenti, hogy itt a pillanat az egykor elnyomó osztályok megsemmisítésére. Itt a pillanat, de élni is kell vele!"

Elv- és harcostársa, Szamuely pedig így szónokolt Győrben:

„A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Most szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát!"

A terror, a gyilkosságok, az erőszak elméleti megalapozása mellett Lukács György tevőlegesen is részt vesz emberek meggyilkolásában.

A magyar csapatok a rakamazi sikeres támadást követően megkísérelték harapófogóba zárni a románokat, ám a román 16. hadosztály és a 20. gyalogos hadosztály katonái megállították az előrenyomulást, majd Tiszafürednél szétverték a magyarok hídfőállását. A visszavonuló katonákat Lukács György Poroszlón sorba állíttatta, majd megtizedeltette őket. Így személyes parancsára nyolc embert lőttek főbe a poroszlói árokparton.

Lukács a patkánylázadás után sokáig bujkált, majd Bécsbe, a menekülő kommunisták és terrorlegények, különítményesek Mekkájába emigrált, ahol a város szocdem polgármestere tárt karokkal fogadta őket.

Lukács tagja lesz a magyar kommunista párt Bécsben működő Ideiglenes Központi Bizottságának, amelyből 1921-ben kilép. Az un. Landler-frakció tagjaként vesz részt a III. Komintern munkájában Moszkvában. Megnősül, majd 1926-tól a Marx-Engels-Lenin Intézet tudományos munkatársa. Sok vizet nem zavar, így megússza a sztálini tisztogatásokat, bár 1941-ben az NKVD letartóztatja és Taskentbe száműzik.

A háború után visszatér Budapestre. 1948-ban beválasztják a Tudományos Akadémia rendes tagjai közé, 1949-től országgyűlési képviselő. 1951-ben erről a tisztségéről lemond, de 1953-ban már újra képviselő. 1956-ban tart egy előadást a Petőfi-körben, de Nagy Imrével, annak „programnélkülisége” okán nem keresi a kapcsolatot. A Forradalom leverése után ő is a Jugoszláv követségre menekül, de kijön onnan, és a szovjetek letartóztatják. Romániába vitték őt is, ahonnan hamar, 1957 áprilisában hazatért.

1967-ben rehabilitálták, felajánlották neki az MSZMP tagságot, méghozzá visszamenőleges hatállyal, jogfolytonosan. Ezt Lukács elfogadta.

Tanítványai, a „Lukács óvoda” tagjai közül számosan a rendszerváltás idején az SZDSZ soraiban politizáltak. Ezek közé tartozott Kis János is.

Egy korabeli, hetvenes évekbeli, vendéglátó ipari főiskolásoknak szánt társadalomtudományi jegyzet szerint Lukács György egyik tétele szerint „az ember nem öli meg az anyját, csak ha osztályellenség.”

Lukács személyesen járt el annak érdekében, hogy elhallgattassák, tönkretegyék, emigrációba kényszerítsék a magyar szellemi élet olyan nagyságait, mint a filozófus Hamvas Bélát, Kerényi Károlyt, Prohászka Lajost, vagy az írók közül Nemes Nagy Ágnest vagy Weöres Sándort.

1971-ben halt meg.

Thomas Mann –akit Lukács személyesen is ismert- róla mintázta a Varázshegyben Naphta alakját, a zsidóból lett jezsuitáét, aki Settembrinivel harcol Hans Castorp lelkéért.

„Sajnálom, hogy nem tetszik, amit mondok, de kötelességünk, hogy a jelenségeket különválasszuk, rendezzük, és a Homo Dei eszméjét ne szennyezzük be tisztátalan alkotóelemekkel. Ti, olaszok feltaláltátok a váltóüzletet és a bankot: Isten bocsássa meg! De az angolok feltalálták a gazdasági alapokra fektetett társadalomtudományt, és ezt az ember géniusza sosem bocsátja meg nekik.”

Ezt Naphta mondja a Varázshegyben. S ebben sok az igazság. Nem úgy, mint Lukács György mai megítélésében. Lukácsnak ma szobra áll Budapesten, emlékét feltétlen tisztelettel illik emlegetni. Akadémiai tagsága jogfolytonos. Nimbusza is… (folytatjuk)

Címkék: Publicisztika

Ezeket a cikkeket olvastad már?