AZ ASZTRONAUTA TITKA - 5. rész

Találkozónk lesz ma a Nasca-fennsík ábráival.

De ez a találkozás túlontúl vágyott találkozás ahhoz, hogy csak úgy megtörténjen.

Túl sok időt töltöttem el odahaza a Nasca vonalakkal, kamaszként, rejtélyekbe feledkezve. Hosszú, hamar sötétedő téli délutánokon, kis fotelem a kályha mellé húzva, lubickolva a melegben, amitől kinyílt az értelem is, a lélek is.

Azóta készülök találkozni a Nasca-fennsík titkával.

Hát ne kérje rajtam számon senki sem, hogy képtelen vagyok csak úgy odamenni.

Túlságosan is rabul ejtette fantáziámat annak idején Erich von Daniken földönkívüliekről szóló elmélete, mintsem hogy most csak úgy odaálljak megnézni a Nasca-fennsík örök titkát.

Túlságosan rövid az élet ahhoz, hogy most, amikor itt vagyok karnyújtásnyira, ne legyen még egy kis időm, amellyel halaszthatom ezt a találkozót.

Mert félek.

Hogy nem azt fogom látni, amit elképzeltem.

És már nem akarok csalódni semmiben, soha többé… 

Így aztán először megnézzük a cantalloc-i vízvezetékrendszereket.

Afféle pótcselekvésnek indul ez a kitérő, végül igazi élmény lesz belőle.

Íme hát, a Nasca-kultúra egyik ránk maradt alkotása.

Kővel kirakott, föld alatti csatornarendszer ez, amelyben a talajvizet vezetik, de egy forrás is táplálja. A föld alatti vezetékhez szabályos távolságokban kutakat fúrtak le. A kutak spirális szerkezetűek, hogy könnyedén, mintegy csigalépcsőn le lehessen menni az aljukra, egészen a vízhez.

A kutak egyre nagyobb átmérőjűek. Ha öntözni akartak, akkor az öntözni kívánt területhez legközelebbi kút után eltorlaszolták a csatornát, miáltal a kútban megemelkedett a vízszint.

Csodálatosan egyszerű, és zseniális megoldás. Olyannyira az, hogy a környékbeli gazdák a mai napig használják a vízvezetékrendszert.

A kutak mentén egy kaktuszültetvényt találunk.

A kaktuszt pedig nem önmagáért tartják, hanem a benne élő kukacért. A kukac pedig nem azért kell, hogy legyen mit beletenni a kaktuszból főzött pálinkába. Hanem azért, mert csak ebben a kaktuszfélében tenyésző kukac, amikor megnyomják a testét, bíborszínű váladékot ereszt ki magából. Ezt a váladékot pedig aranyáron vásárolja fel a szépségipar, és készít belőle rúzst.

Na, csak azért meséltem ezt el drága hölgyeim, hogy tudják, mivel kenik a szájukat… 

Nasca városa éppen olyan, mint az eddigi perui városok. Nyüzsgő, rohanó, felfoghatatlan, hangos, zajos, büdös, szmogos és kaotikus. Éppen alkalmas arra, hogy látványa közben felidézzük, mi is volt az a Nasca-kultúra.

A Nasca-kultúráról az a legtöbb tudásunk, hogy nem tudunk róla semmit.

Akkor virágzott, amikor a Paracas-kultúra lehanyatlott. Nagyjából Krisztus után 200-tól 600-ig. Egy darabig egyidőben éltek azzal az észak-amerikai anaszazi kultúrával, amely a Chaco-canyon és a Mesa Verde környékén hozott létre felfoghatatlan és virágzó kultúrát, hogy aztán egyik napról a másikra eltűnjön örökre.

Így tettek a Nasca-kultúra emberei is.

Volt négyszáz évük, hogy létrehozzanak egy világot, amely semmi egyéb, mint rejtélyek sorozata. Aztán fogták magukat, és eltűntek a történelem színpadáról, hátra hagyva nekünk a titkok sokaságát.

E titkok legnagyobbjai pedig a Nasca-fennsík ábrái.

