A HALÁL ARCAI - PERU - 6. rész

A Nasca felett repülve álmodtam vissza magam gyerekkorom világába és mindent tudásába - és ott, a fennsík monumentális ábrái felett sajnáltam, hogy nem láthatom a Nasca-kultúra népét, amely mindezt megalkotta.

De láthatom.

És pont úgy láthatom, ahogy őket látni kell.

Halottként - mégis élve.

Nagy a csend a Chauchilla temető felett…

Akkora éppen, amekkora megilleti az elmúlást.

Peruban vagyunk, az inkák és inkák előtti civilizációk titokzatos világában. Ahol különös rangja van az elmúlásnak. Rangja, becsülete, tisztelete, méltósága, eszméje, vallása, áldozata, természetessége, örökkévalósága.

Ezek lehellik a csöndet Chauchilla temetője fölé.

No és persze az elhagyatottság.

S minden felgyűlt, soha el nem mondott, meg nem fejtett, el nem árult titok.

Sírrablók garázdálkodtak itt vagy húsz évvel ezelőtt. Szétszórták a csontokat, meggyalázták a sírokat, aranyat kerestek.

Nyilván süketek voltak, azért nem hallották a csendet.

A tabu csendjét.

S mert nem hallották, hát megcselekedték, amit nem lett volna szabad megcselekedniük. Ez a mi korunk végzete. Süketek vagyunk a tabuk csendjére, és meg is szegjük valamennyit. Így tettek azok a szerencsétlenek is.

S a Nasca halottai némán álmodták tovább a soha el nem múló időt, és megjegyezték a sírrablók arcát, mert majd úgy is eljön az idő.

Ez is egy bizonyosság…

Aztán a sírrablók után jöttek a szakemberek, és rendet tettek. Már amennyire rendet lehet tenni feldúlt csöndekben, némaságokban, időtlenségekben, meggyalázott halottak között.

Ennyire lehetett, és ez nem kevés.

Visszakerültek a Nasca halottak hajdani sírkamráikba, és most bárki megnézheti őket.

És ez iszonyú…

S nem a félelem és borzongás miatt - hanem azért, mert ehhez nem lenne jogunk. Mert ők emberek, akik egykoron csodát tettek, szerettek, örültek, szültek, vadásztak, éltek, hittek és akartak. Éppen, mint mi.

És most is élnek.

Múmiává aszottan, de élnek. És megjegyzik az őket megbámulók arcát is. Bántani talán nem fognak, ha eljön az idő, de el fogják mondani, amit gondolnak rólunk, és abban sem lesz köszönet.

Ezért aztán lelkiismeret furdalással megyek végig a sírgödrök között. De végig megyek… 

Megint Hans Castorp vagyok. Átélt, megélt, és mindig rettegett olvasmányélményt teszek hirtelen önmagam és a látvány közé, igazi gyáva, huszonegyedik századi európaiként. Huszonegyedik századi európaiként, aki már nem is hiszi, hogy meg lehet halni. Ezért a gyermek Hans Castorp szemével nézi a sivatagi temetőt… 

„(…) a halálnak van egy áhitatos, bensőséges, szomorú szép, vagyis egyházi-szellemi oldala, de ugyanakkor van másik oldala is, az előbbivel merőben ellentétes, nagyon is testi, nagyon is anyagszerű oldala, amelyet nem mondhatunk sem szépnek, sem bensőségesnek, sem áhitatosnak, de voltaképpen még csak szomorúnak sem. Az ünnepélyes, egyházi vonatkozás kifejeződik a tetem pompás felravatalozásában, a virágerdőben, a pálmaágakban, melyek köztudomásúan a mennyei békét jelképezik, továbbá –és még pontosabban – a néhai nagyapa halott ujjai közé illesztett feszületben, Thorwaldsen Áldást osztó Megváltójában, mely a koporsó fejénél állt, meg a ravataltól kétoldalt ágaskodó karos gyertyatartókban, melyek ez alkalomból ugyancsak egyházi jelleget öltöttek. Mindezek a szertartások nyilván abból a gondolatból fakadtak, onnan nyertek pontosabb és helyesebb értelmet, hogy a nagyapa immáron örökre megtért valódi, igazi alakjába. Ezenkívül azonban ennek az elrendezésnek –amint a kis Hans Castorp észrevette, ha nem is foglalta szavakba még magamagának sem -, az egész elrendezésnek, de kivált a virágok tömegének, s ezek között is kivált a nagy számban szereplő tubarózsáknak volt még egy másik értelme és kijózanító rendeltetése, tudniillik az, hogy megszépítse, feledtesse vagy ne engedje a tudatig hatolni a halálnak azt a másik, se nem szép, se nem szomorú, hanem majdnem illetlen, alantas, testies oldalát.

