EGY FIGYELEMREMÉLTÓ TANULMÁNY

Merényletet követek el a Tisztelt Olvasó ellen, ugyanis alább egy 25 oldalas tanulmányt teszek közzé.A tanulmány szerzője Andor László, megjelent a Politikatudományi Szemle 2004/3. számában.Most pedig azért teszem közkinccsé, mert egyes hírek szerint Andor László lesz a baloldal közös miniszterelnök jelöltje.Az alábbi tanulmány főbb megállapításait pedig a mi politikai közösségünk evidenciának tekinti és hosszú évek óta hangoztatja - a baloldal heves tiltakozása, gúnyolódása és ellenkezése közepettre.Úgyhogy ha tényleg Andor lesz a közös jelölt, akkor alaposan meg kell majd magyaráznia, mit is gondol az USA közel-keleti politikájáról, ugyanis e tanulmánya szerint legalábbis homlokegyenest eltér véleménye a politikailag korrekt balos és liberális fősodortól.


És akkor, íme a mű:

ANDOR LÁSZLÓ

 

Két változat az intervencióra

Az olaj mint stratégiai tényezõ az Egyesült Államok

iraki és venezuelai politikájában

 

 

Mind az 1991-es, mind pedig a 2003-as öbölháború idõszakában

gyakran hangzott el az a vád, hogy az Egyesült Államok – az elnöki

retorikával ellentétben – nem felszabadító háborút folytat,

hanem az olajkincs megszerzésére, illetõleg az olajipari cégek

érdekeltségeinek védelmére törekszik erõszakos eszközökkel.

Ez az állítás elsõdlegesen az intervenciók ellenzõi körében szá-

mított evidenciának. Az elmarasztaló publicisztika nem egy

esetben vélt összefüggést találni az Amerikai Egyesült Államok

külpolitikájának hosszabb-rövidebb ideig tartó passzivitása és

az olajlelõhelyek hiánya között, például Bosznia-Hercegovina

vagy Ruanda esetében. Anélkül, hogy a teljesség igényével pró-

bálnánk meg feltárni az energiafelhasználás és az amerikai biztonságpolitika

összefüggéseit, e tanulmányban bemutatjuk azt,

hogy az olajellátás biztonsága valóban fontos tényezõje az amerikai

külpolitikának. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Egyesült

Államok katonai lépései üzletpolitikai megfontolásoknak

lennének alárendelve. Az általánosabb történeti vázlatot két

esettanulmány: Irak és Venezuela példájának bemutatása követi,

majd pedig a rövid következtetések. A két ország kiválasztá-

sát természetszerûleg az aktualitások vezérlik, de összehasonlíthatóságukat

több fontos tényezõ is alátámasztja. Hasonló mé-

retûek (25 millió fõ körüli lakosság), és mindkét ország alapító

tagja volt az OPEC-nak. Venezuela exportja valamivel diverzifikáltabb,

de mégis elmondható, hogy alapvetõen mindkét ország

jövedelme és megélhetése az olajtól függ. Mindkettõ konfliktusa

az Egyesült Államokkal régi keletû, de nagy különbség,

hogy az egyik nyílt katonai beavatkozás célpontja volt, a másik

inkább csendes destabilizáló törekvéseké. E különbség magyarázata

a tanulmány végére remélhetõleg világossá válik – egyéb

következtetésekkel együtt.

 

AZ OLAJ ÉS AZ AMERIKAI BIZTONSÁGPOLITIKA

 

Az olajkészletek végessége és ennek az amerikai életformára,

illetõleg politikára gyakorolt hatása elõször az 1970-es években

vált közbeszéd tárgyává, miután az arab olajexportõrök kartellé

szervezõdtek és az OPEC útján két hullámban többszörösére

emelték a nyersolaj árát. A Föld nyersanyagkészleteinek belátható

idõn belüli kimerülésére ugyan a Római Klubban tömörült

tudósok (elsõsorban az amerikai Dennis Meadows és társai)

már néhány évvel korábban felhívták ugyan a figyelmet, de ez

önmagában kevés lett volna ahhoz, hogy a piaci folyamatokban,

a fogyasztási kultúrában vagy a nemzetközi gazdaság- és biztonságpolitikában

változásokat idézzen elõ.

„Az arab országok megerõsödése a hatvanas évek második felében

élesebbé tette a politikai ellentéteket az Egyesült Államokkal.

A közel-keleti kérdésben elfoglalt határozottan Izraelt

támogató magatartása a hatvanas években szembeállította az

Egyesült Államokat az arab világgal, a haladó közel-keleti és afrikai

országokkal. Ugyanakkor hosszú ideig ez nem okozott gazdasági

konfliktust, hiszen a gyorsan növekvõ amerikai kõolajimport

elsõsorban a kevésbé haladó, reakciós vagy elmaradott

arab országokból származott. Az azonban tény, hogy éles ellentmondásba

került a külpolitika azzal a növekvõ függõséggel,

amit az amerikai energiamérlegben megnövekedett súllyal szereplõ

arab olaj jelentett. Éppen ezért – párhuzamosan a belsõ

problémákból fakadó gondokkal – az olaj politikai szerepének

megnövekedése egyúttal az amerikai energiamérleg bizonytalanságát

növelte. Az olcsó közel-keleti, afrikai olaj fegyverré

vált az arab országok kezében.” (Patkó–Várnai 1975: 56)

Az olajárrobbanás problémája a 70-es években beágyazódott

a gazdasági hadviselés szélesedõ konfliktusrendszerébe, valamint

a harmadik világ irányában kialakult általános konfrontá-

ciós helyzetbe, amelynek legjelentõsebb eleme az új nemzetkö-

zi gazdasági rend koncepciója volt. Ezt az ENSZ közgyûlése

1974-ben fogadta el, nem kis mértékben veszélyeztetve a tõkés

centrumországok világgazdasági pozícióit. Ennek logikus kimenetele

volt az a stratégia, amely egyrészt a harmadik világgal

szembeni keményebb (gazdasági és politikai) vonalvezetéshez,

illetve az ENSZ szerepének csökkentéséhez vezetett. „Ilyen

helyzetben nem meglepõ, hogy megváltozott az Egyesült Államok

közel-keleti politikája. Az energiapolitika és a közel-keleti

politikai közvetítés két szorosan összekapcsolódó tényezõvé

vált.” (Patkó–Várnai 1975: 56)

A második világháború óta az USA külpolitikájának fontos

eleme az energiahordozók behozatalának biztosítása, és konkrétan

annak felismerése, hogy az amerikai gazdaság stabilitása

szempontjából elsõdleges tényezõ a közel-keleti nyersolajhoz

való hozzáférés. Kezdetben az amerikaiak Nagy-Britanniára tá-

maszkodtak a Perzsa-öböl térségében. Amikor azonban az angolok

visszavonultak a térségbõl 1971-ben, Washington az iráni

sahra építette stratégiáját. A sah (Reza Pahlavi) húsz évvel korábban

amerikai segítséggel került hatalomra, miután

Musszadeg miniszterelnök hatalmát a CIA által támogatott

puccs megdöntötte. Musszadeg 1951-ben államosította Irán

olajiparát, ami a rá következõ évben brit bojkottot, majd 1953-

ban az USA által támogatott intervenciót váltott ki (amely megbuktatta

és börtönbe záratta a népszerû kormányfõt).

Az iráni sah a modernizáció híve volt, de kíméletlen elnyomó

diktatúrát mûködtetett. Az Egyesült Államok számára súlyos

megrázkódtatást jelentett, hogy a sah rendszerét 1979-ben megdöntötte

a Khomeini ajatollah által vezetett iszlámista forradalom

(különösen amiatt, hogy a fordulatot egy elhúzódó túszdrá-

ma követte). Innentõl fogva az USA-nak új alapokra kellett helyeznie

az olajforrások biztosítását. Így született meg a Carterdoktrína

1980. január 23-án, amely kimondja, hogy a Perzsa-

öbölhöz való korlátozatlan hozzáférés az Egyesült Államok létfontosságú

érdeke, és ennek védelmében az Egyesült Államok

„bármilyen eszköz felhasználását lehetségesnek tartja, beleértve

a katonai erõt”.

Az iráni forradalom és következményei döntõen befolyásolták

az 1980-as amerikai elnökválasztás tematikáját és kimenetelét,

a washingtoni politika megkeményedését, konzervatív fordulatát.

Az 1980-as években a konzervatív brit kormány az USA

partnere volt a világpolitikai színtéren, és ezen belül a közel-keleti

politikában. Reagan és Thatcher egyaránt érdekeltek voltak

abban, hogy Szaddám Huszein eredményes háborút vívjon az

iszlám fundamentalista uralom alá került Iránnal szemben. Ez

a támogatás egyszerre volt anyagi és erkölcsi természetû; Washington

és London gondoskodott Irak felfegyverzésérõl, és szemet

hunyt afölött, hogy Szaddám Huszein a népirtásig elmenõ

brutalitással igyekezett megszilárdítani hatalmát a háború idõ-

szakában.

Az iráni rezsim iránti antagonizmus és Szaddám Huszein kü-

lönösebb feltételek nélküli támogatása Washington politikájá-

nak része maradt az irak–iráni háború (1980–88) befejezõdése

után is. 1989 októberében, az iraki kurdok elleni gáztámadás

utáni évben Bush elnök nemzetbiztonsági direktívát adott ki,

amelyben az Egyesült Államok és Irak közötti jó viszonyt hoszszú

távú érdeknek nevezte, az év végén pedig feloldotta az Iraknak

nyújtható kölcsönök tilalmát. 1990 áprilisában a szenátus

republikánus többségének vezetõje, Bob Dole (késõbbi elnökjelölt)

meglátogatta Szaddám Huszeint. Átadta Bush elnök üdvözletét,

biztosította az iraki elnököt arról, hogy tenni fognak azért,

hogy az Amerikai Egyesült Államok sajtója jobb legyen, és

konkrétan a vele szemben túl kritikus tudósítóját mással váltsa

fel az Amerika Hangja. (Chomsky 2003: 112)

Az irak–iráni háború – az Egyesült Államokkal ellenséges viszonyba

kerülõ Irán megbüntetésén, valamint a nem lebecsü-

lendõ fegyverexporton túlmenõen – azért sem volt Washington

ellenére, mert maga után vonta az OPEC-en belüli konfliktusok

kiélezõdését. Igaz, addigra az OPEC pozíciója más okoknál fogva

is meggyengült. Mindenekelõtt azért, mert a tagországok világpiaci

részesedése az 1973-as 63 százalékról elõbb 48 százalékra

(1979), majd 33 százalékra (1983) csökkent. (Spero 1992:

277) Megindult a termelés olyan országokban, amelyek az USA

szövetségesei voltak (Nagy-Britannia és Norvégia), felfutott ott,

ahol nem voltak vele ellenségesek (Mexikó, Egyiptom, Malajzia),

és fokozódott az egyre krónikusabb devizaéhséggel küzdõ

Szovjetunióban is. OPEC-en kívüli exportõrként jelent meg ebben

az idõszakban Kína is. A hetvenes évek árrobbanásai következtében

megérte fokozni a kitermelést Brazíliában és Indiában

is. Az új exportõrök megjelenése és a kereslet csökkenése miatt

viszont az 1980-as éveket inkább az árak stagnálása jellemezte

(ennek eléréséhez is szükség volt a szaúdi termelés visszafogá-

sára).

