PERU-CHILE - AREQUIPA 7.RÉSZ

Wim Wenders Fehér Városában visszafelé jár az óra. Mert a főhős, Paul, a teherhajó gépésze ki akar szállni az időből.

Egyszer mindannyiunk életében eljön a pillanat, amikor ki akarunk szállni az időből.

És egyszer mindannyian ki is szállunk. De akkor sajnos örökre. Örökre és visszavonhatatlanul.

Wim Wenders Fehér Városa Lisszabon.

Pedig van egy fehérebb város: Arequipa.

Arequipa fehérsége a sillarnak köszönhető. A sillar egy vulkánikus kőzet, és abból épült az egész város.

De a kőzet fehérségén túl azért jelentős szerep jut a végleg elveszettségnek is.

Mert a végleg elveszettség is fehér. Aki végleg elveszett, az vagy megtisztult, vagy meghalt. Ezért fehér a gyász színe a déli népeknél.

És mondjátok meg őszintén: Hol lehetne véglegesebben végleg elveszni, mint itt, a perui dél hegyvidékén, 2380 méter magasságban, Arequipában…

Arequipa

Ugyan hol lehetne véglegesebben végleg elveszni, mint e három vulkán tövében?

A Chachani 6075 méter magas.

Az El Misti 5822 méter.

A Pichu Pichu pedig 5571.

Hol lehetne véglegesebben végleg elveszni, mint Arequipában, két csésze koka tea között?

Hát akkor… Vesszünk el végleg…

Végleg elveszésekben pedig – persze a reménytelen szerelmen kívül – a múlt nyújtja a legnagyobb segítséget.

Üljünk fel hát a múlt aranyozott hintajára, és repüljünk vissza a 14. századba.

Akkor járt itt Mayta Cápak, a negyedig inka uralkodó. Katonáit rabul ejtette ez a csodálatos vidék, a kellemes időjárás, a termékeny talaj, és kérlelni kezdték királyukat, hadd telepedhessenek le itt. A kegyes inka pedig így szólt hozzájuk:

„Ari quepay”

Vagyis: „Igen, maradjatok!”

Ebből a kegyes beleegyezésből származik tehát a város neve: Arequipa. Legalábbis a legenda szerint. A legendáknál pedig úgy sincsen nagyobb bizonyosság. Úgyhogy mi is maradunk Arequipában, az „igen, maradjatok!” városban. S hátunkon az inka-kecsua legendával sétálunk a spanyol gyarmati múltba.

Mert azután – mint tudjuk - jöttek a spanyolok, és ők is megalapították a várost. Mert rabul ejtette őket a csodálatos vidék, a kellemes időjárás, és a termékeny talaj. Fogták hát magukat, és Mária mennybemenetelének napján, augusztus 15-én ők is megalapították Arequipát.

1540-et írtak akkor.

És építettek a spanyolok egy várost vályogból, aztán 1600-ban egy földrengés elpusztított mindent. Akkor rájöttek, hogy a fehér, csillogó sillar alkalmatosabb építőanyag. És akkor felépült abból a Fehér Város…

Ha végleg el akarsz veszni a fehér városban, menj először a templomokba…

Szembe nézni a gyarmati múlttal, és beleülni a csend ölébe. Sehol nincsen talán olyasféle csönd, mint a gyarmati templomokban. Van ebben a csöndben valami elfojtott moraj, a lázadás és a beletörődés semmivel sem összetéveszthető moraja.

Ez az a csönd, amit a bennszülötteknek hegedűn játszó jezsuita szerzetes hagyott hátra az örökkévalóságnak.

Ez a La Compania jezsuita templom csöndje.

La Compania

A templom homlokzata emlékeztet a limai templom csodájára, de itt már kőből van, nem fából. Kőből, mint minden. Itt még a csönd is kőből van talán. Ez a homlokzat pedig a dél-amerikai barokk, a churrigueresque legszebb perui példánya.

Az aranyozott oltáron rajta van egy hajdanvolt gyarmatbirodalom minden pompája. Mert jöttek a jezsuiták, Loyolai Szent Ignác követői, hogy Jézus hitére térítsék az indiánokat. S az oltárt azzal az arannyal futtatták be, amelyet tőlük, a „megtérítendőktől”, a „vadaktól” raboltak el a konkvisztádorok, sok-sok vér és szenvedés árán…

Jézus itt is inka fejdíszben szenved a keresztfán.