Ez tette, hogy a halott nagyapa olyan idegennek látszott, mintha nem is a nagyapja volna, hanem életnagyságú viaszbáb, melyet a halál csempészett oda személye helyett, s amellyel most ezt a sok tisztes és jámbor ceremóniát űzik. Aki ott feküdt, vagy helyesebben: ami ott feküdt, tehát nem a nagyapa volt, hanem csak a hüvelye;s ez a hüvely, amint Hans Castorp tudta, nem viaszból volt, hanem a maga anyagából – csupáncsak anyagból: ez volt benne épp az illetlen, szomorúnak aligha mondható, mert ez oly kevéssé volt szomorú, mint mindaz, ami a testtel, és csak a testtel kapcsolatos.” 

Itt, Chauchilla temetőjében ellenben csupa nagyapa fekszik. Talán a tubarózsák hiánya teszi… de hiányzik a menedék. A menekülés a halál elől, hiányzik a hazugság, a „megszépítő messzeség”.

Ebben a világban a halál önmagában lesz magasztos, szomorú-szép, áhitatos, és elrettentően iszonyatos, a borzalom maga.

Ebben a világban – de nagyon sokszor fogjuk látni még! – a halál együtt él minden élővel. Elkerülhetetlen sorsként, vagy választható lehetőségként, csecsemőnek és aggastyánnak egyformán adott. És nem abban a banális, európai formában, hogy aki él, az majd meghal.

Nem.

Ebben a világban aki él, minden egyes napon ölelkezik a halállal. És a kínt éppen olyan befogadó mosollyal öleli magához, mint a kéjt.

Így aztán, nem is lenne helyük Chauchilla temetőjében a tubarózsáknak. Keményebb, zordabb, őszintébb világ ez. Az anyagba zárt szellemek világa. A múmiák világa…

…Múmiák a földbe ásott, lakóház-szerű sírokban.

Az első egy asszony. Felfoghatatlan, de látszik az arcán, hogy nő. Még most is kedvesebb, lágyabb…

A második sírban megdöbbentő halott. Mintha törpe lenne…

A harmadik gödörben ketten vannak. Mintha csak a tűz körül ülnének és beszélgetnének… és tényleg beszélgetnek. Évezredek óta, és mindig ugyanarról. Ami örök és megunhatatlan. Az életről…

A negyedik sírban ugyanez folyik. Társalgás. 

-Hallottad… Tupac Amaru is meghalt…

-Nahát, ki hitte volna…

Az ötödik sír lakója magányos. Talán rossz ember volt, és egyedül élt annak idején is, aztán nem lett társa a túlvilágon sem. Nem tudom. De majd megkérdezem tőle…

De most nem kérdezhetek. Csak képzelődhetek. Elnézem hát őt, ahogy hátrabiccen a feje. Mintha aludna. Mint öregemberek a kiadós ebéd utáni melegben. Igen… talán így alszik el minden öregember, azzal a gondolattal, hogy most már örökké fog tartani az álom…

A hatodik sírt ketté osztották. Halálban is elválasztva üldögélnek lakói, s csak a falon át beszélgethetnek. vajon miért lett ez így? Ne felejtsem el megkérdezni…

A hetedik felismerhetetlen. De a mérete alapján gyerek a lakója.

A nyolcadikban hárman vannak. Vajon milyen kapocs fűzte össze őket?

A következő sírt is hárman lakják, de az előzővel ellentétben őket is elválasztották egymástól. Vajon miért?

A tizedik sírnál van két különálló, apró gödör. Gyerekek lakják, akik biztosan félnek egyedül, amikor leszáll a sötétség.

A nagy sírban pedig egy egész család. A szülők együtt, és egy-egy külön szobában a gyerekek. A fiúcska csecsemő méág, a leány kamaszféle. Kilátszik a lába, s szinte ép rajta a bőr…

A következő sírban megint magányos halott él, s az utolsóban is. Az ő fején piros kendő. Jósnő. A tűz mellett ül és a jövőbe lát…

-Hosszú életed lesz, kedves… Annyira hosszú, hogy annak végén már nem is kell félni a haláltól. Meg aztán, nincs is halál. Nekem igazán elhiheted…

És én elhiszem.

Mert itt vagyok, Chauchillában, a Nasca emberek múmiái között.

Egy irányba néz mindegyik. Kelet felé. Várják a felkelő napot a hosszú éjszaka után. És nézik hegyeiket. S most, ahogy elnézem én is, már látom, hogy hegyeik is csontvázak. Csontváz az egész táj, az egész vidék.

A huarango fa tüskés ágai is csontvázak.

Úgy hiszik az itteniek, hogy ha egy boszorkány megy el a fa mellett, akkor a fa elkapja a haját és nem ereszti.

Óvatosak hát errefelé a boszorkányok.

És mi sem mertünk a huarangó fa közelébe menni…

Címkék: Boronghy
http://badog.blogstar.hu/./pages/badog/contents/blog/21633/pics/14447218322346923_800x600.jpg
Boronghy
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Ezeket a cikkeket olvastad már?