Az a szándék, hogy az Egyesült Államok biztonságos energiaellátása

érdekében politikailag át kell szabni a Közel-Keletet és

az arab világot, nem volt pártspecifikus. Az eszközöket tekintve

azonban megfigyelhetõk különbségek a demokraták és a republikánusok

között; az elõbbiek jellemzõen a diplomáciai megoldásokat

preferálták, az utóbbiaknak kevesebb fenntartásuk volt

a katonai erõ alkalmazását illetõen. Carter idején a demokraták

a Camp David-i békemegállapodás kikényszerítésével emelték

ki Egyiptomot, a korszak legerõsebb arab államát az Izrael- és

USA-ellenes tömbbõl. Az akkori külügyminiszter-helyettes,

Warren Christopher 1993–97 között mint külügyminiszter

újabb egyezményt tudott kicsikarni 1993-ban, ezúttal az izraeli

kormány és a palesztin vezetés között. A keményvonalas konzervatívok

mindezt kispályás külpolitikának tekintették, és

szinte folyamatosan dolgoztak az átfogóbb és következetesebb

megoldáson.

Mindazonáltal a Carter-doktrínát elõször a republikánus kormány

idején alkalmazták, mégpedig 1987-ben, amikor – az

irak–iráni háború idején iráni ágyúnaszádok kuvaiti tartályha

jókra lõttek, Washington pedig onnantól fogva katonai kíséretet

biztosítottak a kuvaiti hajóknak. Másodszor 1990 augusztusá-

ban alkalmazták ezt az elvet, amikor Irak megtámadta Kuvaitot,

és fenyegetõleg lépett fel Szaúd-Arábiával szemben. George

Bush elnök válaszul kiverte az irakiakat Kuvaitból, még ha

nem is folytatta a hadjáratot Szaddám Huszein rezsimjének

megdöntéséig. Ehelyett meghirdette Irak feltartóztatását, egybekötve

az ország tengeri és légi blokádjával.

Az 1991-es háborút az ENSZ felhatalmazásával vívta meg az

Egyesült Államok vezette koalíció. Az USA katonai szerepvállalásának

jelentõségét azonban még Samuel Huntington, a civilizációs

konfliktusok konzervatív ideológusa is az olajkérdés né-

zõpontjából világította meg. Sokat vitatott könyvében így fogalmazott:

„Nem kisebb tét forgott kockán, mint hogy a világ legnagyobb

olajkészletei fölött vajon a Nyugat katonai védelmére

szoruló Szaúd-Arábia és más emirátusok uralkodnak-e, vagy

pedig független, Nyugat-ellenes rezsimek, amelyek késznek

mutatkoznak arra, hogy a Nyugat ellen fordítsák az olajfegyvert.

A Nyugatnak nem sikerült Szaddám Huszeint megbuktatnia,

ugyanakkor mégis egyfajta gyõzelmet könyvelhetett el, hiszen

az Öböl-államokkal sikerült elhitetnie, hogy nagyon is rá-

szorulnak a Nyugat védelmére, s ily módon katonai jelenlétét a

térségben békeidõben is fenntarthatta. A háború elõtt Irak,

Irán, a Perzsa-öböl menti Együttmûködési Tanács és az Egyesült

Államok egymással versengve próbált minél nagyobb befolyást

gyakorolni a térségre. A háború után a Perzsa-öböl Amerika

felségvize lett.” (Huntington 2002: 428–429)

 

AZ EZREDFORDULÓ: AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK

OLAJSZÜKSÉGLETEI ÉS

A BUSH-KORMÁNY BEÁGYAZOTTSÁGA

 

A biztonságpolitika retorikája az Egyesült Államokban nem

egyszerûen a haza vagy az államhatárok védelmérõl szól, hanem

gyakori utalásokat tartalmaz az amerikai életmód („our

way of life”) védelmére is. Ennek az életformának nem mellé-

kes, hanem lényegi eleme a motorizáció, a viszonylag olcsó kõ-

olajszármazékok felhasználása a gazdaságban és a mindennapi

életben. „Az amerikai életforma és az energiabõség tudata

olyan fogyasztási volument és szokásokat alakított ki, amelyek

– bár megfelelnek a gazdasági fejlettség adta lehetõségeknek,

mégis – túlméretezettek és pazarlóak” – írta a téma két magyar

kutatója az 1970-es évek közepén. (Patkó–Várnai 1975: 58) Az

Egyesült Államok, illetõleg az amerikai életforma függõvé vált

az olcsó olaj beszerzésének folyamatosságától, miközben az emberiség

ma már áttekintéssel bír a globális olajkészletek végességérõl.

A világ olajkészletei kifogyóban vannak. 2000-ben a globális

termelés 76 millió hordó volt naponta. Az elõrejelzések szerint

2020-ra a kereslet el fogja érni a 112 millió hordót, ami 47 szá-

zalékos emelkedést jelent. A bizonyíthatóan létezõ tartalékok

növekedése azonban megállt, és a hozzáértõk szerint egyértelmû,

hogy a mai ütemben történõ kitermelés hosszú távon nem

fenntartható. A különbözõ szakértõk más-más idõpontra teszik

a kitermelés csúcsévét, amely után az átlagosan kitermelt

mennyiség már csökkenni fog. Van, aki szerint ez 2000-ben bekövetkezett,

van, aki szerint 2004 lesz ez az év, összességében

azonban a XXI. század elsõ évtizedénél késõbbi idõpontot nem

szoktak megjelölni.1 Globális értelemben a feszültséget nem

egyszerûen a megmûvelt források apadása és az új feltárások

számának csökkenése jelenti, hanem az is, hogy a világ készleteinek

felhasználására új szereplõk jelentkeztek. Kína, India

vagy Brazília dinamikus gazdasági fejlõdése az olajfelhasználás

újraosztását is maga után vonja.

A helyzet különösen az Egyesült Államokban ítélhetõ kiélezettnek.

A világ népességének alig négy százalékáról van szó,

amely a világ energiafelhasználásának 26 százalékát tudhatja

magáénak. Ugyanakkor az USA 2000-ben mindössze 9 millió

hordót termelt naponta, miközben 19 millió hordónyit fogyasztott

el. A különbséget kitevõ 10 millió hordót, vagyis szükségleteinek

53 százalékát külföldrõl importálta.2 Az Energiaügyi Minisztérium

elõrejelzései szerint 2020-ig a belsõ kereslet 25 millió

hordóig fog nõni, miközben a hazai kitermelés 7 milliós

szintre csökken. A napi különbözet már 18 millió hordó lesz, vagyis

a szükséglet 72 százaléka, amelyet teljes egészében importból

kell majd fedezni.3 A hosszú távú számításoknak pedig tekintetbe

kell venniük azt is, hogy az Egyesült Államok a világ ismert

olajtartalékainak mindössze 3 százalékával rendelkezik az

államhatárok között.

Az Egyesült Államok hosszú távú energiaellátását tekintve

szót kell ejteni arról is, hogy az Egyesült Államokban az energiatermelésnek

a fejlett ipari országokénál nagyobb részará-

nya, mintegy 40 százalék származik az olajból. Régen az USA

kizárólag hazai olajforrásokra támaszkodott, a külföldre való

ráutaltsága azonban gazdasága növekedésével és a hazai forrá-

sok kimerülésével arányban növekszik. Kizárt, hogy mai szállí-

tói: Kanada, Mexikó, Nigéria és Venezuela lépést tudjanak tartani

a növekvõ szükségletekkel. Ez azt is jelenti, hogy a Perzsa-

öböl térsége, ahol a világ olajkészleteinek kétharmada található,

egyre fontosabb Amerika számára. Szaúd-Arábia és Irak pedig

nemcsak a tartalékok mennyisége miatt bír kitüntetett jelentõséggel,

hanem azért is, mert ott a kitermelés a világon a

legolcsóbb. Egy hordó olaj kitermelésének önköltsége egy-másfél

dollár, szemben az orosz és mexikói 6-8 dollárral, valamint

az északi-tengeri 12–16 dollárral.4

A Perzsa-öböl térségét, mint beszerzési relációt az USA szá-

mára nem pótolhatja sem Alaszka (ahol a kitermelés már alig

növelhetõ), sem pedig a térségen kívüli országok (Oroszország,

Venezuela, Azerbajdzsán stb.), ahol a kitermelés gyors és a

készletek szerényebbek. Ez idáig az USA függõsége Szaúd-Ará-

biától volt erõs, amely a világ olajkészleteinek egynegyedét birtokolja,

és ezáltal jelentõs informális befolyással bír az Egyesült

Államok irányában. Mivel azonban a szaúdiak valóban hatást

próbálnak gyakorolni az amerikai politikára (például a palesztin–izraeli

konfliktussal összefüggésben), az Egyesült Államokon

belül újra és újra felmerül a szaúdi kérdés kezelésének

szükségessége. Különösen így van ez azután, hogy a 2001. szeptember

11-i merénylet szaúdi hátterére teljes egyértelmûséggel

fény derült.

George W. Bush „külpolitikai forradalma” és konkrétan az

iraki háború vonatkozásában nem tekinthetjük mellékes körülménynek,

hogy az elnök és csapatának több tagja is – ki hoszszabb,

ki rövidebb idõn keresztül – szorosan kötõdött az energiaszektorhoz.

Maga Bush elnök családilag (személyesen és felmenõi

révén) mélyen érintett az olajiparban, de egyúttal a katonai-ipari

komplexumban is. Rajta kívül is voltak azonban kormányának

olyan tagjai, akik ehhez az ágazathoz kötõdtek szorosan.

Cheney alelnök korábban az olajipari szolgáltató

Halliburton társaság vezérigazgatója volt. Donald Evans gazdasági

miniszter és Stanley Abraham energiaügyi miniszter egyaránt

az olajipari óriáscég, a Tom Brown alkalmazásában állt.

Condoleezza Rice nemzetbiztonsági fõtanácsadó pedig a

Chevron igazgatótanácsának tagja volt, és még egy olajszállító

tankhajót is elneveztek róla.

