AREQUIPA 2. - A SZENT KATALIN KOLOSTOR TITKA

Amikor azt gondolnád, már nem érhet meglepetés a fehér városban, akkor megérkezel a Szent Katalin kolostorhoz.

Alig negyven évvel a város alapítása után, egy Maria Guzman nevű előkelő hölgy szükségét érezte, hogy kolostort alapítson Arequipában. S akkoriban, ha szükségét érezték valaminek, hát nekiláttak megvalósítani.

Felépült hát a kolostor, és szentelték Szent Katalin tiszteletére.

Az előkelő és gazdag spanyol családok akkoriban minden másodszülött gyermeküket az egyház szolgálatára adták. A fiúk papnak mentek vagy szerzetesnek, a leányok pedig apácának.

Megtelt hát hamar a Szent Katalin kolostor gazdag spanyol leányokkal. A gazdag spanyol leányok hozhattak magukkal egy szolgálót és huszonöt darab vagyontárgyat. Hogy miért éppen huszonötöt? Ezt talán már soha nem fogjuk megtudni, legfeljebb az örökkévalóságban, ha majd összefutunk egy régi apácával közülük…

A leányok tehát beköltöztek a kolostorba, családjuk pedig komoly „hozományt” adott a kolostornak, Jézus menyasszonyai után.

Így repült el majd’ száz esztendő, amikor IX. Pius pápa elküldte Arequipába Josefa Cadena nővért, hogy nézze már meg, miféle élet zajlik ott a távoli földrészen, abban a Szent Katalin kolostorban.

Josefa nővér pedig jött, körülnézett, és reformokat foganatosított. A legfontosabb az volt, hogy elküldte az apácák szolgálóit. Illetve felajánlotta nekik, hogy visszatérhetnek a polgári életbe, de ha akarnak, maradhatnak a kolostorban is, de nem mint szolgák, hanem mint apácák.

Azóta nincsenek szolgálók Arequipa kolostorában, csak nővérek.

Sétáljunk hát körbe – nézzük meg a teret, s utána talán hozzá férünk a lényeghez is…

Az első helység az a terem, ahol a nővérek kapcsolatot tarthattak a külvilággal. Itt beszélhettek rokonaikkal, de látni nem láthatták egymást. S olykor még ajándékot is kaphattak kintről, csak tükröt nem. Mert önmagukat nézni nem más, mint hiúság…

A második teremben fogadta a zárda főnővére az előkelő látogatókat.

A harmadik tér a csend-helység. Itt az apácák nem beszélhettek egymással, csak elmélkedhettek a kaucsuk fa alatt. Azért tűnik különösnek, hogy erre a célra kialakítottak egy külön teret, mert amúgy is csak naponta egyszer, egy órát beszélhettek egymással.

Következik a novíciusok udvara.

Tizenkét évesen kerültek a lányok a zárda falai közé. Négy éven át tartott a felkészülésük.

Ezen a kerengőn jártak, négy éven át, és imádkoztak. A kerengőn látható ötvenöt kép a rózsafüzér ötvenöt golyócskájára utal. A novíciusok naponta végigjárták mind az ötvenöt képet, megálltak előttük és elmondtak egy imát. A képek mind Cuscoból valók, 18. századiak, és még nem kellett őket restaurálni.

És íme, a novícius cellája…

Egész nap ide volt bezárva. Naponta kétszer jöhetett ki innen. Egyszer a misére, egyszer pedig a kerengőre, elimádkozni a rózsafüzért a képek előtt. Elmondani az ötvenöt imát…

Az ötvennegyedik így szól: „Minden szentek királynője – könyörögj érettünk!”

Az ötvenötödik pedig így: „Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit – könyörögj érettünk!”

Rájuk fért a könyörgés…

Évente kétszer fürödhettek.

Az ételt az ablakon át kapták.

Szörnyű? Az… nekünk igen. De erre még visszatérünk…

Következik a kápolna.

A novíciusok itt hallgatták a misét, és itt oktatták őket zenére.

A kápolnában egy Krisztus szobor nézi a csöndet. Amikor a novíciusok esküt tettek, és apáca lett belőlük, levágták a hajukat. Krisztus haja ezekből a levágott hajakból készült…

A kápolnában látható a kolostor névadójának, sínai Szent Katalinnak a szobra is.

A kápolna után az apácák lakrésze tűnik elénk. A kék színűre festett részek a nővérek privát lakosztályai, a vörösek a közösségi terek.

A ravatalozó a legutolsó közösségi tér…

Egy napon tartották itt a halott nővért, nyitott szemmel. Talán, hogy legyen ideje elbúcsúzni mindentől…

Ma tizennégy apáca él a falak között. A legidősebb hatvanhét éves, a legfiatalabb huszonhárom.