S a Limában látott utolsó vacsora képének motívumai is visszaköszönnek. Kerek asztalnál ülnek a tanítványok és a Mester; Jézussal van Mária Magdolna; az asztalon chili, a tálban tengerimalac…

Aztán a Loyolai Szent Ignác kápolnában ismét körülvesz a súlyos csend.

És csak bámulod az indián motívumokkal kifestett falakat, a trópusi őserdőt idéző mintákat és állatokat, a furcsa oroszlánt Jézussal.

És a fekete angyal igazi halhatatlanságot ígér… 

A főtér gyönyörű, tágas és rendezett.

És minden fehér.

Fehér a nap, a hegyek csúcsa, fehér a délelőtt. S ha majd nem lesz ember, a galambok fognak uralkodni itt is, s a térre majd beköltözik végül a fehér csend is. De nem a Jack Londoné, hanem annak öccse, innen, az Andokból…

A teret a katedrális uralja.

A katedrális történelme tiszteletet parancsoló – bár az egykori katedrálisból már semmi sincsen, még emlék sem maradt.

1544-ben rendelték el a megépítését. Könnyű ezt így kimondani, de azért gondoljunk bele egy pillanatra: ez az az év, amikor idehaza Mehmed budai pasa elfoglalja Ozorát, Simontornyát és Tamásit, nyár elején pedig Visegrádot és Hatvant. Vagyis éppen kezd berendezkedni az Oszmán birodalom. És ebben az évben születik meg Itáliában Torquato Tasso, a költő. S ha már emlegettük a fehér csendet, idézzük ide most őt, Itália szülöttét a katedrálisba: 

„Némák a fák s folyók most,
a tenger habtalan sík,
a szél, barlangja odván mélyen alszik,
szerte a barna éjben
a hold szitálja, száll a nagy, fehér csend:
szerelmünk méze-kéje
rejtőzzön mind sötétbe:
Ámor most meg se szólalj, -
a némaságba vész a csók, a sóhaj.”
 

Így…

S ha fel tudtuk fogni az időt, akkor elég annyit tudnunk, hogy a katedrálist 1844-ig hatszor pusztították el földrengések és tűzvészek. 1844-ben aztán felépítették ezt a klasszicista épületet, de 1868-ban egy újabb földrengés miatt megint fel kellett építeni. 2001-ben ismét földrengés pusztította a várost, akkor leomlott a katedrális egyik tornya, de azóta újra felépítették.

Most éppen épen várja a sorsot.

S mi elfogódottan lépjük át a küszöböt.

Monumentális belső térbe érkezünk, ahol talán Európa igyekezett megnyugtatni lelkiismeretét és levezekelni bűneit. Az oltár Itália márványából készült; a hatalmas csillár spanyol; a szószék Franciaország adománya, míg az egész kontinens második legnagyobb orgonáját a belgák ajándékozták Arequipának.

S talán a lelkiismeret viharának köszönhető az is, hogy az arequipai katedrális az egyike a világ azon hetven bazilikájának, amelyek kitűzhetik a Vatikán sárga-fehér zászlaját.

A szószék alján a legyőzött Sátán várja, hogy ő is feltámadjon. Elnézve a világ állapotát, már nem kell sokáig várnia…

A falak mentén sorakozó szentek szobrai fából vannak, pedig teljesen olyanok, mintha márványban őriznék a fehér csendet.

S néz reánk a Fekete Megváltó is, és Toribio De Mogrovejo is. Ő lett Peru első püspöke, s szentté is avatták. Nyilván levezekelte bűneit…

A Chapi Madonna nem más, mint Ana de los Angeles nővér, aki 1604-től 1686-ig élt, és az arequipa-i Szent Katalin zárdában élt haláláig. II. János Pál avatta boldoggá 1985-ben.

A katedrális tetejéről páratlan kilátás nyílik a városra és a környékre.

Alattunk a tér, a fehér délelőtt s a fehér csend ígérete; a távolban a fehér hegyek magabiztos, rendíthetetlen némasága.

Előttünk pedig lelkünkbe bámulnak a néma harangok.

És kérlelnek, hogy ne feledjük el soha ezt a pillanatot… 

A Casa de Moral-t 1733-ban építették.

Ez a legépebben megmaradt koloniális épület.

A halandó hajlamos az erkölcsre asszociálni a ház neve alapján, mármint ugye, hogy morál, vagyis akkor a Casa de Morál az erkölcs háza volna…

Casa de moral

Teljesen helytelen elképzelés.

A ház az udvaron álló kétszáz éves szederfáról kapta nevét.

Tegyünk egy sétát körben a termeken és a szobákon – egy sétát a múltba, a koloniális időkbe… 

…Az urak tanácskoznak.