A Bush-dinasztia egyik alapítója, George H. Walker 1919-tõl

fogva társult Averell Harrimannel az olajipart, a hajózást, a repülést

és a mangánbányászatot érintõ befektetésekben. Ezek kiterjedtek

Németországra és Oroszországra is. Walker kapcsolatban

állt John D. Rockefellerrel is, aki a vasúttársaságokat

meggyõzte arról, hogy az olajszállításhoz szükséges vasúti sí-

nekhez Walker cégétõl, a Buckeye Steel Castingstól vásároljanak

nyersanyagot. Walker szerepet vállalt az orosz olajipar fejlesztésében

is az 1920-as években. Prescott Bush, a mai elnök

nagyapja elsõsorban hadiipari cégeket irányított. Ezek egyike

volt a Dresser Industries, amelynek élén 22 évig állt, és amely

a nemzetközi olajüzletnek is részese volt. A Dresser olajipari

ágában az õ fia, George H. W. Bush is dolgozott, mielõtt a politikai

pályára lépett.5 G. H. W. Bush saját olajfúró céget is vezetett,

amelynek neve Zapata Offshore volt. Ez fõleg a csõdbe

ment olajipari vállalkozások befektetõitõl igyekezett átcsatornázni

a forrásokat.

A Walker és a Bush-család nemzetközi üzletei a hírszerzés

számára is pályát képeztek. Az 1920-as években, amikor George H. Walker Oroszországban és Németországban dolgozott,

igazgatója volt az American International Corporationnek

(Amerikai Nemzetközi Társaság), amelynek feladata a tengerentúli

beruházásösztönzés és a hírszerzés volt. Prescott Bush

német üzleti és bankkapcsolatai 1941 elõtt szintén kapcsolatban

álltak a washingtoni titkosszolgálatokkal. Valószínû, hogy George

H. W. Bush már azelõtt rendelkezett CIA-kapcsolatokkal,

hogy a cég megszervezte volna az emigránsok kudarcot vallott

partraszállását a kubai Disznó-öbölben 1961-ben. Ma már

publikus források tanúsítják, hogy a Zapata Offshore-t a CIA fedõ

intézményként használta már jóval azelõtt, hogy Bush 1976-

ban a CIA igazgatója lett. Bush üzleti kapcsolatokat bonyolított

számos olyan céggel, amelyeket szoros szálak fûztek a CIA-hoz,

illetõleg a BCCI-hoz6. Politikai karrierje során pedig a texasi és

oklahomai üzleti cárok álltak mögötte folyamatosan (T. Boone

Pickens, Henry Kravis, Hugh Liedtke), akiknek nevét nagy volumenû

vállalati fúziók és kivásárlások tették ismertté.7

George W. Bush 1978-ban alapította meg saját olajipari cégét

Texasban, amelynek egy idõben több szaúdi befektetõje is volt.

Közéjük tartozott Szalem bin Laden, egyike Oszama bin Laden

56 testvérének, aki 1988-ban egy texasi repülõgép-balesetben

vesztette életét.8 George W. Bush 2001 januárjában megalakí-

tott kormányának két erõs embere, Donald Rumsfeld és Dick

Cheney az 1970-es évek olajválsága idején vált vezetõ politikussá,

s az energiakérdés „meghatározó volt” kettejük stratégiai

gondolkodásában. Rumsfeld és Cheney egymást váltották a Fehér

Ház stábfõnöki pozíciójában Ford elnöksége alatt

(Rumsfeld hadügyminiszternek ült át). Munkatársi kapcsolatuk

még korábbi idõkre nyúlik vissza; Nixon kormányzása idején is

volt már Cheney Rumsfeld helyettese, bár akkor még társadalompolitikai

jellegû munkakörben. Az 1970-es évek közepén,

amikor a Fehér Házban dolgoztak mindketten, az USA az olajválság

következményeivel küzdött (a Watergate-botrányon és a

vietnami háború lezárásán túlmenõen – de ezek már kifutóban

levõ ügyek voltak). Nekik politikai szocializációs alapélményük

az olajjal mint stratégiai tényezõvel összefüggõ problémák

megoldása – nem véletlenül volt Rumsfeld késõbb Reagan elnök

összekötõje Szaddám Huszein irányában, és Cheney a had-

ügyminiszter az elsõ öbölháború idején.

Dick Cheney abban az idõszakban irányította a Pentagont,

amikor a hidegháború lecsengése következtében a hadiipari

megrendelések csökkentek, így üzemeket kellett bezárni és dolgozókat

elbocsátani. Cheney gondosan vigyázott arra, hogy a le-

építéseket lehetõleg demokrata többségû választókörzetekre

koncentrálják. Az 1992-es vereség után Cheney egy ideig azt

fontolgatta, hogy induljon-e az elnökjelöltségért. Szorosra fûzte

kapcsolatait az American Enterprise Institute nevû

neokonzervatív agytröszttel. Támogatói között olyan nagyvállalati vezetõket tudhatott, mint Stephen Bechtel, Duane Andrews

és Thomas Cruikshank. Utóbbi annak a Halliburtonnek volt vezérigazgatója,

amelyhez 1995-ben maga Cheney szegõdött el a

legfõbb végrehajtó posztra. Kiszemelése és kinevezése nagyrészt

annak volt köszönhetõ, hogy az 1991-es öbölháború, illetõ-

leg az USA más katonai szerepvállalásai során a Halliburton jelentõs

külföldi megrendelésekhez jutott. A cég – amelynek igazgatótanácsában

egy idõben a volt elnök, George Bush is megjelent

– további dinamikus tengerentúli terjeszkedését várták a

volt honvédelmi miniszter alkalmazásától. Ez be is teljesült, sõt

1998-ban a cég felvásárolta egyik legfõbb riválisát, a Dresser

Industriest. Ez a tranzakció tette lehetõvé, hogy a Cheney által

irányított cégbirodalom még Irakkal is folytathasson üzleteket

(egy leányvállalaton keresztül). Egyébként az Irakkal – valamint

Líbiával és Iránnal – folytatott üzletet az Egyesült Államok

cégei számára szankciók tiltották. A Halliburton iraki jelenléte

2000 februárjáig tartott.9

Cheney és Rumsfeld személyén túlmenõen más kapcsolódási

pontokat is felfedezhetünk az 1970-es évek olajválsága és a jelenkori

amerikai külpolitika között. 1974-ben az olajmonopóliumok

rendkívüli nyereségének kivizsgálására létrehozott szená-

tusi bizottságot az a Henry Jackson szenátor vezette, akit a mai

neokonzervatívok közül sokan (fõleg a demokratáktól átigazolt

neokonzervatívok, mint például James Woolsey volt CIAigazgató)

a mentoruknak tekintenek. „Scoop Jackson” az ún. Izrael-lobbi

egyik vezetõ alakja is volt, aki élesen ellenzett minden

olyan lépést, amely a nemzetközi politikai enyhülést elõsegítette;

õ és követõi „kiváltképp dühödten reagáltak az Egyesült

Államok közel-keleti politikájának módosulására”. (Patkó–Várnai

1975: 142)

A sokatmondó történeti elõzményeknél is fontosabb, hogy az

energiaszektor egyes nagyvállalatai kiemelkedõ szponzorai voltak

és maradtak a Republikánus Párt id. és ifj. George Bush kö-

rül csoportosuló köreinek. Az Exxon Mobil a 2000-es választá-

sokon több mint egymillió dollárral támogatta a republikánus

jelöltek kampányát. Összesen 1.375.250 dollárt fordított politikai

kampánytámogatásra, és ezzel második lett az olaj és gáz

ágazatban az Enron után.10 A teljes összeg 89 százaléka került

Bush pártjához, túl azon, hogy ez idõ tájt több millió dollárba

kerülõ kampányt folytatott a kiotói megállapodás ellen, amely

segítene elõmozdítani a globális gazdaság olajfüggõségének

csökkentését. Az Exxon Mobil lobbitevékenységének döntõ szerepe

volt abban, hogy Bush végül nem írta alá a Kiotói Megállapodást

a globális felmelegedésrõl. Az Exxon Mobil ez irányú

reklámszövegei visszaköszöntek Bush elnöki beszédeiben.11 Az

energiaszektorban csak egyetlen cég volt, amely 2000-ben többet

költött az Exxon Mobilnál politikai kampányra: a texasi

Enron, amelynek botrányos összeomlása – Kenneth Lay elnök

és a Bush-család szoros kapcsolata miatt – árnyékot vetett a Fehér

Házra 2001–2004 között.

 

AZ IRAKI OLAJ FELTÁRÁSÁTÓL AZ ELSÕ

ÖBÖLHÁBORÚIG

 

Bush elnök, Cheney alelnök, valamint a különbözõ rendû és

rangú kormánytagok energiaipari és kereskedelmi kapcsolatai,

elõéletük idevágó epizódjai önmagukban még semmiféle magyarázó

erõvel nem kell hogy bírjanak a republikánus kormány

külpolitikáját illetõen. Fõleg nem jelentenek bizonyítékot arra,

hogy az olajjal összefüggõ megfontolásoknak közvetlen szerepük

volna az Egyesült Államok iraki politikájának alakításában.

Más lehetséges tényezõkkel, háborús motívumokkal való összevetésben

azonban azt látjuk, hogy az ázsiai olajkitermelés és a

globális energiapiacok fölötti ellenõrzés a washingtoni kül- és

biztonságpolitika egyik legfontosabb vezérmotívuma volt és

maradt. Az összefüggések teljes hálójának felderítését azonban

történelmi visszatekintéssel kell kezdeni.

Az iraki olaj elõször az elsõ világháború idõszakában vált fontos

világgazdasági, illetõleg biztonságpolitikai kérdéssé, mégpedig

elsõsorban Anglia növekvõ érdeklõdésével és szerepvállalásával.12

A londoni katonai stratégák felismerték az olaj kitüntetett

szerepét a gazdasági fejlõdésben és a nemzetközi erõ-

viszonyok alakításában. Az amerikai John D. Rockefeller, a

Standard Oil Company alapítója, addigra már a világ leggazdagabb

embere volt. Anglia, a világ legjelentõsebb gyarmatosító

hatalma az elsõ világháború idején már ellenõrzése alatt tartotta

Perzsia (a mai Irán) újonnan feltárt olajlelõhelyeit, mégpedig

az Angol–Perzsa Olajtársaságon (Anglo–Persian Oil Company)

keresztül. Mivel azonban a brit szigeteken nem tártak még fel

olajlelõhelyeket, a britek fontosnak tartották a tengerentúli

kapcsolatok bõvítését. Különösen ígéretesnek tartották Mezopotámiát

(a mai Irakot), amely akkor még az Oszmán Birodalom

része volt.