Az ábrák készítésének módszere roppant egyszerű, már-már primitívnek mondhatnánk, mert mi, nyomorult huszadik és huszonegyedik századi emberek előszeretettel gondolunk úgy magunkra, mint az egyetlen nem primitív élőlényekre a földön, mégpedig a múltat is beleértve ebbe a téveszmébe.

Istenem, de keserűen fogunk csalódni, és mennyire meg fogjuk fizetni ostobaságunk és önhittségünk árát…

De vissza a lényeghez: a Nasca-kultúra emberei úgfy készítették az ábrákat, hogy egyszerűen félresöpörték a sivatag sötét színű köveit, és így láthatóvá vált a világosabb színű talaj.

Eddig valóban nem nagy mutatvány.

Igen ám, de a tudósok a mai napig sem tudják megfejteni, miképpen volt lehetséges akkoriban, azon a technikai szinten ilyen méretű ábrákat készíteni, ilyen hosszúságú vonalakat húzni, amelyek tökéletesen egyenesek, ráadásul a perspektívát is megtartják.

S hogy miért készítették ezeket az ábrákat?

Erről született talán a legtöbb elmélet. A legismertebb a már emlegetett Daniken dán író munkája, aki földönkívüliek művének tartja a Nasca-vonalakat. daniken elmélete világhírű lett, igazi bestceller, ami aztán fel is ment a gondolkodás nehézségei alól.

Sokkal kevésbé ismert Maria Reiche munkássága.

Az 1903-ban született és 1998-ban elhunyt német matematikusnő ötven éven át tanulmányozta a Nasca-fennsík vonalait. Elmélete szerint ez a rejtélyes nép csillagászati naptárként használta a vonalakat és az ábrákat.

Még ez is lehet.

De a hogyant ez sem magyarázza… 

…Mielőtt gépre szállunk, megállunk egy út széli kilátónál.

Legelsőször csak úgy belenézek a tájba.

Aki ebben a völgyben elindul a horizont felé, egészen biztosan a halállal akar randevúzni.

Aztán felmászunk a kilátóra, hogy megnézzük az úthoz legközelebb esdő két ábrát.

Íme az egyik ábra, a FA.

S mellette a másik, a KÉZ.

Itt van előttem, látom, nézem, de még mindig nem hiszem el. 

És akkor nincs tovább haladék.

Beszállunk a kis gépbe, és felrepülünk a Nasca-fennsík fölé… 

…A repülés élménye ezen a kávédarálón először felülír mindent. Imádságos lélekkel könyörgünk szépen bűnbocsánatért és szerencsés földetérésért.

Aztán lassan-lassan elragad a táj.

A sivatag némasága, élettelensége, varázslata és idegensége.

S feltűnnek odalent az első ábrák, a trapézok és a háromszögek…

Gigantikusak és megmagyarázhatatlanok.

S íme az első nem mértani alakzat: a bálna. Ez a legöregebb, állítólag Krisztus előtt 100-ból való…

Aztán még egy trapéz. Öt kilométer hosszú…

És következik az asztronauta…

Végképp megmagyarázhatatlan, ahogy int felénk, kajánul, a hegy oldalából…

S most jönnek sorban a többiek…

A majom…

A kutya…

A gyönyörű kolibri…

A pók…

A hatalmas kondor…

A papagáj…

A földről az imént látott fa és a kéz… 

És nincsen tovább, és most kezdődik minden.

Amikor élőben látja az ember a Nasca-fennsík "összefirkált", gigantikus platóját, rádöbben, hogy semmit sem tud az emberiség múltjáról.

Most, ettől a pillanattól fogva átértékelek magamban mindent.

Ettől a pillanattól fogva hajlamos vagyok elhinni bármilyen földönkívüliekről szóló elméletet és mesét. S ha holnap előáll valaki egy cáfolhatatlan tudományos elmélettel, és alátámasztja azt ezernyi cáfolhatatlan bizonyítékkel, azt sem fogom elhinni.

Mert a Nasca-fennsíkon nincsen tudomány. És nincs jelen idő…

Szállunk az Idő felett, s csak azt tudom elhinni, hogy akik ezt készítették ezerörszáz vagy kétezer vagy akárhány évvel ezelőtt, ugyanígy látták művüket felülről, ahogy most mi.

