HOGYAN LETTEM PORTÁS?

Könyvet írt Szörényi Leventéről Stumpf András. Ezt a könyvet mutatja be egy indexes újságíró, bizonyos Szűcs Gyula.

Lássuk mindenekelőtt a rólam szóló részt:

„2013-ban óriási felzúdulást keltett a Fidesz-holdudvarban, amikor Alföldi Róbert rendezte meg az István, a királyt. Bayer Zsolt egy gyalázatos publicisztikában kelt ki a rockopera új verziója ellen, az írás végén pedig szimbolikusan visszaadta azt a Szabadság-díjat is, amit pont Szörényitől vett át 2004-ben.

A könyvben Szörényi durva gyomrost vitt be neki: felidézte azt az időszakot, amikor a Magyar Hírlap habzó szájjal komcsizó és zsidózó főmunkatársa még a Gyárfás Tamáshoz, Tasnádi Péterhez és Biszku Béla lányaihoz kötődő Fonográf Klubban dolgozott a `80-as évek közepén:

"Gyárfás rafkós volt akkor is, szép summát vett fel azért, hogy lelépjen. Némi pereskedés után a Biszku lányok is eltűntek a történetből. 1985 szeptemberében nyitottuk meg a klubot, s apró érdekesség, hogy a jóval később engem pocskondiázó Bayer Zsolt is ott dolgozott nálunk. Portás volt a klubban."

Eddig az idézet. És akkor most fejtsük meg a rejtett mondandókat.

Szörényi Levente felidézi azt a kétségtelen tényt, miszerint én a Fonográf klubban dolgoztam egy jó fél éven keresztül. Ezt vagy azért teszi, mert csak úgy eszébe jutott, vagy az a célja, hogy azt sugalmazza: míg ők, a „nagyok” alkottak a klubban, addig a Bayer csak egy kis ócska portás volt ugyanott. Mindennek önmagában nincs különösebb jelentősége, Szörényi Levente megsértődött rám, amiért bírálni merészeltem az Alföldi-féle István a király miatt, és azóta ha mikrofont lát, mond valamit rólam. Legutóbb éppen a Heti Válasznak nyilatkozva nevezett a „Népszabadság üdvöskéjének”, ami nagyon gerinces mondat, különösen annak fényében, hogy miután 1998-ban megnyertük a választásokat, azonnal megkeresett Rosta Mária, Szörényiék producere, Szörényi Szabolcs felesége, meghívott magukhoz vacsorára, ahol Levente is tiszteletét tette, és sok-sok beszélgetés alatt soha nem került szóba ez az „üdvöske”. Ellenkezőleg. Egészen az Alföldi-féle előadás miatt megírt kritikámig Szörényi Levente kizárólag elismerően beszélt rólam – nekem-, és joggal hittem azt, hogy van közöttünk valami szimpátia-féleség.

Aztán Levente megsértődött, és felfedezte az üdvöskét meg a portást. De ezt illik, sőt, kötelező a helyén kezelni. Különös tekintettel arra a tényre, hogy Szörényi Levente mögött mégis csak van egy megkérdőjelezhetetlen életmű.

És akkor most térjünk át Szűcs kollégára.

Mögötte némileg szerényebb életmű található, így annak hiányát kénytelen aljassággal pótolni. Ebben viszont szinte verhetetlen Szűcs kolléga. Szarból fog hatalmas karriert építeni, vagyis kizárólag önmagából. E karrierépítés egyik grádicsa ez a mondat:

„A könyvben Szörényi durva gyomrost vitt be neki: felidézte azt az időszakot, amikor a Magyar Hírlap habzó szájjal komcsizó és zsidózó főmunkatársa még a Gyárfás Tamáshoz, Tasnádi Péterhez és Biszku Béla lányaihoz kötődő Fonográf Klubban dolgozott a `80-as évek közepén.”

A szarból építkező Szűcs kolléga ezen mondatával azt kívánja sugalmazni, hogy én a feketeöves komcsikhoz és egyéb különös lényekhez köthető Fonográf klubban portás – vagyis jómagam is komcsi volnék, legalábbis az voltam, aztán most meg „habzó szájjal” komcsizok. (A zsidózásra nem térnék ki, ez kötelező  motívuma a Szűcs-féle, tehetség híján önmagukból építkező dupla nulláknak.)

Nos, akkor lássuk, hogyan lettem portás?

1987 volt akkoriban, az ELTE TFK magyar-történelem szakára jártam, boldog huszonnégy évesen. Édesanyám egyik kolléganőjének fia ebben a Fonográf klubban volt tenisz-oktató. Ő szólt, hogy portást keresnek. Én pedig némi pénzt akartam keresni. Elmentem hát „felvételizni” Rosta Máriához. Mert ő volt már csak ott, sehol egy Tasnádi, sehol egy Gyárfás, sehol egy Biszku lány. (Ez amúgy Szörényi Szűcs által is idézett szavaiból is kiderül, de hát az mindegy…) Meg aztán, ha a Fonográf Klub akkor a Gyárfásé, a Tasnádié meg a Biszku lányoké lett volna, azt se tudtam volna. Honnan is tudtam volna? És akkor, ifjú hallgatóként, ugyan miért ne dolgozhattam volna ott? Hiszen például gimnazistaként Solymáron a Milbich bácsinál dolgoztunk, aki maszek építőanyag kereskedő volt. Viszont hajnalonként pótkocsis teherautóval mentünk a Vácra, a cementgyárba cementért, és a cementgyár ezer szállal kötődött a kommunizmushoz és a rendszerhez, vagyis Szűcs kolléga logikáját követve már akkor kiderült a kommunista múltam. (Szűcs, Szűcs, te szerencsétlen, ócska fasz…)

De térjünk vissza a Fonográf Klubhoz. 1987-ben annyit lehetett tudni a Fonográf klubról, hogy az a Szörényiéké, és hogy portást keresnek.

Hát így kerültem én oda. Felvett a Rosta Mari. Aztán egy jó fél évet lehúztam. Jó is volt. Ellenőriztem a klubtagok tagsági igazolványát, beosztottam, a teniszpályákat, megszerveztem a teniszversenyek lebonyolítását. Nem volt különösebben megterhelő. Ezen kívül egy meló volt még. rengeteg friss, újgazdag pöcs járt oda. Kicsike, kopaszka, virsli ujjú figurák, akik hozták magukkal a bombázó nőiket. Újgazdagék teniszezgettek, iszogattak, a bombázók pedig el-elvitték szegény portásfiút hátra, a szaunák meg az öltözők környékére. Ezt is ki lehetett bírni.

Végül aztán rettenetesen összevesztem Rosta Marival, cifra dolgokat üvöltöztünk és vágtunk egymás fejéhez, ő például azt is megígérte, hogy ki fog rúgatni az ELTÉről.

Aztán egy év múlva megalapítottuk a Fideszt, 1998-ban megnyertük a választást, és Rosta Mari felhívott, úgy, mintha tegnap váltunk volna el a legnagyobb barátságban.

Ennyi a történet.

Te meg Szűcs kolléga, elmész a bánatos picsába.

Címkék: Publicisztika
Publicisztika
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Ezeket a cikkeket olvastad már?