Nem sokkal az elsõ világháború kitörése elõtt, 1914-ben brit

és német vállalatok megalapították a Török Olajtársaságot

(Turkish Petroleum Company, TPC), amelynek tevékenysége

Mezopotámiára is kiterjedt volna. A háború kitörése azonban

véget vetett az angol–német olajbarátságnak, és a német szövetséges

Oszmán Birodalmat brit katonai célponttá tette. Sir

Maurice Hankey, a brit külügyminiszter Arthur Balfour tanácsadója

a mezopotámiai olajlelõhelyeket stratégiai jelentõségû-

nek tekintette. Az angol vezetés számára kényelmetlenséget

okozott, hogy idõközben (1916-ban) titkos paktumot kötöttek a

franciákkal az Oszmán Birodalom felosztásáról, és ez az északiraki

olajlelõhelyek nagy részét a franciák kezébe adta volna.

Ettõl függetlenül a britek Bagdad bevétele után észak felé nyomultak,

hogy elfoglalják Moszult. Ez a lépés jelentette a háború

utáni legsúlyosabb konfliktust a két ország vezetõi között, amit

csak Woodrow Wilson amerikai elnök hathatós közbelépése tudott

csillapítani a versailles-i konferencián. Végül is az 1920-as

San Remó-i szerzõdés zárta le a vitát, amelynek értelmében

Anglia megkapta a politikai ellenõrzést teljes Mezopotámia fö-

lött, Franciaországot pedig kárpótolták azzal, hogy a TPC német

részének tulajdonosa lett. Mindez azelõtt történt, hogy egyetlen

csepp olajat kitermeltek volna a vitatott területeken.13

Hamarosan jelentkezett igényeivel az Egyesült Államok is,

amelynek sajtója az angol–francia megállapodást régimódi imperialista

paktumként jellemezte. Allen Dulles14, a külügyminisztérium

fiatal jogásza szövegezte meg azt a memorandumot,

amely deklarálta, hogy az Egyesült Államok nem ismeri el az

Oszmán Birodalommal a TPC-rõl kötött szerzõdést. A méltá-

nyos részesedés megszerzése érdekében gyakorolt amerikai

nyomás az Iraki Olajtársaság (Iraq Petroleum Company, IPC)

megalapításához vezetett. Az IPC-ben négy vezetõ tõkés ország

is érdekelt volt: 23,75–23,75 százalékkal részesedett benne a

francia Compagnie Francaise des Petroles (CFP), az angol British

Petroleum, az angol–holland Royal Dutch Shell, valamint

az amerikai Mobil Oil és Standard Oil of New Jersey vegyes vállalkozása.

A maradék 5 százalék az ugyancsak amerikai

Calouste Gulbenkiané, a szerzõdést tetõ alá hozó üzletemberé

volt.15 Az IPC 1925-ben kötött 75 évre szóló koncessziós szerzõ-

dést Irakkal. Az olajat 1927 októberében találták meg, és azután

kezdõdhetett a kitermelés az észak-iraki Kirkuk közelében.

Az IPC státusa közel fél évszázadon át változatlan maradt; az

sem befolyásolta érdemben, hogy Irak a második világháború

következtében politikai függetlenségre tett szert. Az ötveneshatvanas

évtizedben azonban a fejlõdõnek nevezett (függetlenségüket

nem sokkal korábban elnyert) országok egyre határozottabban

fogalmazták meg igényüket a politikai után a gazdasági

dekolonizációra is. Állami vezetõik, a különféle nemzeti

elitcsoportok érdemi kontrollt akartak szerezni a helyi gazdaság

fölött is, ami döntõen az ásványkincsek felhasználását jelentette.

Sokuk számára példa volt Nasszer egyiptomi elnök, aki a

Szuezi-csatorna államosításával (1956) a katonai megtorlást is

kockáztatva terjesztette ki országa gazdasági autonómiáját.

Irak 1960-ban – Iránnal, Kuvaittal, Szaúd-Arábiával és Venezuelával

együtt – alapítója volt az olajexportáló országok kartelljének

(Organization of Petroleum Exporting Countries,

OPEC). Az OPEC megalakulását az váltotta ki, hogy 1958-ban

az Egyesült Államok – nemzetbiztonsági szempontokra hivatkozva

– kvótákat vezetett be az olajimportra, hogy a külföldiek

támasztotta versenytõl védje a hazai termelõket. Ennek következménye

az olajár esése volt. Az OPEC-ban tömörülõ országok

célja az olajár, és ezen keresztül állami bevételeik védelme volt.

A szervezet fennállásának elsõ évtizedében tizenhárom tagra

bõvült (a világ olajexportjának 85 százalékát lefedve), de sikerük

kimerült annyiban, hogy a hivatalos olajár a továbbiakban

már nem csökkent. (Spero 1990: 264)

A hetvenes évek drámai kontrasztot mutattak a korábbi idõ-

szakhoz képest; a világpolitika akut kérdésévé vált az

Észak–Dél-konfliktus, amelynek gyújtópontjában a nyersolaj

kitermelése, forgalmazása és ára állt. Az olajtermelõ arab országok

és a fejlett, ipari államok mélyülõ konfliktusán belül az

iraki események jelentették talán a legsúlyosabb csapást a

nemzetközi olajtõkére. Irak 1972. június 1-jén államosította az

IPC vagyonát, a Kirkuk környéki olajmezõt és az innen a Földközi-tengerhez

vezetõ olajvezeték iraki szakaszát. Az észak-iraki

Kirkuk olajmezõi az államosításig az IPC közvetlen irányítá-

sa alá tartoztak; 55 millió tonnával ez volt a legjelentõsebb olajlelõhely

az országban (Patkó–Várnai 1975: 109).

Az IPC az államosítás miatt kártérítési igényt jelentett be és

bojkottot hirdetett. Emiatt Irak leginkább a Nyugattal szemben-

álló KGST-országokba tudott exportálni, de mivel az ipari országokban

ez idõ tájt túlkereslet mutatkozott, az irakiaknak a

kirkuki olaj szállítására sikerült hosszú távú szerzõdéseket kötniük

például Franciaországgal, Olaszországgal és Spanyolországgal

is. A megváltozott alkuhelyzetben az IPC engedményre

kényszerült, és 1973 márciusában szerzõdést kötött az iraki kormánnyal,

amely egyebek mellett elismerte Irak teljes szuverenitását

olajkincsei fölött. Cserébe Irak elismert egy 450 millió

dolláros tartozást, és térítés nélkül átadta az IPC leányvállalatának,

a Mosul Petroleumnak a koncesszióját. Egy másik leányvállalat,

a Basrah Petroleum Company nevében az IPC kötelezettséget

vállalt arra, hogy a termelést 1976-ra 80 millió tonná-

ra futtatja fel. Mivel pedig az IPC minden további igényrõl lemondott

Bagdaddal szemben, az iraki kormány kártérítésként

15 millió tonna olajat fizetett (Patkó–Várnai 1975: 110).

A washingtoni külpolitika nem volt teljesen tehetetlen Irakkal

szemben, de túl sok kártya nem volt a kezében. Henry

Kissinger megpróbálta például az Irak északi részén élõ kurdokat

kijátszani Bagdad ellen, de nem ért el sikert. Irak számára

az államosítás megteremtette annak lehetõségét, hogy az olaj

monokultúrás exportcikkbõl az iparfejlesztés finanszírozásának

forrásává váljon. Ez a körülmény pozitív színben tüntette fel az

iraki példát a szocialista orientációt követõ országok körében. A

bojkott elhárítása a fejlõdõ országok körében erõsítette a nacionalista

öntudatot és az ezzel összefonódó politikai törekvéseket.

Ugyanezt a nemzetközi olajtõke veszélyes fejleménynek, kedvezõtlen

precedensnek tekintette. Az iraki olaj államosítása való-

ban csak elõjátéka volt a következõ évek olajháborúinak, amelynek

leghosszabb fejezete az Irak és Irán közötti konfliktus volt.

Az irak–iráni háború befejezõdése után mindkét országnak –

melyek az OPEC második számú pozíciójáért versengtek –

szüksége volt bevételekre az újjáépítés és a háború keltette szociális

feszültségek enyhítése érdekében. Kezdetben az OPEC

nem volt képes mindkettõ igényeit kielégíteni. Szaúd-Arábia

ekkor az olajkitermelés fokozása, s így az árak csökkentése útján

fegyelmezte meg a vitatkozó feleket. Kuvaittal egyetértésben

hamar kidolgoztak egy sémát, miszerint a napi 18,5 millió

hordós kitermelési szintet helyreállították a hordónkénti 18 dolláros

árral együtt. Irán visszakapta korábbi kvótáját, és beleegyezett

abba, hogy Irak is ugyanakkora részesedést kapjon. Ez

utóbbi más országok, elsõsorban Szaúd-Arábia rovására történhetett

meg (Spero 1990: 284).

Irak GNP-je (bruttó nemzeti termék) 1989-ben mintegy 32

milliárd dollárra rúgott, amelynek kétharmada származott az

olajból. Az állami bevételeken belül az olaj jelentõsége még ennél

is nagyobbnak volt mondható. Az iraki olajkitermelés 1990

júliusában, Kuvait megtámadása elõtt napi 3,5 millió hordót ért

el. Az olajból származó jövedelmek tették lehetõvé, hogy

Szaddám Huszein 1989–90 folyamán mintegy 13 milliárd dollárt

költsön fegyverkezési és biztonsági célokra.16

Az 1991-es háborúban az iraki olajkitermelõ és -feldolgozó

kapacitások súlyos károkat szenvedtek, ami a termelést értelemszerûen

visszavetette. Ráadásul az elsõ öbölháború után

Irak nem exportálhatta olaját, ezt az Egyesült Államok és NagyBritannia

által kezdeményezett ENSZ-embargó tiltotta. Mivel

az embargó – az egyetlen jövedelmezõ exporttermék betiltásá-

val – súlyos csapást mért az iraki életviszonyokra (rendszerint

ennek tulajdonítják kb. félmillió gyermek halálát), az ENSZ az

évtized végén az „okos szankciók” felé vett irányt. Az Oil for

Food („olajat élelemért”) program keretében lehetõvé tettek

egy korlátozott mennyiségû exportot, amelyet azonban csak a

termékek egy meghatározott körére válthattak át az irakiak.

Az iraki olajjal kapcsolatos bármiféle mérlegelésnél tekintetbe

kellett venni ugyanakkor azt, hogy az 1991-es háború okozta

károk, az azt követõ embargó, és általában Irak elszigeteltsége

következtében az olajipar fejlõdése megtört. Az olajmezõket elhanyagolták,

a kitermelést nem korszerûsítették, és a szomszé-

dos országokhoz képest kisebb mélységekbe hatoltak a fúrások.