Annak idején négy évente hét novíciust fogadtak a zárdába. Ma nem tudom, mennyit. És talán mindegy is…

És most, hogy láttuk a kolostor tereit, elindulhatunk vissza az időben, és elindulhatunk az itt élt apácák lelkében is, képzeletünk szárnyán, a jelen kisszerűségének bilincseitől megszabadulva.

Fantasztikus és megdöbbentő út lesz…

A legmegdöbbentőbb elhinni, hogy ők elhitték. Végül is elhitték. Tizenkét évesen becsapódott mögöttük az ajtó, és nem maradt más dolguk ezen a világon, mint elviselni, aztán pedig elhinni.

És soha, senki sem fogja megtudni közölünk, mekkora szenvedés az ára ennek a hitnek. Ennek a csodának.

Nem vagyunk elég erősek, hogy megtudhassuk. Ezért csak suttogunk. És persze el akarjuk hinni. Mi is hinni akarunk. És azt gondoljuk, ha elképzeljük, mindjárt a hit közelébe kerülünk. De ez önbecsapás és önfelmentés. Mert igazából egyre csak távolodunk a hittől. Mert ismeretlenné lett számunkra az önfeláldozás csodája.

Így aztán, marad nekünk a látvány és a képzelet csodája. Ami olykor borzongássá silányodik. És viaskodik a kívülállás és a vágyakozás egyszerre fájdalmas és boldogító tudatával.

Ez a kolostor egy város a városban. Utcákkal, terekkel, életekkel.

Ez a kolostor az önfeláldozó nők városa.

Legrégebbi része a Toledo utca. Látványa elbűvölő, a vörösbarna falakkal, muskátlikkal, öreg lámpákkal.

Nézzük mindezt, és csak azt nem tudjuk elképzelni, hogy végül is mi minden van benne az itt elmondott rózsafüzérekben. Egy, tíz, ötven év után…

De ami belekerül az elmondott rózsafüzérekbe, végül is az kell legyen az Isten. Másképpen nincsen értelme, semminek.

Ez a felismerés követ az úton, az önfeláldozó nők városában.

Aztán megállít a döbbenet a gyóntatófülkék előtt.

Mert hát, ugyan vajon miféle bűnük lehetett őnekik, édes Istenem…

És persze ez is csak számomra kérdés – az értetlen kívülálló kérdése. Őnekik természetes velejárója az életnek a bűn, amitől meg kell tisztulni, amit meg kell gyónni. És nekik is volt bűnük. Naponta elkövettek valamit, ami saját mércéjük szerint bűn. A mi mércénk szerint nyilván erény és önfeláldozás. Ezért élünk a falak két oldalán.

S amit mi elkövetünk naponta, azt ők talán fel sem tudják fogni…

És éppen olyan kívülállóként és értetlenül nézik a mi életünket, és próbálják elképzelni, mint mi az övékét.

Azután feladják, és elmondanak értünk is egy imát…

S persze ők sem csak imádkoznak.

Itt, a mosodánál például biztosan nem. Itt csak végzik a munkát, és talán egy-egy felszabadult pillanatot önmagukkal töltenek. Talán nevetgélnek, és elfelejtik kicsit az önfeláldozás sírig tartó parancsát.

Hol is hagytam el a gondolatot az imént?

Hogy mi minden van az itt elmondott, elsuttogott, elmormogott, elzokogott rózsafüzérekben…

S hogy ami azokban benne van, végül is az az Isten.

És az Isten minden egyes rózsafüzér elimádkozásakor megbocsátja önmagának az ő életüket. Megbocsátja önmagának a nővérek életét, és az önfeláldozást.

Megbocsát az Úr mindenért, és megbocsát mindent önmagának.

De az apácák, az arequipai Szent Katalin kolostor minden valaha élt és most élő nővére azt hiszi, hogy neki bocsát meg az Isten.

Így teljesedik ki az Isten szerelme… 

„Jézus, édes emlékezet,
te adsz szivünknek örömet.
Se méz, se semmi nem lehet
jelenlétednél édesebb.

Hallani boldogabb soha
nincs, se dalolni muzsika,
sem elgondolni idea,
mint Jézus, az Isten fia.

Nyelv sohase mondhatja ki,
betű föl nem jegyezheti,
csak aki tudja, hiheti,
mit tesz Jézusért érzeni.

Jézus szívbéli szent öröm,
igazság kútja, fényözön,
gyönyör, túl minden gyönyörön,
kihez a vágy közel se jön.

Ki Téged ízlel, éhezik
s szomjasabb lesz, aki iszik,
de másra már nem szomjazik,
csak Jézusért óhajtozik.

