BORONGHY VÁNDORSZÍNÉSZ FURCSA ÚTJAI - "EZ ITT A VÁROS, VAGYUNK LAKÓI…"

"EZ ITT A VÁROS, VAGYUNK LAKÓI…"

Hová is indulj legelőször, ha bele akarsz látni egy tengerparti -mit tenger… óceán!- város legmélyébe. Oda, ahová nem a túristák járnak, hanem az élet maga.

Alkalmas helynek ígérkezik talán a halpiac.

Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, akkor hajnali hat óra, Lima, halpiac…

Olyan, mint egy Villon ballada…

És tényleg. Ilyen volt biztosan a középkori vastag, igazi élet. Mert van, ami nem változik soha sem.

A városok gyomra például biztosan nem változik.

Íme hát, Lima gyomra…

A Humbold kalmárok egykedvűen nézik a semmit, pedig már nem látják.

Hatalmas rájákat bontanak szét, és a sikamlós, iszamós gőzökben mint dzsinn, úgy lapul az élet maga.

Egy fej nélküli kardhal megidézi az öreg halászt. Santiagot…

Megannyi Santiago örök, soha nem változó, soha nem múló világa ez.

Arcok, szagok, mély, férfias kipárolgások, nyers valóság, nyers bűz, nyers sorsok, vidáman pózoló perui árusok, igazi, érdek nélküli mosolyok, tonhalak, cápák, rákok, algák, Isten nem tudom még miféle teremtményei, az önfenntartás tora, az örök, zsákmányt szerző ember kakofóniája, az örök vadász nyers romantikája, ami igazából a legnyersebb naturalizmus.

Egy "kisasszony" állít meg az utolsó soron. Igen-igen, ez a csíkos… Ezen a soron vannak a trópusi édesvízi szörnyek. És ezt a csíkosat valami megfejthetetlen okból kisasszonynak hívják.

S itt vannak a kagylók is. Mennyi szín, mennyi izgalmas, legyőzhetetlen szag, mennyi vacsora…

Mennyi-mennyi élet, melyet a kifogyhatatlannak tűnő, örök óceán táplál.

Ha mégis úgy alakul, hogy a következő életemben macska leszek, akkor itt szeretnék macska lenni. Ha kérhetem az illetékeseket…

 

És akkor a legprofánabb, legnyersebb valóságból, a város gyomrából, a limai halpiacról menjünk közelebb az Úrhoz.

Bár ezen azért elvitatkozhatnánk egyszer, mármint, hogy valójában i és mi van közelebb az Úrhoz… A halpiac rusztikus életét élők mosolya-e, avagy a körmenetek áhitata.

Lenne érvem mindkettőre.

De most nem érvelek.

Mopst belenézünk egy limai körmenetbe.

Úgy kezdődött, hogy Pochacamillaban egy szép napon egyszer csak megjelent Jézus urunk képe a falon. A papok pedig hamar letörölték, mert azt hitték, valaki szórakozik csak ővelük.

Igen ám, de a kép másnap ismét megjelent.

Aztán híre is ment a dolognak, és az emberek elkezdtek a képhez zarándokolni.

Így született meg a Senor de los Miragros - a Csodák Ura.

És ezt a képet hordják körbe Limában a hívek előtt október 4-én.

És mi ebbe a körmenetbe csöppentünk.

Szinte szégyelli magát az ember ilyenkor, amiért kívülálló.

De az arcok nyugalma és az áhitat feloldja a feszültséget.

Dermesztő felismerés, hogy ebben a hitetlen, fogyasztásra redukált, kegyetlen és jléghideg világban is akad hely, ahol ekkora ereje van a hitnek. Dermesztő és megnyugtató…

Még van lélek, még van szív.

Ezt bizonyítja a limai körmenet.

S a Jézus képe előtt tisztelgő tűzoltók látványa pedig új reményeket táplál.

 

Akkor talán ideje kimennünk az Óceán partjára.

Útközben még megállít bennünket a Szent Ágoston templom bejárata, a gyönyörűen faragott fa díszítésével.

Megállít a Casa Aliaga is, a város legöregebb háza. Szép az erkélye, szép a bejárata, szép a múltja.

Majdnem minden szép, amit sok-sok elmúlott idő támogat már…

Aztán útba esik a San Isidro negyed, s ha már errefelé megyünk, megnézzük a Huaca Huallamarca piramist is.

Azért ritka ám az oilyan város, amelynek kellős közepén egy piramis áll. Méghozzá egy ilyen piramis.

Krisztus után 200 körül épült marangai piramis ez, amelyet még az inka időkben is használtak.

Elöljáróban csak annyit, elgondolkodtató tény az, hogy az ókori Egyiptomban és itt, az Óceán másik partján épültek piramisok. De erre majd még visszatérünk később.

Most csak állunk kicsit a piramis lábánál, aztán bemegyünk a kicsike múzeumba, hogy borzongva nézzünk egy múmiát.

Szinte titokban, félve, mint egy gyerek, aki tiltott dolgok után leskelődik…

És még nem is sejtjük, mennyi halált fogunk lesni utunk során.

Az Óceán partján elfelejtjük a halált.

Mirafloresben vagyunk, a gazdag negyedben.

Gyönyörű környezetben, előkelő házak és még előkelőbb szállodák közül nézünk le a hullámzó, örök Óceánra.

Az ápolt parkokban előkelően ápolják testüket és egészségüket azok, akiknek ez megadatott…

Aztán elindulunk lefelé a hegyről, hogy belefeledkezhessünk végre az Óceán vizébe Peru partjainál.

De úgy alakul, hogy végül másba feledkezünk bele.