Tíz évvel az elsõ öbölháború után az iraki olajkitermelés napi

2,5 millió hordó körül volt, ami nem sokkal maradt el az 1991

elõtti napi 2,8 millió hordós szinttõl.17

Ugyanakkor több ország is elõkészületeket tett arra, hogy

Irakkal olajügyleteket bonyolítson, amint a szankciókat feloldja

a nemzetközi közösség. Az orosz Lukoil, a kínai Nemzeti Olajtársaság,

valamint a francia TotalFinaElf egyaránt tárgyalásokat

kezdett az 1990-es években, és azokat eredményesen lezárta

az évtized második felében. Kína jelentõségét mindenképpen

alá kell húznunk, mivel a kb. félmilliós közel-keleti olajimportjának

kb. 5,5 millió hordó/nap szintre történõ felfutását jelezték

elõre 2020-ig, így a Perzsa-öböl térségének egyik legfontosabb

perspektivikus vásárlójának számít.18 A brit és amerikai vállalatok

úgy érezhették, hogy kiszorulnak egy a jövõ szempontjá-

ból fontos területrõl. Ezek közé tartozott a világ egyik legnagyobb

vállalata, az Exxon Mobil, továbbá a brit–holland Royal

Dutch Shell, a brit–amerikai British Petroleum-Amoco, valamint

az amerikai Chevron-Texaco. Az amerikai vállalatok anynyit

tehettek, hogy kifejezték érdeklõdésüket egy esetleges

Szaddám utáni Irak olajüzleteiben való részvétel iránt. Egy

1997-ben készített tanulmány szerint kilenc társaság ezt hivatalosan

is megtette. Közöttük volt az a négy, amely ma Exxon Mobil

és Chevron-Texaco néven ismert, az Amoco és az Arco

(amelyeket azóta felvásárolt a BP), továbbá a Conoco, az

Occidental és a Coastal.19

Szaddám Husszein számára egy évtizeddel az öbölháború

után az olaj ismét nemcsak mint bevételi forrás játszott szerepet,

hanem mint a gazdasági hadviselés eszköze is. 2002 áprilisában

megkísérelte, hogy bojkottot robbantson ki a palesztinok

támogatása érdekében. Egy hónapig szüneteltette az olajtermelést,

de elszámította magát. A többi öbölbéli olajexportõr nem

sorakozott fel, sõt garantálta, hogy pótolni fogják a kiesõ iraki

kínálatot. Szaddám így sikeres politikai akció helyett egy hónap

olajbevételétõl fosztotta meg magát.20

 

AZ OLAJ A 2003-AS IRAKI HÁBORÚ MOTÍVUMAI KÖZÖTT

 

Az olaj kitermelése és szállítási útvonalainak kiépítése és biztosítása

már az afgán háború esetében is felmerült a háborús motívumok

között. Ennek oka, hogy a washingtoni stratégák már

2001 elõtt is úgy tekintettek Afganisztánra, mint a Kaszpi-tengeri

olajkincs szállítása szempontjából döntõ fontosságú útvonalra.

A Kaszpi-tenger a világ harmadik legjelentõsebb olajlelõhelye

(több mint 200 milliárd hordót kitevõ készlettel), ahol

az 1990-es években számos nyugati cég kezdett az olaj- és földgáz

kitermelésébe (egyebek mellett a BP és a Chevron-Texaco).

Mivel azonban a Fekete-tenger irányában történõ elszállítás kö-

rülményesnek – és a Boszporusznál környezetvédelmi szempontból

veszélyesnek – minõsül, újra meg újra felmerült egy dé-

li irányú csõvezetékrendszer szükségessége. Ezen keresztül a

kõolaj és a földgáz világpiacra történõ kivitele Türkmenisztá-

non, Afganisztánon és Pakisztánon keresztül (Irán megkerülé-

sével) takarékosabban és biztonságosabban történhetne meg.

Egy ilyen projekt megvalósítása azonban az afganisztáni tálib

uralom idején akadályokba ütközött, a háború után viszont elvileg

lehetségessé vált.21 Annál is inkább, mivel Hamid Karzai,

aki a háborúnak köszönhetõen Afganisztán vezetõje lett, egyesült

államokbeli emigrációja idején annak az Unocal társaságnak

a tanácsadója volt, amely a türkmenisztáni forrásokat a pakisztáni

finomítókkal összekötõ, 1460 kilométer hosszú vezeték

megépítését leginkább támogatta.22

Az afganisztáni háborúval összefüggésben – mivel ott valódi

terroristabázisok felszámolásáról, illetõleg az õket támogató rezsim

eltávolításáról volt szó –, valamint a venezuelai puccskí-

sérletrõl szóló tudósításokban az olajkérdés mint halvány háttérmotívum

jelent csak meg az elemzésekben. Az iraki háború-

hoz közeledve azonban az energiabiztonság, illetõleg a globális

olajkészletek fölötti ellenõrzés ügye egyre nyilvánvalóbban jelent

meg a Bush-kormány külpolitikájában. A Carter-doktrínát

idézte – bár explicit hivatkozás nélkül – Dick Cheney alelnök

2002. augusztus 26-án, amikor beszédet mondott a külföldi há-

borúk veteránjai elõtt. Így fogalmazott:

„Ezekkel a terrorista fegyverekkel felfegyverkezve, s a világ

olajtartalékainak tíz százalékának tetején ülve Szaddám Huszszein

megkísérelhetné az egész Közel-Kelet fölötti dominancia

megszerzését, megpróbálhatná ellenõrzése alá vonni a világ

energiaellátásának nagy részét, közvetlenül fenyegetve Amerika

barátait az egész régióban, és nukleáris zsarolásnak kitenni

az Egyesült Államokat vagy bármely más nemzetet.”23

Ezekkel a szavakkal Cheney gyakorlatilag a tizenkét évvel korábban

kimondott érveit ismételte, azzal a különbséggel, hogy

1990-ben Irak valóban megduplázta az ellenõrzése alatt álló

olajkészlet nagyságát, és Szaúd-Arábia fenyegetésével még

nagyobb hatalomra tört. 1990-ben Cheney a szenátus fegyveres

erõk bizottsága elõtt elmondott beszédében kifejtette azt is,

hogy Irakkal szemben azért kell keményen fellépni, mert aki a

Perzsa-öböl térségét ellenõrzi, az kezében tartja a legtöbb

ország gazdaságát is. Természetesen ez nemcsak Irakra áll; ha

az Egyesült Államok tartja ellenõrzése alatt a térséget, akkor

ezt a befolyást õ gyakorolhatja mások fölött. Mindez magyarázhatja,

hogy olyan országok, amelynek gazdasága nagyobb

mértékben függ a közel-keleti olajtól (Japán, Nagy-Britannia,

Franciaország, Németország stb.) Washingtonétól eltérõ külpolitikát,

és azon belül közel-keleti politikát folytatnak még akkor

is, amikor együttmûködnek az Egyesült Államokkal. Újabban

Kína is az öbölbeli olajra egyre inkább ráutalt országok közé sorolható.

Az olajellátás fölötti ellenõrzés az Egyesült Államok számára

eszköz ahhoz is, hogy elrettentsen más nagyhatalmakat katonai

potenciáljukat veszélyesen megnövelõ programok folytatásától

(ez az elv hangsúlyt kapott Bush elnök 2002 szeptemberében

meghirdetett nemzetbiztonsági doktrínájában). Michael

Ignatieff mindezek alapján – a felemelkedõ amerikai birodalomról

írott cikkében – úgy beszél a közel-keleti olajról, mint

ami egy katonai stratéga számára egy birodalom gravitációs

pontjaként jelenik meg.24

Az iraki háború kitörése elõtt egy hónappal írott cikkében hasonló

tömörséggel és egyértelmûséggel fogalmazott Jeffrey

Sachs25, a hírneves közgazdász. A Columbia Egyetem profeszszora

leszögezte: „ezt a háborút az iraki olajért vívják majd”.

Történelmi visszapillantás keretében emlékeztetett arra, hogy a

huszadik század folyamán „az arab önrendelkezés, a demokrá-

cia és a gazdasági reform az olajhoz képest csak másodrendû

szerepet kapott”. A Közel-Kelet népeit elõbb a britek és a franciák,

majd az amerikaiak igyekeztek kihasználni. „Amikor a valódi

demokrácia a Közel-Keleten valaha is veszélyeztette Amerika

ellenõrzését az olajkészletek felett, a demokráciát szélnek

eresztették. (…)Az amerikai viselkedés Közép-Ázsia volt szovjet

államaiban ugyancsak élõ emlék. A Bush-kormányzatban sokan

példaként említik ezt a térséget arra, hogyan fogják átalakítani

a Közel-Keletet. A demokráciának azonban semmi köze

az USA közép-ázsiai politikájához, ahol az amerikai olajvállalatok

és diplomaták egymást tapossák, hogy Kazahsztán, Türkmenisztán

és Üzbegisztán despota államaiban üzleteket köthessenek.”26

A Bush-kormány szándékait Sachs szerint jól megvilágítja

egy dokumentum („A 21. század stratégiai kihívásai az energiapolitikában”),

amelyet a James Baker korábbi külügyminiszter

nevét viselõ intézetben készítettek Texasban, még jóval 2001

szeptembere elõtt. „A tanulmány két dolgot világossá tesz. Az

elsõ, hogy Irak létfontosságú a Közel-Keletrõl származó olajszállítások

szempontjából, mivel a világ második legnagyobb

olajkészletével rendelkezik. A jelentés agonizál amiatt, hogy

gazdaságilag Amerikának szüksége van az iraki olajra, de katonai-biztonsági

okokból az USA nem engedheti meg, hogy

Szaddám termelje ki az olajat. A következtetés világosnak tû-

nik: az Egyesült Államoknak új iraki rezsimre van szüksége

energiabiztonsága fenntartásához. A demokráciára nincs utalás

a tanulmányban” – jegyzi meg Sachs27.

Az olajtényezõ meghatározó voltát emlegették sokan a háborút

ellenzõk körében Nagy-Britanniában is, így például egy

népszerû munkáspárti exminiszter, Mo Mowlam28 is. A politikus

asszony 2002 nyarán reményét fejezte ki, hogy George

Bush képes lesz visszavonulni harcias álláspontjáról és egyúttal

megõrizni tekintélyét; ellenkezõ esetben a Közel-Keletnek és a

világ többi részének is súlyos következményekkel kell számolnia.