Estére zárva reteszem
ágyamban Jézust keresem:
titkon vagy fényes tereken
csak őt szeretem, őt lesem.

Máriával bús reggelen
sírjához megyek s nem lelem;
nyögve és sírva keresem:
szivem keresi, nem szemem.

A sirt könnyemmel áztatom,
a tért betölti sóhajom,
Jézus lábaihoz bukom,
testét csüggve szorongatom.

Jézusnak, vívom nyomdokát,
sírva csókolom ajakát,
hogy nyerhessem bocsánatát
s teljes malasztja hasson át.

Maradj velünk, Uram, maradj,
fényedből fényességet adj,
elménkben ködöket ne hagyj,
ki e világnak méze vagy!

Ha szívünket látogatod,
az igazság fölragyog ott,
a hiúság elpárolog
s a mélyben szeretet lobog.

Jézus szerelme mennyei
édességgel telis-teli,
ezerszer inkább isteni,
mint ki tudhatnám mondani.

Ez amit kínod is - amit
véred ömlése bizonyít
mely útat váltságunkra nyit
s Istent szemlélni megtanít.

Kegyesem, Jézus, add nekem
szerelmed bővét érzenem,
színed előtt lenni jelen
s glóriádba tekintenem.

Ezer vágyam feléd eped:
Mikor jössz, Jézus? kérdelek.
Mikor vidítsz föl engemet?
s elégíted ki lelkemet?

Ég országának népe, szállj,
ajtót, kaput elébe tárj,
köszöntsd a győztest, harsonálj:
"Üdvözlégy, Jézus, 
nagy király!"

(SZENT BERNÁT
UJJONGÁSA JÉZUS NEVÉRE)
 

Hát így… S hogy el ne felejtsük:

„Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit – könyörögj érwettünk!” 

És akkor már csak egy utunk van Arequipában.

Még el kell mennünk Juanita színe elé.

A Santuarios Andinos múzeumba visz az az út. De ez most teljesen mindegy. Mert Juanitához megyünk – hát a hegyre megyünk.

Megyünk felfelé, a hit, az önfeláldozás, a boldog szenvedés iszonyú magas hegyére.

Juanita is önfeláldozó nő volt. Nővér. A Szent Katalin kolostor apácáinak elődje és társa.

Juanita egy inka szent és inka nővér.

Az inka önfeláldozás hegyének lakója, az inka istenek szerelmese és jegyese – az inkák hitének áldozata.

Juanitát 1440 és 1450 között áldozták fel, Yupanki inka király uralkodása alatt. Juanita azért lett La Nina del Hielo, vagyis Jéglány, hogy Intiilapa, a hegy istenének menyasszonya lehessen. Mert Intiilapa volt a bő termés és a vizek ura is. S az inkák úgy hitték, a feláldozott gyermek azonnal feltámad, és jóságos, védelmező istenként születik újjá.

Juanitát –mint a többi, áldozatra kiszemelt gyermeket- egész életében az utolsó útra készítették fel. Tizenkét-tizenhárom éves volt, amikor feláldozták. Előtte két évvel már bőségesen táplálták, és alkohollal valamint kábítószerrel bódították őket, hogy engedelmesek és szelídek legyenek, vagyis alkalmassá váljanak az áldozatra.

Az alkohol a chicha volt, vagyis a kukoricasör, a kábítószer pedig a kokalevél. S amikor eljött az idő, Juanitát körülhordozták Cuscóban, az inkák fővárosában, majd felvitték az Ampato csúcsára, 6380 méter magasságba. Odafent végezték a szertartást, amelynek végén egy buzogánnyal a szemébe sújtottak, majd élettelen testét egy sziklasírba tették és odafönt hagyták  hegy istenének.

Ott talált rá Juanitára, a negyven kilós, inka gyermekre Johan Reinhard amerikai antropológus.

És megvizsgálták Juanitát, megvizsgálták mindenét, aztán körülhordozták a világban, hogy az ámuló tekintetek betelhessenek vele – míg végül ide került Arequipába, az Andok Szentélyeinek Múzeumába.

Itt nézzük őt most mi is.

És csak a lelkét, csak azt nem merjük látni – de még elképzelni sem. És csak abban reménykedhetünk, hogy Intiilapa meghagyta őt az örökkévalóságnak – és a mi istenünk befogadta, együtt a Szent Katalin kolostor nővéreivel. Ámen…

Címkék: Boronghy
http://badog.blogstar.hu/./pages/badog/contents/blog/22230/pics/14469767647489933_800x600.jpg
Boronghy
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Ezeket a cikkeket olvastad már?