Csak azt tudom elhinni, hogy tudtak repülni. Valahogyan tudtak. A kereket nem ismerték, de repültek. És azért nem ismerték a kereket, mert nem volt szükségük kerékre.

S most, hogy láttam ezt, már tudom: akiknek üzentek mindezzel, nem e világból valóak…

Ahogy az asztronauta int a hegy oldalából - az a mozdulat az összekötő kapocs létező és nem létező között.

Mondanám, múlt és jelen között.

De nem mondom, mert nincsen jelen. A Nasca-fennsík felett nincsen. Önmagát minden pillanatban túlélő múlt van - vagyis örökkévalóság. Ez az örökkévalóság szülte a lényeket. A bálnát, a majmot, a kutyát, a kolibrit, a pókot, a kondort, a papagájt, a fát, az önálló életre kelt, különös ujjakkal valamibe kapaszkodó kezeket…

A pók egyik lába hosszabb.

Nem azért, mert ezt az ábrát elrontották. Hanem azért, mert létezik egy ilyen pók. Egyetlen piontján a világnak. Az Amazonas őseredejének egy barlangjában, nagyjából kétezer kilométerre innen.

Mondom, hogy az örökkévalóság szülte őt is…

Az örökkévalóság, amit csak az asztronauta tudott lefordítani emberi idővé. Jelenné, múlttá, jövővé…

De a Nasca-fennsíkot megkímélte.

Megtartotta túlviláginak és öröknek.

Kiemelte az emberi idő kereteiből. Ezért kerüli ki a szél is, az erózió is, a ritka eső is a Nasca sivatagának ábráit.

Mert nincsen közünk hozzá.

Mert nem a miénk - s talán nem is volt soha sem…

Bezárt bennünket saját tudásunkba az iszonyatos tudás, amit felhalmoztunk évezredek alatt. Ennek ára pedig az volt, hogy elfelejtsük, elveszítsük örökre az egykorvolt tudást. Egykorvolt tudásunkat, kollektív emlékezetünket.

Az örökkévalóság és az időtlenség tudását és birtoklását.

Paradicsomból kiűzetésünk mítosza is ezt regéli el. Ezt a tudást hagyja örökül, csak nem értjük, mert nem értetjük többé.

S bármilyen nehéz is elképzelni ezen a kopár, sivár, élettelen tájon, de ez az igazság: Itt az egykorvolt paradicsom. A Nasca-fennsík ábráinak néma forróságába, tökéletességébe zárva.

Így repülünk el saját mindenhatóságunk felett most, ebben a pillanatban. S mert elveszítettük, már csak a bálnát, a majmot, a kutyát, a kolibrit, a pókot, a kondort, a papagájt, a fát és a különös kezeket látjuk. És a lényeget nem: hogy ezek mind mi voltunk egykoron…

Mi voltunk.

S lettünk amivé lettünk.

Ám ha a Nasca-fennsík felett repülve imára nyílik ajkad, ne gondolkozz és ne szégyeld magad.

Nem történt semmi más, csak egyetlen pillanatra rád mosolygott az időtlenség és az örökkévalóság…

Ennyi csak az asztronauta titka.

De nem mesél erről. Nem azért, mert titok. Hanem mert úgysem értenénk…

Marad a csend.

És a bizonyosság, hogy akkor volt igazam, amikor kölyökként beleálmodtam magam a Nasca titkába, odahaza, hosszú téli délutánon, a kályha melegében.

Azóta csak felejtek és romlok.

De most, egyetlen repülés erejéig az lehettem újra, ami mindig lenni akartam. Gyerek, aki elhiszi.

Hát köszönöm, Istenem. És nektek, titokzatos, régi emberek. Köszönöm. Hamarosan úgy is találkozunk…

Címkék: Boronghy
http://badog.blogstar.hu/./pages/badog/contents/blog/21102/pics/14429348364276281_800x600.jpg
Boronghy
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Ezeket a cikkeket olvastad már?