Mivel valószínû, hogy a washingtoni héják tisztában vannak

egy esetleges háború destabilizáló hatásával (különös tekintettel

Egyiptom és Szaúd-Arábia nyugatbarát kormányaira), céljuk

nem lehet más, mint maga a zûrzavar – következtetett

Mowlam. A tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos nyugati aggályokat

nem tekinti komolynak, hiszen Szaddám Husszeinnek

tudnia kell, hogy azok esetleges – a szomszédos államok valamelyike

vagy Izrael elleni – bevetése esetén a Nyugat teljes katonai

erejével találná magát szembe. Emiatt az iraki diktátor

Hitlerrel való összehasonlítását Mowlam butaságként jellemezte,

hiszen „Hitler azt gondolta, hogy gyõzhet; Szaddám tudja,

hogy nem. Még ha van is nukleáris fegyvere, nem nyerhet meg

egy háborút Amerika ellen. Az Egyesült Államok könnyedén

feltartóztathatja.”29 Mivel pedig a tervezett háború mellett felsorakoztatott

érvanyag hihetetlenül gyenge, az okokat másutt

kell keresni. A kulcs: Szaúd-Arábia, amely a világ olajtermelé-

se és -árai szempontjából az egyik legfontosabb ország. 2001

szeptembere óta fény derült a szaúdi rezsim sebezhetõségére,

miközben az országnak az Egyesült Államokhoz fûzõdõ kapcsolata

lazulni kezdett. Ezt olyan tényezõk is mutatják, mint példá-

ul az arab tõke kivonása az Egyesült Államokból. Mowlam szerint

ha a szaúdi rezsimet nem is feltétlenül lehet stabilizálni, a

régióban tartózkodó amerikai haderõ biztosíthatja az olajmezõk

fölötti ellenõrzést. „Ha a régióban káosz uralkodik, az Egyesült

Államok fegyveres erejére mint globális megmentõre fognak

tekinteni. A terrorizmus elleni háború fedezéke mögött háborút

lehet folytatni az olajellátás biztosításáért” – írta Tony Blair korábbi

minisztere, aki szerint az egész konfliktusnak nem lehet

köze az iraki fenyegetéshez, mert ilyen fenyegetés nem létezik.

Michael T. Klare, a biztonságpolitika professzora 2003 janu-

árjában publikált írásában30 a készülõ háború három leggyakrabban

hangoztatott okával – azokat könnyûnek találva – három

másikat állított szembe. Ezek mindegyike az olajjal volt kapcsolatos

valamilyen fokon.

·Az elsõ ok az Egyesült Államok függõsége a Perzsa-öbölben

található olajtól, ami elõször az 1980-as Carter-doktrínában öltött

biztonságpolitikai dimenziót. Ez kimondta, hogy az Egyesült

Államok nem tûrheti el, hogy bármely ellenséges kormány

megakadályozhassa az Öbölhöz való hozzáférését.

·A második ok az öbölbéli olaj világgazdasági jelentõsége; aki

a Perzsa-öböl térségét ellenõrzése alatt tartja, ezáltal befolyása

alatt tarthatja a világgazdaság egészét is.

·A harmadik ok, hogy az Egyesült Államok egyre inkább függõvé

vált Szaúd-Arábiától, az onnan importált nyersolajtól. Ha

ott bármi történne, ami kellemetlen az Egyesült Államok szá-

mára, az egyetlen, megfelelõ nagyságú alternatív olajkészlet

Irakban található.

Ahhoz azonban, hogy az Amerikai Egyesült Államok vezetõi

csökkenteni tudják országuknak Szaúd-Arábiától való függõsé-

güket, egyetlen megoldás kínálkozott: elfoglalni Irakot és alternatív

olajforrásként használni.31 Irak ugyanis az egyetlen olyan

ország, amelynek olajkészlete elegendõ ahhoz, hogy a szaúdit

érdemben ellensúlyozni tudja. Szaúd-Arábiában 250 milliárd

hordónyi feltárt olajkészlettel számolnak, míg Irakban 112 milliárd hordónyi feltárt készlettel (a globális készlet kb. 11 százaléka),

és további 200–300 milliárd hordónyi készlet lehetõségé-

vel. Irak megszállásával és kormányának ellenõrzésével az

Egyesült Államok a hosszú távú olajfüggõségbõl származó stratégiai

dilemmát nagyjából egy évtizedre meg tudja oldani;

Michael T. Klare szerint ez a szempont a legerõsebb magyará-

zó tényezõ a Bush-kormány Irakkal összefüggõ döntései mö-

gött.

Mi több, sok jel mutat arra is, hogy a háború szorgalmazói,

nem utolsósorban maga Paul Wolfowitz, olyan várakozásokat

tápláltak, miszerint az iraki olajkitermelés gyors helyreállítása

és az export megindítása gyakorlatilag önfinanszírozóvá teheti

a katonai „vállalkozást”. A háborús korszak (tehát 1980) elõtti

kitermelési szint elérését egy mintegy 5 milliárd dolláros rekonstrukciós

program32 tudja elérni, amelyet az Egyesült Államok

finanszíroz a háborús költségkeret részeként. Azok az elgondolások

azonban, hogy az iraki olajtermelés gyors felfuttatá-

sa következtében az invázió gyakorlatilag önfinanszírozó legyen,

az olaj gazdaságtanához értõk szerint eleve illúziók voltak.

Így az sem valószínû, hogy az amerikai olajcégek közvetlen

szerepet játszottak volna abban, hogy Bush a háború elindítása

mellett döntött. „A Bush-kormány a Bagdad elleni hadjáratot e

vállalatok hozzájárulása nélkül tervezte meg, és láthatóan anélkül,

hogy fogalma lett volna az olaj gazdaságtanáról.”33

Bár a kalkulációk jelentõs része (pénzügyi és politikai értelemben

is) hibás lehetett, és mint explicit motívum soha nem jelent

meg a háborút szorgalmazó amerikai és brit retorikában, az

olaj és az iraki háborúk kapcsolata több mint nyilvánvaló.34 A

Bush és Blair politikája iránt szkeptikus nemzetközi közvéleménynek

ebben különösebb szakértelem és elmélyült kutatások

nélkül is igaza lehetett.

 

VENEZUELA: SZOCIÁLIS POPULIZMUS

A FÉLPERIFÉRIÁN

 

Irakhoz hasonlóan Venezuela is alapítója volt az OPEC-nek, de

a két ország gazdaságtörténete az összefonódások mellett elté-

réseket is mutat. A nyolcvanas években, miközben Irak Iránnal

háborúzott, Venezuela megpróbált strukturális értelemben kitörni

a nyersolaj-exportõri szerepbõl. Szaúd-Arábiához, Líbiá-

hoz, Kuvaithoz és az Egyesült Arab Emirátusokhoz hasonlóan

az olajvertikum magasabb szintjeihez tartozó érdekeltségeket

építettek ki Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. Ennek

célja az volt, hogy az exportõri érdekeket védje olyankor is,

amikor az olajárak esnek (lehetõvé téve, hogy a feldolgozott termékek

ára kevésbé essen vissza, mint a nyersolajé). A finomító

és a marketingkapacitások kiépítésével ezen országok érdekei

közeledtek a nagy és integrált vállalatokéhoz, és távolodtak a

nyerstermék-exportõri minõségben megmaradó más OPECtagokétól.

Összességében tehát a szervezetet gyengítette ez a

folyamat. (Spero 1992: 285)

Venezuela üzletpolitikája összességében szerény erõfeszítésnek

bizonyult a globális olajpiacok hullámai között. Az 1988-as

szaúdi intervenció (az export fokozása az árak letörése és az

OPEC-tagok megfegyelmezése érdekében) súlyos következmé-

nyekkel járt az eladósodott olajexportõr országok, vagyis elsõ-

sorban Mexikó, Nigéria és Venezuela számára. Ezek az orszá-

gok kemény gazdasági kiigazítást kellett hogy végrehajtsanak,

rendszerint a szociális kiadások is csökkentek; drágább lett az

élelmiszer, a munkahely pedig kevesebb. Venezuelában 1989-

ben véres utcai zavargások következtek be, a társadalmi elégedetlenség

pedig a konfliktus elfojtása után sem csitult.

Bár Latin-Amerikában jól ismertek voltak az Egyesült Államokkal

való szembeszegülés korlátai, az olajpiaci együttmûkö-

dés során megismert arab nacionalizmus egyes vonásai imponálhattak

Venezuela bizonyos köreiben. Ezekbõl a körökbõl

emelkedett ki Hugo Chávez, aki elõször puccs útján akart hatalomra

kerülni 1992-ben. A katonai hatalomátvétel kudarcot vallott,

de a fiatal katonatiszt neve és programja ismertté vált; sokan

a szegények megmentõjeként kezdték emlegetni. Amikor

1998-ban törvényes választások útján nyílt alkalma megmérkõzni

a korrupcióval vádolt Carlos Andrés Pérez elnökkel, a

szavazatok 56 százalékát szerezte meg.

Chávez az ország elitjét azzal a teljesen hihetõ váddal illette,

hogy az ország vagyonát személyes gyarapodásukra használják,

tekintet nélkül a széles néprétegek nélkülözésére vagy nyomorára.

Azt ígérte, hogy az olajból származó jövedelmekbõl többet

fordít majd szociális célokra. Hatalomra jutása után a hatvanas

évek Kubájára emlékeztetõ kampányokba kezdett. Megtanítottak

írni és olvasni mintegy egymillió venezuelait. Javítottak a

szegénynegyedek orvosi ellátásán, lakásépítési programot indí-

tottak, utakat és járdákat építettek. Az ENSZ adatai szerint a venezuelai

lakosság várható élettartama 72,8 évrõl 73,7 évre

emelkedett. Valamelyest csökkent a csecsemõhalandóság, az

írástudók aránya pedig 90,9 százalékról 92,9 százalékra emelkedett.

Chávez sohasem volt Washington barátja, már csak azért

sem, mert – például Castro vagy Kadhafi személyében – olyan

politikusokkal barátkozott vagy rokonszenvezett nyíltan, akik

maguk is az Egyesült Államok ellenlábasai voltak. Az pedig,

hogy Washingtonban aktívan is megpróbálták elõsegíteni távozását,

legfõképpen az olajjal függ össze. Hugo Chávez emiatt

párhuzamba állítható Szaddám Husszeinnel. Mindkettõ Washington-ellenesnek

minõsült, viszont egészen különbözõ mó-

don gyakorolták a hatalmat országukban, s ez azért kettejük minõsítését karakteresen szétválasztja. A két konfliktus elõzmé-

nyei és részben okai is különböznek. Az eltérõ okok és elõzmé-

nyek pedig az intervenció más-más formáját alakították ki a két

térségben, illetõleg a két országban. Irakban, ahol már volt egy

háború 1991-ben és azóta is folyamatos volt az amerikai és a

brit katonai jelenlét, nem volt nehéz ismét a hadseregnek adni

a fõszerepet. Venezuelában azonban ezt nem lehetett megtenni.