Először egy strandon állunk meg, és bámuljuk a kunsztokat bemutató kamasz fiúkat.

S innen már csak egy kicsit kell menni, és egyszer csak ott állunk a halászkikötőben.

Ugye, mintha egy másik világba kerültünk volna. Pedig alig egy kilométert tettünk meg a domb tetejéről idáig.

A luxusból ismét az életbe.

Pelikánok vették birtokba a környéket.

Egy árva fóka megváltásra vár. Vagy csak egy falat halra valakitól. Ezt nem tudom pontosan.

Leírhatatlan bűz és kosz mindenütt.

A vastag szemétben partra húzott, kiszolgált csónakok álmodják az óceán hűvösét…

S mindezek felett, a zaj felett ott a vasárnapi boldogság.

Mert az ember itt is tud boldog lenni, itt is tudja ünnepelni a létezést. A szerelmet, a napfényt, az együttlétet, a vasárnapot - mindent.

De hát, az isten szerelmére… hiszen éppen ettől ember az ember…

Fel kell még kapaszkodni a San Cristóbal hegyre. Ezt a hegyet néztük az első napon a Szent Domonkos templom tornyából, és szelídnek tűnt onnét, a messzeségból minden. Most feljövünk a kereszthez, csak azért, hogy lenézzünk a városra.

Moloch ez a város.

Lelkeket zabál fel. lelkeket fal, rág, kiköp, megemészt, és nem azért, mert gonosz, hanem azért, mert nem tehet mást.

Olyan éppen, mint az Apocalypto molochja…

Ezek a szörnyek halálra vannak ítélve. Még soha, egyik sem élte túl önmagát. Ez sem fogja. Hiszen egyszerre tagadta meg az emberi mértéket és az isteni arányokat. És az összes parancsolatot.

Épül, nő, burjánzik, éppen mint a rák.

Soha, semmi még nem fektetett olyan iszonyatos energiákat a pusztulásbal, mint egy mindent felzabáló város-szörny.

Mondják, a szürke köd a város felett a hideg Humbold-áramlat ajándéka. De a vastag, zsíros, mindenhová lerakódó szürkeség már a füsttől és a mérges gázoktól emészti fel az életet.

És keselyűk kőröznek a város felett. Egykedvűen. Türelmesen.

Ez maradt itt meg az inkák birodalmából.

Senki ne gondolja, hogy ez a panasz, ez a szemrehányás a peruiaknak szól. Nekik szól a legkevésbé.

Ezért mindenki felelős.

Felelős mindenki, aki ápolt kertek mélyén pihen, és elégedett önmagával.

Felelősök mind a világ urai.

Felelősek mind a gazdagok, akik ma már végképp elvetemültek lettek, és nem elégszenek meg annyival, hogy kedvüket pezsgőbe öljék.

Felelősek a szegények, akik már csak gyűlölni tudnak.

Felelősek a hűvös hegyek lakói.

Az elegánsak. A kimértek. Az érzékenyek és érzéketlenek. A szájtépők. A rajongók. A senkik. Az ostobák és az okosak.

A lelki szegények. Már nem az övék a mennyek országa.

Felelősek az ártatlanok. A bűnösök.

Akik a városokban maradtak, akik a városokba menekültek, akik elmenekültek a városokból.

Felelősek a hülyék, kiknek arcán a nyál csorog.

Felelősek a háborúskodók és felelősek a pacifisták.

Felelősek mind, akik élnek. Akkor, ha emberek. És azért felelősek, mert élnek.

S van merszünk megítélni az egykor volt inkákat, amiért embert áldoztak.

Most és itt mindenki áldozat.

És nem adatik meg senkinek, hogy önként vállalja.

Mert senki sem tud róla…

Nem, nem búcsúzhatunk el így el Limától.

Nem érdemli meg ez a város ezt a búcsút. Illetve annyira érdemli meg csak, mint az összes város-szörny a világon.

De én szeretem a peruiakat, szeretem egykorvolt világukat, történelmüket, szeretem bennük ifjúságom minden álmát, ezért a Larco múzeummal búcsúzom el ettől a várostól.

Profi múzeum a Larco múzeum, nagyon jól összeszedett és megszerkesztett kiállítással.

Teremről teremre haladva sétálunk végig Peru históriáján.

Az északi partvidék kultúráiból származó leletek az elsők.

Majd a középső országrész következik, a harmadik pedig a hegyvidék és Nasca leleteit mutatja be.

Láthatunk titokzatos Kiput, amelynek jelentését a mai napig sem sikerült megfejteni.

Egy furcsa kerámia tárgyról azt gondolnánk, hogy egy kezet ábrázol. Az Isten kezét. De nem. Ezek hegycsúcsok, amelyekre kitették az emberáldozatokat.

Itt vannak a jellegzetes inka kések. Egy másik tárolóban pedig a lékelt koponyák.

Egy múmia is ránk köszön, arany inka maszkban.

Az maszkok és fejdíszek egészen különös, borzongató világról suttognak. Miképpen az orrbavalók is. Ezeknek ráadásul nem az volt a funkciója, hogy pusztán díszítsék viselőjük arcát. Hanem az, hogy senki ne tudja szájról leolvasni, it beszélnek…

Más itt a viszony a halálhoz.

Közvetlenebb.

S mert nem szabad mutatni a félelmet, sem fájdalomtól, sem haláltól, hát a félelem lassan el is múlik. Így válik egyszerűbbé minden. Még a titokzatos átkelés is a másvilágra.

Holnap pedig elindulunk. Felfedezni ezt a hjatalmas országot, s benne sok-sok halált, amelyek összeálltak életté valahogyan...

Címkék: Boronghy
Boronghy
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Ezeket a cikkeket olvastad már?