A kisasszonyok imádkoznak, és közben másra gondolnak.

Az asszonyok pedig már tudják is, amire a kisasszonyok csak gondolni mernek…

A hálószobában mindenki mást álmodik.

A napok leperegnek, egyformán. És úgy tűnik, minden így marad, örökre.

Mindig úgy tűnik, hogy minden úgy marad. És mindig örökre. Az az emberiség külön tragédiája, hogy képtelen felfogni: soha, semmi sem marad úgy…

De ők is azt hiszik. A régiek, a Casa de Moral egykori lakói.

Az indián szolgálókkal biztosan jól bánnak. Sőt! Szeretik is őket. Szinte családtagok.

Csak a MINDENÜKET vették el tőlük, cserébe ezért a jó bánásmódért…

Az délután kikocsizik. Dolga van. Ügyes-bajos. Főleg bajos. Pénz, arany, bank, közigazgatás.

Éppen, mint manapság…

Csak már finomodtak a módszerek. Ki beszél ma gyarmatosításról, amikor itt van a pénzügyi segélynyújtás ideje… S ehhez már szép koloniális rozsdabarna sem kell, és szép élénk kék sem. Odalettek a gyarmatosítás üde színei – de itt még megvannak…

Ma már a bennszülöttek sem szolgálók. Öntudatos állampolgárok mindannyian. És krumplit sütnek valamelyik gyorsétteremben.

A koloniális időkben Istenbe vetett hittel tették, amit tettek.

Manapság erre sincsen szükség.

Manapság elég a „mindenkinek mindent szabad” hazugsága, hogy megszülessen az új elnyomás és az új egyformaság.

S ezen a hazugságon csak a szörnyfejű vízköpők látnak keresztül. Mert ők látták a régit is, látták a múltat is…

A régit, amikor még indián varázslók beszélgettek a hegyek szellemeivel. S úgy tűnt, valami megmenthető lesz abból a világból, azokból a csodákból, azokból a hitekből.

Nem lett megmenthető.

De a Casa de Moral délelőttjén legalább visszaálmodhatja magát oda a vándor…

Amúgy a ház 1975 óta különböző bankok tulajdonában van. Most éppen a perui hitelbanké. Kié másé is lehetne? De becsületükre legyen monda, szépen rendben tartják.

A hátsó kert olyan, mintha Santorinin lennénk, Görögországban.

Vagyis a hátsó kertben van valami az örökkévalóságból. Néhány szín, s néhány pillanat.

Igen… A mennyországnak valószínűleg ilyenek a színei.

Erre gondolok, amikor megállok a könyvtárszobában, a régi, gyarmatosított indián világ festményei előtt.

Fontos pillanat ez is.

Fontos megállni régi világok képei előtt, Arequipában, a Casa de Moral könyvtárszobájában.

Fontos, mert bajban vagyunk az idővel.

S mert bajban vagyunk az idővel, elveszítettük önmagunkat.

Önmagunk elvesztésének folyamata pedig a mítoszok elveszítésével kezdődik.

Nincsen ma már csak hamis mítosz. Annak hamis mítosza, hogy mi és a mi korunk az emberiség fejlődésének végső értelme.

Ez a tragikus tévedés és félreértés szoros rokonságban van az örök tévedéssel, miszerint mindig minden ugyanúgy és ugyanaz marad.

Pedig nem.

Szerb Antal még tudta a titkot: 

„Csak egy maradt meg, ami közös minden emberben: a mese.

A sárkányok és a tündérek bennünk élnek. Ha mélyebben magunkba nézünk, a sárkány ott bent sokkal valóságosabb, mint a repülőgép. Ha a repülőgépek egyszerre mind elpusztulnának, a következő nemzedéknek talán már nem is volna semmi képzete a repülőgépről. De sárkányok mindig lesznek, amíg emberek élnek a földön…” 

Hát, ebben nem vagyok teljesen biztos, tanár úr. Az pedig egészen biztos, hogy a múltunkról elveszítettük minden képzetünket.

Ezért kell megállni a Casa de Moralban, a könyvtárszoba régi képei előtt.

És ezért kell belemerevedni ebbe a pillanatba.

Aztán holnap folytatjuk a sétát.

És megtaláljuk azt, amit még a sárkányoknál is jobban eleszítettünk…

Címkék: Boronghy
http://badog.blogstar.hu/./pages/badog/contents/blog/22056/pics/14463119112780184_800x600.jpg
Boronghy
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Ezeket a cikkeket olvastad már?