Az Egyesült Államoktól persze nem teljesen idegen, hogy katonai

erõt alkalmazzon Latin-Amerikában. Ezek azonban az elmúlt

másfél évszázadban valóban csak jól definiált, viszonylag

kis költségû és záros határidejû mûveleteket jelentenek (mint

például Grenada vagy Panama esetében a nyolcvanas években).

Egy venezuelai rezsimváltás Washington kedvére való

volna ugyan, de szóba se jöhet, hogy ezt nyílt katonai beavatkozással

segítse elõ. Nemcsak azért, mert a nemzeti hadsereg jelentõs

része az elnök oldalán áll (aki mellesleg „civilben” maga

is katona), és így valóban heves harcokra lehetne számítani. Kizárja

egy invázió lehetõségét az is, hogy Venezuela olyan ország,

ahol még akkor is polgári kormányok voltak hatalmon,

amikor több más latin-amerikai államban tábornokok gyakoroltak

diktatúrát. Washington nem vállalhatná magára egy ilyen,

ritkaságszámba menõ, pozitív hagyomány megtörését. Észre

kell venni továbbá azt is, hogy az Egyesült Államok még Kuba

esetében is megtartóztatta magát attól, hogy katonai megoldáshoz

folyamodjék. Ennek oka visszaköszön Venezuelában is: a

nagyfokú és néha heves elégedetlenség ellenére a rendszer szé-

les népi támogatottsággal bír. Ettõl valamennyire stabilnak is

mondható, az alternatíva pedig valójában senki számára nem

világos.

Mindezek következtében a Chávez elleni manõverek az utóbbi

években egy sajátos kontextusba ágyazódtak, ami a Bushkormány

idején még a terrorizmus elleni küzdelem kiterjeszté-

sét is magában foglalta. Hogy az olajkereskedelem és a terrorizmus

elleni küzdelem szálai talányos módon összefonódnak, arra

a Venezuelában 2002 tavaszán történtek szolgálnak tanulsá-

gos példával. A 2000-ben újraválasztott Hugo Chavez elnök

szálka volt Washington szemében, elsõsorban szociális reformjai,

globalizációellenes retorikája, valamint Oroszországgal és

Kínával kötött katonai egyezményei miatt. Mindezeken túlmenõen

Chavez lépéseket tett az OPEC újjáélesztésére is. 2002.

február 6-án Colin Powell külügyminiszter a szenátus elõtt kétségének

adott hangot a tekintetben, hogy „Chavez valóban hisze

a demokráciában”, és kritikával illette a venezuelai elnöknek

„az Egyesült Államokkal ellenséges viszonyban lévõ, s a terrorizmust

feltételezhetõen támogató államfõknél”, Szaddám

Huszeinnél és Moamer Kadhafinál tett látogatásait. Nem sokkal

késõbb, 2002. április 11-én a hadsereg vezetése – a „civil társadalom”

demonstrációira hivatkozva – az elnököt elrabolta.

Chavez nem tanúsított ellenállást, de nem is mondott le. Pedro

Carmona, az „új elnök” feloszlatta a nemzetgyûlést; egy nap

alatt százhúsz „chavezista” került börtönbe. Közben Ari

Fleisher, a Fehér Ház szóvivõje gratulált a venezuelai hadseregnek,

a Caracasba delegált amerikai és spanyol nagykövetek

pedig az új elnök üdvözlésére siettek.35 Mivel azonban a puccs

népi demonstrációkat és tömegsztrájkot vont maga után, az elnököt

48 órán belül visszahelyezték hivatalába, amivel persze

Venezuelában nyilvánvalóan nem érhetett véget a „terrorizmus

elleni” küzdelem.36

A 2002-es puccskísérlet után ellenfelei egy két hónapos általános

sztrájkkal próbálták meg térdre kényszeríteni Chávezt.

Az akció mintegy 7,5 milliárd dolláros veszteséget okozott a venezuelai

gazdaságnak, ám az elnök a helyén maradt.37 Mi több,

onnantól fogva a sztrájkolókat okolhatta azért, hogy megtorpant

a gazdasági fejlõdés és az ország recesszióba süllyedt.38 A teljes

összeomlást a világpiaci olajárak emelkedése akadályozta meg.

2004-ben a venezuelai gazdaság új erõre kapott; az elsõ negyed-

évben 30, a másodikban 15 százalékos növekedést regisztráltak.

Addigra azonban már az elnök eltávolítását célzó mozgalmak

önjáróvá váltak, új eszközt találva céljuk eléréséhez: az elnök

visszahívását. A sztrájkot, majd pedig a visszahívási kampányt

szervezõ „civil” mozgalmakat jelentékeny összegekkel támogatta

az USA-beli National Endowment for Democracy. Ez a

képzéstõl az infrastruktúra kiépítésén keresztül a logisztikáig a

mozgalmi tevékenység teljes vertikumát felölelte.

Miután elnökké választották, 1999-ben saját elképzelései szerint

átíratta az ország alkotmányát, megnövelve az államfõ és

annak pártja (Ötödik Köztársaság Mozgalom, MVR) hatalmát.

Ebbe az új alaptörvénybe került bele ugyanakkor az is, hogy

bármely választott tisztségviselõ visszahívása kezdeményezhetõ,

miután hivatali idejének felét már letöltötte. Ez a passzus

adott aztán módot arra, hogy az elnök politikai ellenfelei elõbb

2003-ban, majd pedig – a visszahívási kezdeményezést támogató

aláírások megerõsíttetése után – 2004-ben Chávezt megpró-

bálják eltávolítani.

A megválasztott vezetõ visszahívhatóságát – ezt a régi, lenini

elvet – tehát maga Chávez iktatta törvénybe. Ezúttal viszont

Jimmy Carter amerikai exelnök közremûködésével került napirendre,

amiben nehéz volna nem meglátni az amerikai beavatkozás

újabb – bár a puccsnál és az inváziónál kétségtelenül finomabb

– formáját. Mint ahogy azonban 2002 áprilisában a nép

döntött, ez történt 2004 augusztusában is. Látni kell persze,

hogy Venezuelában a nép rettenetesen megosztott. A középosztály,

a vagyonosabb rétegek irtóznak Chávez társadalompolitikájától,

amely az analfabétizmus elleni kampánnyal és a lakásprogrammal

a hatvanas évek Kubáját juttatja az idõsebbek emlékezetébe.

Politikájának kedvezményezettjei viszont rajongva tisztelik és ragaszkodnak hozzá. Szimpatizánsokat szerzett Európában

is; Nagy-Britanniában például „El a kezekkel Venezuelától!”

néven bontakozott ki tiltakozó mozgalom, élen John

McDonnell munkáspárti képviselõvel.39

Érdekes módon menet közben Washington politikája megváltozott.40

Számítottak az elnök sikerére, és jelét adták annak,

hogy – amennyiben az olajszállítás folyamatos marad – nem tekintik

azt tragédiának. A londoni Financial Times Chávez gyõ-

zelme esetére kifejezetten pozitív várakozásokkal élt az olajipar

szempontjából.41 Az ország konszolidálódásától az ágazat lendü-

letes fejlõdését várták, elsõsorban a külföldi befektetõk kedvé-

nek visszatérése miatt (mind a földgáz-, mind a kõolaj-kitermelésben).

Az FT szerint a nemzetközi vállalatok rájöttek: bármennyire

is durván támadja a baloldali elnök a venezuelai hagyományos

elitet, nem akar rossz viszonyba kerülni a

multikkal. „Chávez olyan ember, akivel lehet üzletet kötni”

–nyilatkozta Fareed Mohamedi, a washingtoni központú PFC

Energy elemzõje, aki szerint Chávez Amerika-ellenes retoriká-

jánál fontosabbak az üzleti szándékai. Márpedig kormánya biztosította

az Egyesült Államokat, hogy az olajszállításokat folytatják,

függetlenül a 2004. augusztusi népszavazás eredményé-

tõl.

Az Egyesült Államok a venezuelai kõolaj legfontosabb vásárlója,

és Venezuela is fontos az Egyesült Államoknak, mivel kõ-

olajfogyasztásának 13 százalékát e latin-amerikai országból

szerzi be. Amikor 2001 májusában Dick Cheney alelnök a kö-

vetkezõ 25 év olajszükségleteit felmérte, Venezuelát mint kritikus

energiaforrást jelölte meg. Ennek a különleges kapcsolatnak

Chávez sohasem volt ellensége, sõt erre próbált építeni. A

pragmatikus együttmûködés szimbóluma Jack Kemp volt republikánus

miniszter és 1996-os alelnökjelölt, aki az amerikai–venezuelai

olajkereskedelemben a latin-amerikai kormány

képviselõjeként közremûködik. Chávez alatt ez a kapcsolat még

fejlõdni tudott; a ChevronTexaco 2004 nyarán tett mintegy hatmillió

dolláros ajánlatot az Orinoco folyónál kitermelhetõ nehézolaj

finomítására. Amikor Rangel alelnök bejelentette, hogy

az augusztusi népszavazást százezer katona biztosítja, megemlítette,

hogy külön védelmet kap az állami olajtársaság, a

A népszavazás végül – augusztus 15-én, 60 százalékos részvé-

tel mellett – Chávez sikerét hozta. A leadott szavazatok 58 szá-

zalékát szerezte meg, amit az ellenzék kezdetben kétségbe vont

és csalást emlegetett. A népszavazási eredményt azonban megerõsítette

a megfigyelõként a helyszínen tartózkodó Jimmy

Carter, illetõleg az általa vezetett központ (Carter Center). A

nemzetközi közvélemény és politika számára ez a privát intézmény,

illetõleg az Amerikai Államok Szervezete (OAS) hitelesí-

tette az eredményt a néhány napig tartó újraszámlálás után. A

pénz- és olajpiacok Chávez gyõzelmére kevéssé reagáltak; nyilvánvalóvá

vált, hogy az orosz Jukosz cég körüli huzavona, az

iraki olajvezetékek gyakori felrobbantása, valamint az instabilitás

jelei Szaúd-Arábiában jóval nagyobb kockázatot jelentenek

a globális olajpiac számára, mint a populista elnök hivatalban

maradása Venezuelában.

Chávez politikai teljesítménye tanulságokkal szolgál minden

olyan országban, ahol a jobboldal maga mögött tudja a kiváltsá-

gaihoz ragaszkodó, vagyonos középosztályokat, folyton-folyvást

kulturális fölényére hivatkozik, és választási csalást emleget,

ha veszít. A mai Venezuela példa arra, hogy a globalizáció viszonyai

között is van értelme jóléti rendszerváltást hirdetni és

azt fokozatosan megvalósítani. A kulcsmozzanat pedig nem az

olaj, hanem a felülrõl kezdeményezett reformok társadalmi bá-

zisának megszervezése. Nem elég jót tenni a néppel, de meg is

kell értetni vele, hogy az adott körülmények között mi az, amit

valóban meg lehet tenni az életviszonyok javítása érdekében.

Távolról sem lehetetlen a progresszív szociálpolitika kedvezményezettjeit

mozgósítani az õket segítõ kormányzat védelmé-

ben. Ezek a rétegek az átlagnál jóval passzívabbak a képviseleti

demokráciában, ahol a baloldali erõk sokszor azzal igyekeznek

legitimitást szerezni, hogy a jobboldalra próbálnak hasonlí-

tani. Chávez azt mutatja, hogy nem ez az egyetlen út. Csak meg

kell találni a hangot „a néppel”, és lehetõvé tenni a részvételt a

tanácskozásban és a döntésekben, akkor is, ha azt a vezetés jogát

magának követelõ elit emiatt morgolódik.

 

KÖVETKEZTETÉSEK

 

Magától értetõdik, hogy az olaj vagy általában az energia- és

nyersanyag-ellátás biztosítása nem kizárólagos forrása az amerikai

intervenciónak külföldön. Ugyanakkor az olajmotívum

megléte vagy nem léte nem perdöntõ a tekintetben, hogy a beavatkozás

helyesnek vagy helytelennek minõsül. Mindenképpen

elmondható, hogy az Egyesült Államok számára kellõ érdekeltség

fennállása esetén sohasem az a kérdés, hogy beavatkozzon-e,

hanem csak az, hogy milyen eszközökkel. Valószínû, hogy

mind az iraki, mind pedig a venezuelai eset egy tanulási folyamat

részévé válik az Egyesült Államok számára is. Mindkét példa

azt mutatja ugyanis, hogy az USA politikája távolról sem bizonyult

annyira mindenhatónak, mint ahogy azt az egypólusú

világrend teoretikusai néha állítani hajlamosak. Ennek következtében

az Egyesült Államok is alkalmazkodni kényszerül

majd az energiafelhasználás arányait és szerkezetét illetõen.

 

 

 

JEGYZETEK

 

1 Robert Freeman: Will The End of Oil Mean The End of America?

CommonDreams.org, 2004. március 1. 2 1950-ben az USA olajfelhasználásának mindössze három százaléka származott

importból. Ld. „It’s about oil”, www.greenpeace.org

3 Uo.

4 Horváth Gábor–Krajczár Gyula–Szalai Zoltán–Miklós Gábor: Az olaj feletti

uralom most dõl el, in. Népszabadság, 2003. január 18. 19. o. 5 Kevin Phillips: Bush Family Values: War, Wealth, Oil, The Los Angeles Times,

2004. február 8. 6 BCCI a Bank of Credit and Commerce International nevû arab pénzintézet

rövidítése. A bankot 1972-ben alapította egy pakisztáni üzletember, a részvé-

nyesek között ismert szaúdi pénzemberek és politikusok találhatók. A bank

részt vett a nicaraguai kontrák és az angolai UNITA titkos finanszírozásában

is. Politikai indíttatású hitelpolitikája azonban felemésztette a bank tõkéjét, s

emiatt 1992-ben csõdbe ment (lásd Napoleoni 2003).

7 Ld. uo.

8 Horváth Gábor et. al. i.m. 20. o.

9 Jane Mayer: What Did the Vice-President Do for Halliburton? In. New

Yorker, 2004. február 16–23. 10 Ld. „It’s about oil”, www.greenpeace.org 11 Az Exxon Mobil hirdetéseiben a kiotói megállapodást a „fundamentally

flawed” és a “fatally politicized” jelzõs szerkezetekkel illették. Bush néhány

hónappal késõbb így jellemezte a megállapodást: „fatally flawed in

fundamental ways”. Ld. uo. 12 Anglia iraki politikájáról és az olaj megkülönböztetett szerepérõl ld. bõvebben

Sluglett 1976. 13 Ld. James A. Paul: Great Power Conflict over Iraqi Oil: the World War I Era,

Global Policy Forum, 2002 október. 14 Allen Dulles az Eisenhower-idõkben (1953–1961) a CIA igazgatója volt. Testvére,

John Foster Dulles – aki szakértõként jelen volt a versailles-i béketárgyalásokon

– ez idõ alatt külügyminiszter volt. 15 Ld. James A. Paul i. m. 16 Oil and the Iraq war of 2003, in. Energy Economist, 2003. április 30. 17 Qand A: Who Controls Iraqi Oil? The New York Times, 2003. augusztus 27. 18 James A. Paul: Iraq: the Struggle for Oil, http://www.globalpolicy.org/security/oil/2002/08jim.htm.

A szerzõ a Global Policy Forum igazgatója.

19 Oil and the Iraq war of 2003, in. Energy Economist, 2003. április 30. 20 Ld. uo. 21 Sitaram Yechury: America, oil and Afghanistan, in. The Hindu Online, 2001.

október 13. Térképillusztrációkat ld. http://www.rememberjohn.com/

maps.html, valamint kimerítõen bõséges információszolgáltatással együtt az

Egyesült Államok Energiaügyi Minisztériumának honlapján: http://www.eia.

doe.gov/cabs/caspian.html. 22 Horváth Gábor et. al. i. m. 19. o. 23 Idézi Klare, Michael T.: Deciphering the Bush administration’s motives, in.

Sifry and Cerf eds. 2003: 399. 24 Michael Ignatieff: The Burden, in. The New York Times Magazine, January

5, 2003. 25 Jeffrey D. Sachs mint fiatal közgazdasági tanácsadó, a sokkterápiák egyik

apostola vált ismertté az 1980-as évek második felében. Latin-Amerikán kí-

vül tevékenykedett például Jugoszláviában, Lengyelországban és Oroszországban

is. Hosszú idõn át a Harvard Egyetem professzora volt, ahol a

fejlõdésgazdaságtan vezetõ szaktekintélyévé vált, és az ENSZ fõtitkárának

gazdasági tanácsadójaként is tevékenykedett. 26 Jeffrey Sachs: Az olajért száll harcba az Egyesült Államok, in. Világgazdaság

2003. február 13. 12. o. 27 Ld. uo. 28 Mo Mowlam 1997 és 2001 között volt kabinetminiszter (észak-ír ügyek, majd

kancellária). A politika elsõ vonalából betegsége miatt vonult vissza. 29 Mowlam, Mo: The real goal is the seizure of Saudi oil, in. The Guardian, 2002.

szeptember 5. 30 Klare i. m. 2003. 31 Ugyanezt a szempontot hangsúlyozza Wirth (2003: 17), aki szerint „az USA,

az iraki olaj nyílt vagy közvetett birtoklásával és akár orosz segítséggel csökkenthetné

függését a rijádi forrásoktól. Sõt más importõrökkel szövetségben

részben kizárhatná olajszektorából az »idegen« termelõket és megtörhetné az

OPEC-et. A tartós amerikai jelenlét Irakban tehát feltétele és eszköze az olajgeopolitika

átalakításának.” 32 A munkálatokra megbízást kapott a Halliburton, amelynek korábban Dick

Cheney volt a vezérigazgatója, valamint a Bechtel és a Fluor, amelyek szintén

erõs republikánus kötõdéssel bírnak. Ld. Michael T. Klare: „It’s The Oil,

Stupid”, www.fpif.org. 33 Yahya Sadowski: No war for whose oil? In. Le Monde diplomatique, 2003. április.

34 Árulkodó apróság, hogy 2003 márciusában, az invázió megindítása után az

amerikai csapatok néhány nap alatt ellenõrzésük alá vonták az olajmezõket,

finomítókat és vezetékeket, miközben például a térség régészeti kincseit õrzõ

bagdadi múzeum kifosztását tétlenül nézték. Ld. Michael T. Klare: „It’s The

Oil, Stupid”, www.fpif.org. 35 Maurice Lemone–Ignacio Ramonet: Chavez elrablása és visszatérése, in. Eszmélet

55. 2002. õsz. 36 Az Egyesült Államokban a késõbbiekben is terjesztettek olyan álhíreket, miszerint

Venezuela kubai, kolumbiai és közel-keleti terroristákat segítene. Ld.

Gregory Wilpert: U.S. News and World Report Spreads Disinformation about

Chavez Government Support for Terrorism, 2003. október 2. www.venezuelanalysis.com.

37 Figyelemre méltó körülmény, hogy Chávez elsõsorban a baloldali Lula elnök

által vezetett Brazíliától kapott olajszállítmányoknak köszönhette túlélését. 38 A recessziót jellemzi, hogy rövid idõ alatt mintegy félmillió munkahely szûnt

meg, és a munkanélküliségi ráta 18 százalékra emelkedett. 39 Ld. John McDonnell: Hands off Venezuela, Morning Star 2004. március 26. 40 Francisco Jose Moreno: In Venezuelan Referendum, U.S. May Root for

Chavez, Pacific News Service, 2004. augusztus 12. www.newsmax.com. 41 Ld. Elekes Éva: Chávezzel vagy nélküle? Népszava 2004. aug. 14. 19. o.

 

IRODALOM

 

Chomsky, Noam (2003) Hegemony or Survival: America’s Quest for Global

Dominance, London: Penguin Books.

Cook, Robin (2003) The Point of Departure, New York: Simon and Schuster.

Daalder, Ivo H. and James M. Lindsay (2003) America Unbound: The Bush

Revolution in Foreign Policy, Washington D.C.: Brookings Institution Press.

Huntington, Samuel P. (2002) A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása,

Budapest: Európa Könyvkiadó.

Napoleoni, Loretta (2003) Modern Jihad. Tracing the Dollars behind the Terror

Network. London.

Nye Jr., Joseph S. (2002) The Paradox of American Power: Why the World’s

Only Superpower Can’t Go It Alone, New York: Oxford University Press.

Patkó András–Várnai Iván (1975) Energiaválság, Budapest: Kossuth Könyvkiadó.

Sifry, Micah L. and Christopher Cerf eds. (2003) The Iraq War Reader: History,

Documents, Opinions, New York: Touchstone.

Sluglett, Peter (1976) Britain in Iraq: 1914–1932, London: Ithaca Press.

Spero, Joan Edelman (1990) The Politics of International Economic Relations,

London: Unwin Hyman.

Címkék: Publicisztika
http://badog.blogstar.hu/./pages/badog/contents/blog/32654/pics/14822316256449856_800x600.jpg
Publicisztika
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Ezeket a cikkeket olvastad már?